Olesya mindenkit utált. És különösen az anyját. Biztosan tudta, hogy amikor felnő, és elmegy innen, meg fogja találni őt. Nem, nem fog a nyakába borulni és sikoltozni:
– „Szia, anyu!
Egy darabig csak nézni akart, aztán visszavágott volna neki. Az árvaházban töltött évekért, azért, hogy amíg Olesya itt könnyeket hullatott, addig az anyja élvezettel élt. Valahogy nem kételkedett abban, hogy az anyja is így élt.
Olesya mindig is az árvaházban volt, amióta az eszét tudta. Néhányszor áthelyezték, mert állandóan veszekedett. És nem érdekelte, ki van előtte – fiú vagy lány. Büntették, bezárták az elkülönítőbe, megvonva tőle az édességet, de ő még mindig utálta a gondozókat, utálta a gyerekeket, és általában utálta a világot.
Tizennégy éves volt, amikor abbahagyta a harcot. Nem azért, mert hirtelen mindenkit megszeretett, hanem mert már mindenki nagyon félt tőle. Olesa unatkozni kezdett. Elment valahová az árvaházi terület egy távoli sarkába, és csak ült. Ült és arról álmodozott, hogyan találja meg az anyját és hogyan álljon bosszút rajta.
Egy nap különös dallamot hallott. Olesya hallgatta. Nem úgy hangzott, mint bármi más. Szerette a zenét, és mindig megállt, ha valami szépet hallott. De ez a dallam… Nagyon szép volt, nagyon szomorú, sőt vágyakozó, de nem értette, hogy mi hangzik.
Olesya felállt, odament az akácbokrokhoz, és óvatosan széthúzta őket. Hű, ez volt az új házmesterük. Már volt ideje gúnyolódni rajta. Mit játszik ez a fickó? Olesa nem látott, és miközben érte nyúlt, nem vette észre, hogy pont a bokrok közé esett.
A férfi abbahagyta a játékot, és a bokrok felé fordult. Olesya felállt, lerázta magáról a gonoszságot, és el akart menni. De a férfi hirtelen megkérdezte:
– Akarsz tanítani?
A lány meghökkent. Őt? És ugyanúgy tud játszani? Képes lenne rá?
A lány a férfi felé lépett. A gondnok ötven-ötvenöt év körülinek látszott. Nem volt egészen világos, hogy ennyi idősen miért dolgozik gondnokként.
Olesya minden nap meglátogatta őt. Eleinte csak megmutatta neki, hogyan kell dudálni. A legérdekesebb az volt, hogy ő maga faragta a dudákat. Olyan vicces és kecses volt egyszerre. Amikor Olesya elkezdte az első igazi dallamhangokat hallani, egyszerűen nem bírt magával, és megölelte a gondnokot. Ekkor kezdtek először beszélgetni.
Nyikolaj Petrovicsnak hívták, és egy kis házban lakott az árvaház területén.
– Hogy miért? Nincsenek rokonai, nincs otthona?
– Nekem mindenem megvolt, Olesya. És otthon, és rokonok… Tíz évvel ezelőtt meghalt az én Katenkám. Azt hittem, nem éltem volna túl, ha nincs a fiam… Aztán úgy döntött, hogy megnősül, egy gyönyörű lányt, de nagyon kapzsi. Hát, a lényeg az volt, hogy az én Szaszámnak tetszett. És öt évvel később az én Sasám összetörte az autóját. A lakásom pedig már régen a nevére volt kiírva. Egy szép háromszobás, a központban. A sógornőm csomagolt nekem egy bőröndöt, és elküldött.
– De miért nem veszekedtek?
– Miért, Olesya? Nincs itt senkim. Minden szerettem elment. Csak élnem kell valahogy, amíg rám kerül a sor. Nekem ők kellenek, semmi másra nincs szükségem itt.
Oleszának úgy tűnt, hogy most még jobban gyűlöli Nyikolaj Petrovics menyét, mint a saját anyját. Még az is megfordult a fejében, hogy előbb a menye álljon bosszút, aztán az anyja.
Amikor Nyikolaj megtudta, hogy mit rejt a lelkében ez a farkaskölyöknek látszó lány, akkor jött a rémület. Hogy bírja szegény a gyűlöletét?
Sokáig beszélgettek. Nikolai Petrovich úgy érezte, hogy Olesya olvad. Abbahagyta a haját a fiú alatt, szelídebbé vált. Valahogy elvesztette a vágyat, hogy bizonyítsa a jobb öklét.
Egy nap megkérdezte tőle:
– Olesya, egy év múlva elmész, eldöntötted már, mi leszel?
A lány zavartan nézett rá.
– Nem… Még csak nem is gondolkodtam. Egész idő alatt azon gondolkoztam, hogyan állhatnék bosszút az anyámon.
– Hát, mondjuk, hogy mégis. Majd bosszút állsz. De előbb meg kell találnod őt. Nem tudom, mire kell a pénz, de azt is kihagyjuk, és aztán mi lesz?
Egy szót sem szólt. Egy hétig nem jött hozzá, aztán mégis:
– Építeni akarok.
Egy egész évig készültek az építőipari főiskolára. Olesya rájött, hogy az intézet túl hosszú neki, talán majd később, a jövőben…..
Aznap, amikor elment, leültek a padjukra. Este Olesya egy másik városba indult. Ott fog tanulni és élni egyelőre. Sírva fakadt. Sok év óta először.
– Nyikolaj Petrovics, mindenképpen meglátogatlak. Csak akkor, amikor befejeztem a tanulmányaimat.
– Meg tudunk egyezni? Én nem megyek sehova, de neked tanulnod kell, talpra kell állnod, aztán meglátogathatod az öreget.
