Lena türelme elfogyott, rohant körbe-körbe a lakásban, visszatartva a vágyat, hogy mindent összetörjön és elpusztítson, ami körülvette. Mindennek vége volt, nem volt visszaút, mindennek megvan a maga határa.
Lena és Kostya három évig házasok voltak, de még ilyen rövid idő alatt is erős változások történtek kapcsolatukban. Az utcán találkoztak, amikor Kostya felajánlotta, hogy segít Lenának nehéz táskákat szállítani. A lánynak azonnal megtetszett a zöld szemű, magas, bájos mosolyú barna.
– Tudod, nagyon szeretnék más módon segíteni, esetleg számot cserélhetünk? – javasolta Kostya, amikor közeledtek Lenin lakásához.
– Örömmel, soha nem utasítom el a segítséget. – mosolygott Lena.
Másnap Kostya felhívta és meghívta a lányt egy étterembe, és onnantól kezdve elkezdődött kapcsolatuk története. Munka után Lena azonnal futott, hogy találkozzon új szeretőjével, Kostya is igyekezett minden szabad percét Lenával tölteni. A lánynak úgy tűnt, megtalálta a boldogságát, azt a herceget, akiről mindenki álmodik, de nem találja meg, de sikerült. Valóban, Kostya nagyon gondoskodó és figyelmes fiatalember volt; megpróbálta teljesíteni Lenin minden szeszélyét, amíg mosolygott.
– Nézd, milyen szép. – mondta Kostya, kezével a horizont felé intve, amikor Lenával az első közös nyaralásukra mentek.
– Egy szót sem. – helyeselt Lena, és a fejét szeretője vállának hajtotta.
Hirtelen Kostya elhúzódott, és miután kotorászott a zsebében, féltérdre állt Lena előtt.
-Lesz a feleségem? – kérdezte, miközben a lány tágra nyílt szemébe nézett csodálkozva.
– Igen! – sikoltotta, és Kostya nyakába vetette magát.
Néhány hónappal később a fiatalok összeházasodtak, és családi életet kezdtek, amelyben Lenin csalódására nyoma sem maradt a romantikának. Az esküvő előtt Lena saját lakásában élt, amelyet szülei vásároltak neki, amikor belépett az egyetemre. A lakás kicsi volt, de úgy döntöttek, hogy Lena és Kostya laknak benne, hogy ne költsenek extra pénzt a bérleti díjra. Lenin meglepetésére Kostya gyakran engedett magának nem hízelgő megjegyzéseket a lakással kapcsolatban, bár ennél jobbat nem tudott ajánlani.
– Milyen kínos a konyha itt. — panaszkodott Kostya gyakran. – Ez egy átlagos konyha, miért nem tetszett? – kérdezte Lena sértődötten.
– Túl kicsi, itt minden nem stimmel. – magyarázta Kostya.
– Nos, vegyél egy nagyobb lakást, és költözzünk be.
– Nem, erre most nincs idő. – legyintett Kostya.
Volt még egy pillanat, ami zavarba hozta Lénát, és erre Kostya ugyanazzal a mondattal válaszolt: „Most erre nincs idő.” Közvetlenül az esküvő után Lena beszélni kezdett férjével a gyerekekről, de kiderült, hogy nagyon eltérőek a nézeteik ebben a kérdésben.
– Nagyon szeretném, ha gyerekünk lenne, nincs elég gyereknevetés ebben a házban. – mondta Lena.
– Nos, milyen gyerekek? – kérdezte Kostya elégedetlenül. “Még nem volt időnk önmagunknak élni, és máris ilyen terhet akarsz magadra rakni.”
– A gyerekek nem teher. – Lena megrémült Kostya szavaitól.
.-Ne válogass a szavakon, tudod, mire gondolok.
– Nem, nem értem. – erősködött Lena. “Az élet nem áll meg a gyermekvállalás után.”
– Ne beszéljünk erről. – Kostya ismét megpróbált beleolvadni a beszélgetésbe. “Most még arra sem vagyok kész, hogy a gyerekekre gondoljak.”
Az ilyen beszélgetések nagyon felzaklatták Lénát, azon kezdett töprengeni, vajon a megfelelő emberhez ment-e hozzá, és vajon nem követett-e el hibát. Egyrészt Kostya nem mondta, hogy egyáltalán nem akar gyereket, másrészt nem volt világos, mikor dönti el, hogy eleget éltek maguknak. Az a gondolat, hogy a Kostyával való esküvő tévedés volt, azért is kezdte kísérteni Lenát, mert Kostya hihetetlenül válogatós és szeszélyes embernek bizonyult.
– Mi ez? – kérdezte egy nap, amikor Lenával leültek vacsorázni.
– Kotlett. – válaszolta Lena meglepetten, nem értve, mi zavarhatja meg Kostyát.
— Furcsa szelet. – mondta a férfi olyan arccal, mintha valami hihetetlenül undorító dolog lenne a szájában.
– Mi a baj velük? – Lena is harapott egyet, de nem érzett semmi szokatlant.
– Nem érzed? – Kostya csodálkozva nézett a feleségére. – Olyanok, mint a gumi, és furcsa, kellemetlen ízük van.
– Nem gumik, és nem érzek semmi ízt. – mondta sértődötten Lena, aki teljes lelkét beletette a szeletbe.
– Talán valami nincs rendben az ízlelőbimbóiddal. – Kostya felállt és kiköpte a szeletet a szemetesbe.
– Ha nem akarod, ne egyél. – Lena kedve tönkrement.
– Természetesen nem fogom. – vigyorgott Kostya.
– Uram, a tésztát is túlfőzted.
– Akkor talán főzöl magadnak? – kérdezte Lena ingerülten.
– Miért, hadd kérjem meg anyámat, hogy tanítson meg főzni. – javasolta Kostya.
– Tudok főzni, úgyhogy beérem. – válaszolta Lena, és igyekezett nem a férjére nézni.
– Nos, hiába, nem ártana. – Kostya ült még pár percig, majd még megette a már kihűlt tésztát.
Attól az estétől kezdve állandóvá váltak Kostya panaszai. Lena mindent megtett, hogy felkészüljön b
