Amit Nadya látott, amikor megérkezett a dácsához, azt nem lehetett csak szavakkal leírni, érzelmek és felháborodás nélkül. És szívfájdalom nélkül.
– Ki vagy te? És mit keresel itt? – A megdöbbent nő csak annyit tudott mondani, hogy körülnézett, és megpróbálta felmérni, hogy nem lakja-e valaki más is a környéket. – Én itt lakom! – válaszolta a nő dacosan. – Látja, most jöttem ki a fürdőházból. Kitűnő szauna volt, mondhatom, csodásan gőzöltem! És maga kicsoda? Egy szomszédasszony? Úgy vettem észre, hogy itt már régóta nincsenek szomszédok. Senki sem jár ide. Szóval bejöhetsz, ha akarsz. De nincs mit elvinni. Se uborka, se paradicsom. Még káposzta sincs, pedig nem is ültettek. Egyértelmű, hogy senkinek sincs szüksége erre a házikóra, és már régóta nincs is.
– Én vagyok a tulajdonos! Ez az én dácsám és az én fürdőházam! – mondta hangosan Nadya, alig visszafogva magát, hogy ne akarja egy véres seprűvel elkergetni az idegent a telkéről.
Meg is tette volna, ha nem félt volna ettől az idegen nőtől, akinek lehet, hogy van egy bűntársa, vagy akár több is.
– A házinéni? – Nem volt túlságosan meglepve. – Hogyan tudná bizonyítani? Talán én vagyok a házinéni, most, hogy itt lakom, mi? – nevetett pimaszul, egyáltalán nem aggódott amiatt, hogy a telek tulajdonosa állt előtte. – Na, mit bámulsz? Bejössz vagy nem jössz be?
– Nézze, nem tudom, ki maga és mit keres itt, de nem fogok magának semmit sem bizonygatni. Ez az én telkem és az én nyaralóm, és itt minden az enyém. Ha most azonnal elmegy innen, megígérem, hogy nem hívom a rendőrséget – próbált Nagyezsda meggyőző lenni, és nem mutatni az idegennek, hogy fél tőle.
Valójában nagyon is félt. És az a tény, hogy sehol a közelben nem voltak szomszédok, mert idén sok telket elhagytak, csak súlyosbította az állapotát.
Nagyezsda feldúlt volt, amikor tavasszal megtudta, hogy a telken lévő szomszédok, akikkel az előző évszakokban nagyon jó barátságot kötöttek, idén nem fognak semmit ültetni.
Annának, a jobb oldali szomszédnak a télen súlyosan beteg volt az édesanyja, és nem volt ideje a dácsára. A bal oldali szomszédok pedig elutaztak a nyárra, hogy meglátogassák a gyerekeiket egy másik városban. Mindkét házastárs már nyugdíjas volt, és elmentek dédunokáikat ápolni, akik a legidősebb unokájuknak születtek. A szomszédos telkek már benőttek, és Nadia számára úgy tűnt, hogy a tulajdonosok nem valószínű, hogy egyhamar visszatérnek ide.
Nadja maga nagyon szerette a dácsáját. Sok éven át úgy utazott ide a férjével, mintha dolgozni mentek volna. Csak munka után. Ez nem volt túl nehéz, mert fiatalok voltak, és gyakran éjszakáztak itt.
Az első években sokat ültettek, gyümölcsöst telepítettek, amit szeretettel és a kertészkedés minden szabálya szerint gondoztak. És ő viszonozta őket. Minden évben elkényeztetett alma, körte, cseresznye és szilva termésével, ízletes illatos gyümölcsöket adott, és a földön végzett munka örömét és elégedettségét.
Később, amikor idősebbek lettek, Nadezhda és Michael nem jöttek olyan gyakran a telkükre, csak hétvégén és ünnepnapokon jöttek. Így most már csak olyan ültetvények voltak, amelyek sokáig tudtak öntözés nélkül növekedni. Most már többnyire évelő virágok és dísznövények voltak.
Mihail felajánlotta Nadiának, hogy építsen egy fürdőházat, egy kicsit, csillogás nélkül, de olyat, ami lehetővé teszi, hogy hétvégén is élvezhesse a természetet és a tiszta levegőt, valamint hogy a testének is örömet szerezzen a kiváló parkkal.
