Ma egy olyan történetet szeretnék elmesélni nektek, ami sok idős ember számára ismerős lehet… Egy anya, aki egész életét a gyermekeinek szentelte, most egy idősek otthonába költözik, mert nincs más lehetősége.
Pedig négy gyermeket szült, felnevelte őket, támogatta, segítette őket az életben. Most mégis az a kérdés gyötri: **hogyan lett az, hogy a saját fiai már alig keresik? Hová tűnt a szeretet, az odafigyelés? Miért csak a lányai állnak mellette? Ez egy **szomorú, de tanulságos történet** mindannyiunk számára. Tartsatok velem!
👵 „Négy gyermekünk van… A férjemmel négy gyermeket neveltünk fel – két fiút és két lányt. Mindannyiuknak megadtunk mindent, amit csak tudtunk. Taníttattuk őket, segítettük őket, ott voltunk mellettük, amikor szükségük volt ránk. Ma **mindannyian saját családjukban élnek, megvan a saját életük**. Szerencsések vagyunk, hiszen sok unokánk van, és a lányaink rendszeresen meglátogatnak, hívnak, segítenek nekünk.
De a fiaink? Olyan, mintha már nem is léteznénk számukra. Elfelejtettek minket. „Egy telefonhívás elég lenne…” A fiaink néha felhívnak minket. Vagyis… nem ők, hanem a feleségeik, vagy a gyermekeik. És azt gondolják, hogy ezzel el is van intézve minden. De mi csak hallani szeretnénk róluk! Egy telefonhívás. Egy érdeklődő szó. Ennyire lenne szükségünk. Mi is próbáljuk hívni őket, de hiába. Tudjuk, hogy elfoglaltak, megértjük, hogy megvannak a saját problémáik… De a lányainknak is megvannak a saját gondjaik. Mégis találnak időt ránk.
💔 „Akkor is segítettek, amikor más nem…” Egyre nehezebb egyedül boldogulnunk. A korunk és az egészségi állapotunk miatt már nem tudunk mindent megoldani. Amikor a tetőt kellett megjavítani? A fiaim nem jöttek segíteni. Kívülállóktól kellett segítséget kérnünk. Amikor a férjemnek el kellett mennie gyógyszert venni? A lányaink segítettek. Amikor a férjemnek alkoholra volt szüksége? A vejem vitte el a boltba. A fiaink? **Ők csak telefonáltak. És akkor… másfél évvel ezelőtt a legidősebb lányomat baleset érte.
HIV-pozitív lett. Most ő maga is segítségre szorul. **És ki gondoskodik róla? A testvérei? Nem.A húga, a mi legfiatalabb lányunk.
💔 „Hat hónapja minden megváltozott…” De hat hónappal ezelőtt a legfiatalabb lányunk elvesztette a munkáját, és külföldre ment dolgozni Mi pedig, két idős ember, egyedül maradtunk. Nem tudunk elmenni a gyógyszertárba. A nyugdíjunk alig elég a megélhetésre. Már nem tudunk gondozót sem fogadni. Ekkor jött a menyem javaslata… Adjátok el a házat, és költözzetek egy idősek otthonába. Egy új kezdet?
Vagy a vég kezdete? Azt mondták, hogy **az otthonban jó körülmények vannak, megfelelő orvosi ellátás, és gondoskodnak rólunk. A házunk eladásából befolyt pénz elég lenne a költségekre, és ha nem lenne elég, a menyem még hozzájárulna. Az ötlet nem rossz. De… egyik fiunk sem ajánlotta fel, hogy költözzünk hozzájuk. Egyik sem. „Mi történt veletek, fiaim?”
Felneveltünk benneteket. Szerettünk benneteket. Gondoskodtunk rólatok. Mindenből a legjobbat adtuk nektek. Most pedig, **amikor nekünk van szükségünk rátok**, ti hol vagytok? A lányaitok, a feleségeitek hívnak minket, gondoskodnak rólunk. **De ti?** Egy nap ti is idősek lesztek. **Ti is szülők vagytok.** **Ha majd a gyermekeitek úgy bánnak veletek, mint ti velünk, mit fogtok érezni?** — ## **
🎤 Konklúzió – Ti mit gondoltok?** Ez a történet **sok ember számára ismerős lehet**. Idős szülők, akiknek már nincs más lehetőségük, mint **egy idősek otthonába költözni.** De vajon tényleg ez a természetes? **Vagy valahol útközben elvesztettük azt a tiszteletet és szeretetet, ami régen a családokat összetartotta?** **Ti mit gondoltok erről?**
💭 **Szerintetek jogos, hogy egy idősek otthonába költöznek?**
💭 **Mit gondoltok a fiúk és a lányok különbségéről ebben a történetben?** Írjátok meg kommentben a véleményeteket! Ha tetszett a videó, **nyomjatok egy like-ot, és iratkozzatok fel a csatornára, hogy ne maradjatok le a következő történetekről!** Köszönöm, hogy velem tartottatok! **Vigyázzatok a szeretteitekre, és ne felejtsétek el: egy telefonhívás néha többet ér, mint hinnénk…**