– Nos, milyen öregember vagy te?
Búcsúzásképpen adott neki egy pipát.
Majdnem tizenöt év telt el. Olesya későn ment férjhez, nem talált olyat, aki megértette volna. Harmincévesen szült egy lányt, és szinte azonnal elvált. Minden öröme a kis Katusában volt. Most már sok mindent megengedhetett magának. És amikor végre annyit kezdett keresni, amennyit akart, bejelentette, hogy megkeresi az anyját. Minden sokkal gyorsabban napvilágra került, mint ahogy Olesya gondolta.
Az anyja, a szegény egyedülálló nő, aki magának akart szülni, két hónappal a szülés előtt tudta meg, hogy beteg. Manapság az onkológia ellen próbálnak küzdeni, de akkoriban ők is megpróbáltak küzdeni ellene, de egy kikötéssel – hasztalan volt. Az orvosok azt mondták, hogy a szervezetet legyengítette a terhesség, és egy évet adtak anyámnak. Szörnyű döntést hozott magának, hogy rögtön, a szülészeten lemondott a lányáról. Akkoriban egyik orvos sem ítélte el őt. Olesya még a sírját is megkereste, és most ott volt egy nagy emlékmű egy angyallal.
Gyakran emlékezett Nikolai Petrovicsra, de amikor 8 évvel később visszatért ebbe a városba, nem találta. Az árvaház igazgatóját leváltották, és szinte az egész régi személyzetet megújították.
Amikor volt egy szabad perce, Olesya és a lánya elmentek a parkba. Az ő Katerinája, ahogy Olesya nevetett, mindig meg akarta menteni a világot. Hatéves korára már nagyon okos kislány volt, aki teljesen érthetetlen módon rábeszélte az anyját, hogy bármit elköltsön a park előtt.
Hogy minden gyereket cukorkával akart megkínálni, aztán az összes kacsát botokkal etetni, aztán olyan hőség van odakint, hogy legalább tíz adag fagylalt kell. És ma valami ilyesmit mondott…
– Anya, kérlek, vegyél nekem egy kolbászt, egy kenyeret és egy italt.
Olesya bámult rá.
– Félek megkérdezni, hogy ezúttal ki az.
– Anya, talán jobb, ha nem tudod. Miért kell idegeskedni?
– Katya, most nem megyünk sehova.
– Anya, ez egy csöves.
– Ki az?!
Olesya azt hitte, mindjárt elájul. Katya mosolygott, mintha azt mondaná, hogy figyelmeztettelek.
– Anyu! Miért aggódsz ennyire? Ő csak egy öregember, nincs senkije. Nem kérdez, mint a többiek, mert félénk. Annyi mesét és verset tud, amennyit senki sem ismer. Mit akarsz, kolbászt?
Ő, egy felnőtt, nem utolsó ember egy hatalmas építőipari cégnél, egyszerűen nem talált válaszolni valót. Csendben bevett mindent, amit Katya mondott, és elindultak a park felé.
Kátya leült egy padra.
– Mami, te ülj ide, én meg átmegyek a tóhoz. Látod, ott ül egy nagypapa, az ott ő.
Olesya tényleg egy rosszul öltözött öregembert látott. Gyerekek voltak mellette, és egy kicsit megnyugodott. A lényeg, hogy a lánya a látóterében legyen.
Este egy könyvvel telepedett le a kanapéra. Katya a szobájában volt. Hirtelen Olesa egy ismerős dallamot hallott. Csend lett. Nem, ott volt megint, ugyanaz az első. Olesya berohant a lánya szobájába. Félve nézett rá.
– Anyu, felébresztettelek?
– Kátya, mi volt ez?
– Az az öregember megtanít minket dudálni. Már kezdek belejönni, de az elejétől kezdve nem megy.
Kátya keservesen sóhajtott. A kezében volt a dudás.
Olesya könnyes szemmel nézett rá.
– Gyere, megmutatom neked. Ezt a helyet sem kaptam meg egyszerre…..
Olesya eljátszotta az egész dallamot, és sírva fakadt. Az emlékek olyan erővel törtek rá, hogy nem tudta visszatartani. Katya halálra rémült.
– Anyu, miért vagy ilyen zaklatott? Ennyire felzaklatott ez a zene? Azt akarod, hogy többet ne játsszak otthon?
Olesya negatívan rázta a fejét. Kiment, és egy perc múlva ugyanezzel a dudával jött vissza, csak kicsit besötétedett az időtől.
– Katenka, nem tudod, hol lakik az az öregember?
– Anyu, ott, a tó mellett. A bokrok mögött vannak dobozai.
– Pakolj össze, lányom!
Azonnal megtalálták. Kátya kiabált:
– Nagyapa!
És előjött a bokrok közül.
– Mi a baj, kicsim, miért nem vagy itthon?
– Nyikolaj Petrovics, szia!
Megrándult, mintha egy ütéstől rándult volna meg. Lassan megfordult. Sokáig nézte a lány arcát.
– Olajka, ez nem lehet.
Szorosan átölelte a férfit.
– Minden lehet. Ne etesd tovább a szúnyogokat, menjünk haza.
– Hová?
– Haza, Nyikolaj Petrovics, ha te nem lennél, nem lenne semmim, ezért az én otthonom mindig a te otthonod.
Nyikolaj Petrovics egész úton hazafelé törölgette a könnyeit. Zavarták, és honnan csak jöttek, átkozódva, ha nincs Olesya, aki erősen a hóna alatt tartotta, már régen elesett volna. De most már bizalom volt a lelkében – nem fog egyedül meghalni, nem kell neki senki…..