Az utóbbi években inkább pihenni jártak ide, mint dolgozni. De természetesen volt mit dolgozni. Jó állapotban kellett tartaniuk a területet.
Mihail egy parazsat hozott a telepre, és egy külön területen felállította, ahol mindent úgy rendeztek el, hogy kényelmesen lehessen húst és zöldséget sütni. A kis, de hangulatos házban is csak a legszükségesebb dolgok voltak ahhoz, hogy néhány napot kényelmesen el lehessen tölteni a természetben.
A barátok, a munkatársak és a gyerekek a házastársukkal gyakran meglátogatták Nadyát és Mihailt. Az élet a dácsán soha nem állt meg.
Tavaly pedig Mihail elhunyt. Nadja megérezte férje elmúlását, és még azt is gondolta, hogy soha többé nem megy a dácsára. A gyermekei felajánlották neki, hogy adja el a telket, hogy ne akarjon oda menni. De Nadia, miután átgondolta, egyelőre visszautasította. És most már időről időre egyedül jött ide.
Igen, sok volt a munka egy egyedülálló nőnek, voltak olyan problémák, amelyeket a férje pillanatok alatt megoldott, és amikre korábban fel sem figyelt. De fokozatosan megoldódtak. Valahol a fia segített, néha a veje jött Nagyezsda dácsájába, hogy segítsen neki valamiben.
Így történt, hogy legutóbb két hete járt itt Nádja. Eleinte nem talált rá időt, elfoglalt volt a munkahelyén, sokáig ült a jelentésekkel. Aztán megbetegedett. A vérnyomásom felment, a szívem annyira rosszul volt, hogy betegszabadságot kellett kivennem, és otthon feküdtem egy tonométerrel a karomban.
– Anya, miért nem megyünk el a nyaralóba? Ott locsoljunk meg valamit, füvet? – kérdezte a fiú, amikor egy nagy zacskó élelmiszerrel az anyjához jött.
– Ne, ne tedd, fiam! Hogy munka után oda fogsz utazni. Az nincs a szomszédban. Amíg utazol, amíg ott vagy, addig már éjszaka van. Azt az időt a gyerekeiddel és a feleségeddel kellene töltened. Semmi baj, már jobban érzem magam. Egyszer majd én is elmegyek oda, megnézem, milyen. Talán még éjszakára is maradok, mert unom már, hogy egy fülledt lakásban fekszem – válaszolt Nagyezsda a fiának.
Így hát ma reggel megmérte a vérnyomását, bevette a szükséges tablettákat, és elment a dácsába. Még ételt is vitt magával, mert úgy tervezte, hogy ott marad éjszakára.
– Szóval tényleg te vagy a háziasszony, ugye? – folytatta a furcsa idegen. – Hát így áll a dolog. Én meg azt hittem, hogy senkinek sincs szüksége rá, erre a házikóra. Teljesen benőtte a fű. Bár nem úgy, mint a szomszédaimé – ott egy falnyi fű van. De itt sem lakik már régóta senki. Napokig kerestem, mielőtt beköltöztem. Nem volt szerencsém.
A nő levette a törölközőt a fejéről, és leült a fürdőház melletti padra. Nagyot sóhajtott.
Nadia észrevette, hogy a saját törülközője van nála, nem Nadinoé.
„A saját holmijával jött ide?” – Egy gondolat villant át az agyán.
– Ne nézz rám, amiért ilyen harcias vagyok. Csak megijedtem. Nem, ez igaz. Gondoltam, hogy a tulajdonosok idejönnek, de reméltem, hogy nem jönnek ilyen hamar.
A nő hirtelen elszomorodott, és már nem volt olyan dacos, mint néhány perccel korábban. Nadia látta, hogy egy átlagos öregasszony, egyáltalán nem olyan, mint egy hajléktalan nő. Csak nagyon belefáradt az életbe.
– Hogy hívják magát? – kérdezte hirtelen.
– Nagyezsda – válaszolt a házinéni automatikusan.
– Az enyém pedig Vera. Ne aggódj, Nadenka, most már elmegyek. Fürdés után egy kicsit megszárítkozom, aztán megyek. Szóval ne ijesztgess a rendőrséggel. Nem csináltam itt semmi rosszat, ne aggódj. Nem szemeteltem, nem törtem össze semmit. Csak párszor gőzöltem a kádban, és a házikóban aludtam a kanapén. Jobb, ha elrejted a kulcsot. Megtaláltam a kulcsot a lábtörlő alatt.
– Vera, nem tudom, mi történt veled, valószínűleg nem a jó életből származik, hogy ilyesmire mertél vállalkozni, de el kell hagynod a házamat – válaszolta neki Nagyezsda. – És hogy a kulcs a lábtörlő alatt van, ez régi szokás. Régen zsúfolt volt a hely. Szinte az összes házikót elfoglalták a dácsások, és egész nyáron zajos és vidám volt. És voltak őrök, és senkinek sem jutott eszébe betörni más telkére.
Nem tudom, miért, de a házinéni kommunikálni akart az idegennel. A nő mintha elengedte volna, a félelem elmúlt, és csak a kíváncsiság, sőt némi szimpátia volt benne ez iránt az asszony iránt.
– És te, Nadyusha, miért vagy egyedül? Hol van a férjed? Nem szereti a dácsamunkát? – Kérdezte Vera kedvesen.
– A férjem elment. Egyedül vagyok, már második éve özvegy vagyok – válaszolta szomorúan Nadežda, és ismét szúró, égető érzést érzett a szíve tájékán.
Még a mellkasát is megdörzsölte a kezével, többször mélyen belélegezve.
– Mi az, a szíve? Jaj, istenem! Hát üljön le a padra, ne csak álljon ott. Van nálad valami tabletta? Akkor igyál valamit – riadt meg az új ismerős.
Gyorsan felállt, és leültette Nádját a padra.
– Adjak neked egy kis vizet? – Kérdezte Vera együttérzően, és egészen más hangon, mint öt perccel ezelőtt.
– Ne, ne tedd! Majd elmúlik. Mostanában sokszor van ilyenem. Az orvos szerint a stressz hatása. Csak leülök egy kicsit, és majd jobb lesz.
– Igen, jobban ismerem a stresszt, mint bárki más. Én is átéltem már.
Vera hallgatott, csendben ült mellettem. Aztán hirtelen élesen megszólalt, és mesélt Nadiának a nehéz életéről.
ajánlotta
Herbeauty
10 titok, amire a keleti nők esküsznek, hogy tovább maradjanak fiatalok
Tudj meg többet
– Bocsáss meg, Nadia, hogy betolakodtam. Persze tudom, hogy ez rossz. Ez törvényellenes. De nem szándékosan tettem, hidd el. Nem vagyok tolvaj vagy csavargó, nem volt rosszindulatú szándékom. Az élet kényszerített arra, hogy vándoroljak.
Azt mondta, hogy nemrég vesztette el a férjét, és én együtt érzek önnel. Mert tudom, milyen gyászos érzés jó és szerető férj nélkül lenni. Én is özvegy vagyok, de régebb óta élek, mint te. Három éve hagyott el az én Lyonecskám. És egy nagy szerencsétlenség jött az életembe, ami miatt ilyen körülmények közé kerültem.
Volt egy házam, Nádja, saját lakásom, bár kicsi, de kényelmes. És ott éltünk Ljonykával lélek a lélekkel. A lányunk már régen elszökött tőlünk, és északon élt, egyszer egy nagy rubelért elment, és ott maradt. De az unokánk hozzánk jött, amikor befejezte az iskolát. Beiratkozott az intézetbe, velünk élt. És úgy tűnt, minden rendben van. Élhettünk és boldogok lehettünk.
De egy nap minden tönkrement, és semmin sem lehetett változtatni. Artyom unoka rosszfiúkkal keveredett össze. Pénzt akart keresni, hogy autót vehessen. Ezért mindenféle illegális munkát végeztek. Nem sokat mesélek róla, de a mi Artemkánk tartozott valakinek egy csomó pénzzel. És minél tovább, annál jobban nőtt az adóssága. Lánya a problémáit tagadta, azt mondta, hogy már nagy, mint maga a bajban, így hagyta magát, és kioldja.
De egy nap eljöttek a házunkhoz, és megvertek engem és a nagyapámat. Azt mondták, hogy ha az unokám nem fizeti vissza az adósságát, akkor megölik. Leonyid egyenesen kórházba került szívbetegséggel. Ott kérdezgettek minket, hogy ki verte meg, mi történt, de mi hallgattunk vele, nagyon aggódtunk az unokánk sorsa miatt, aki akkoriban valahol bujkált.
És akkor Ljonja meghalt. Én pedig egyedül maradtam a gyászommal. Hosszú mindezt elmondani, és fájdalmas visszaemlékezni. De csak egy ajándékozási okiratot kellett aláírnom az egyik ot.mor.ozki számára, aki egy nyári éjszakán egy levéllel jött hozzám. Már nem volt lakásom, de az unokám már nem bujkált.
Egy ideig a szomszédnál laktam, aztán kibéreltem egy kis szobát. Mi mást engedhettem meg magamnak a nyugdíjamból? Néhány hónapig így éltem. Artyom sorsáról semmit sem tudtam, mert soha nem látogatott meg, és nem válaszolt a hívásaimra. A lányom persze aggódott, vigasztalt telefonon, de segíteni nem tudott. Elmondta, amikor egyszer kölcsönt kértem tőle.
És egy nap felhívott egy szomszéd abból az épületből, ahol korábban laktam. Azt mondta: Vera, te már régen kiengedtek a kórházból, és nem adod el az adósságodat. Mondtam neki – milyen adósságokat? Erre ő: – Milyen adósságokat? A te Artyomkád itt hitelre szedte a pénzt. Azt mondta, hogy pénzre van szükséged a kezeléshez. Már hat hónap telt el, és senki nem kapta vissza a pénzt. Azt mondta, hogy várhatunk, ha most nem tudod visszafizetni.
És amikor megtudtam, hogy Artyom mennyivel tartozik a szomszédaimnak, olyan rosszul éreztem magam, Nádja. Akár hiszed, akár nem, ki akartam vetni magamból az életemet. Olyan kétségbeesés lett úrrá rajtam, csak féltem……
Nadezsda végighallgatta Vera történetét, és nem tudta elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet az életben. Hogy ennyi bánat egyetlen emberre hárulhat.
– És hogy kerültél az utcára? És mennyi időre? – tudta csak megkérdezni új ismerősétől.
– És így is lett. Elkezdtem a nyugdíjamból adósságokat törleszteni az embereknek. Hosszú évek óta ismerem őket, miért kellene szenvedniük azért, mert a lányom és az unokám ilyen aljasnak bizonyult?
És akkor meleg lett a helyzet. És úgy döntöttem, hogy elhagyott nyaralókban fogok lakni, úgysincs pénzem szobát fizetni. Majd kitalálok valamit a télre. Így kerültem a dácsádra, bocsáss meg, Nadia. Pár nappal korábban egy másik utcában laktam, ott sok az elhagyatott ház. És itt, nálad a fürdőház vonzott. Már régóta szerettem volna gőzfürdőzni. Legalább csak fürödni normális körülmények között.
Pár órával később Vera és Nadia az asztalnál ültek.
– Na, akkor igyunk egy frissítőt és kefirku italt az ismeretségünkre – mondta Nadia. – Vera, lenyűgöztél a történeteddel. Fáj és megijeszt, hogy ilyen dolgok is megtörténhetnek az életben. De élni fogunk tovább, bármi történjék is.
– Köszönöm, Nadia, a kedvességed és a törődésed – törölgette könnyeit a lány válaszul. – Tudom, hogy Isten nem hiába hozott ide, te jó ember vagy, kedves.
– És egyelőre itt élhetsz, nem kár érte. Nem járok ide gyakran, hetente egyszer. Élj itt, amíg meleg van, aztán majd eldöntünk veled valamit. Ha összebarátkozunk, a telet nálam töltheted. Együtt sokkal szórakoztatóbb, nem igaz?
Így talált Nagyezsda új barátot, Vera pedig – az elveszett életkedvet és az emberekbe vetett hitet.
A mai napig tartják a kapcsolatot. Vera most egy új egyszobás lakásban él, a lánya visszajött északról, és vett az édesanyjának egy lakást. Ott történt vele valami, és a lány lelke megremegett. Hiszen közvetve ő is hibás volt a történtekért.
Artyom kijavította magát, és még meg is nősült. Vera pedig örült neki. Tehát nem volt minden hiába. Megmentette az unokáját a pusztulástól.
