A szúrós októberi szél szúrós esőcseppeket korbácsolt az arcába.
Arina az induló vonatra nézett, és belül minden összezsugorodott a csalódottságtól. Elkésett.
Tizenöt évnyi rendszeres hazautazás után először fordult elő, hogy elkésett.
„Olyan, mint egy rémálom” – gondolta, miközben megigazított egy elszabadult hajszálat. A peron kihaltnak és komornak tűnt, csak a sárga lámpák tükröződtek a pocsolyákban, bizarr mintákat rajzolva.
– A következő vonat reggel indul – mondta közömbösen a pénztárosnő, miközben a keresztrejtvényre szegezte a tekintetét. – Talán busszal?
„Busszal… – Arina grimaszolt. – Három órányi zötykölődés egy törmelékes úton? Kizárt dolog.”
A telefon rezgett – az anyja hívta. Arina tétován nézett a képernyőre, de nem merte felvenni. Minek is vesződne vele? Jobb volt egyszerűen hazamenni – a kulcsok mindig nála voltak.
A taxi végigsuhant az üres utcákon, és az ablakon kívüli város díszletnek tűnt – valószerűtlennek, laposnak. A sofőr motyogott valamit az időjárásról és a forgalomról, de Arina nem figyelt. Furcsa érzés kerekedett benne, szorongás és előérzet keveréke.
Az öreg ház sötét ablakokkal fogadta. Ahogy felment a lépcsőn, belélegezte a gyerekkorából ismerős szagokat: sült krumpli a harmadik emeletről, mosószer, régi fa. De ma hamis akkord volt ebben az ismerős dallamban.
A kulcs váratlanul szorosan forgott a zárban, mintha az ajtó ellenállna. A folyosó sötét volt és csendes – a szülei láthatóan aludtak. Arina lábujjhegyen lépkedett be a szobájába, igyekezett nem csapni zajt.
Felkapcsolta az asztali lámpát, és körülnézett. Minden ugyanolyan volt, mint máskor: könyvespolcok, egy régi íróasztal, az ágyon egy plüssmaci – gyermekkorának relikviája, amelytől az anyja soha nem vált meg. De valami mégis más volt. Valami más volt.
Talán a csend volt az. Nem a szokásos éjszakai csend, hanem egy másfajta csend – sűrű, nyomasztó, mint egy fenyegetés előtti csend. Mintha a ház visszatartotta volna a lélegzetét, várva valamire.
Arina elővette a laptopját – a munka nem ment sehova
. De amikor az íróasztala konnektorához nyúlt, véletlenül hozzáért egy dobozhoz. Az lecsúszott a polcról, tartalmát szétszórva a padlón.
Levelek. Tucatnyi megsárgult boríték, megfakult bélyegekkel.
A kép pedig egy régi, a sarkok meghajlítva. Egy fiatal anyuka – csak egy lány! – nevetve, egy idegen férfi vállába kapaszkodva.
Az első könnycsepp ráhullott a fényképre, mielőtt Arina észrevette volna, hogy sír.
Remegő kézzel kibontotta az első levelet.
A kézírás – burjánzó, magabiztos, teljesen idegen.
„Kedves Vera, tudom, hogy nincs jogom írni, de nem tudok tovább hallgatni. Minden nap rád gondolok, a mi… Sajnálom, még írni is félelmetes – a lányunkra. Hogy van? Hasonlít rád? Megbocsátod majd valaha is, hogy elmentem?”
A szíve őrülten kalapált. Arina felkapta a következő levelet, majd egy másikat. Dátumok – 1988, 1990, 1993… Az egész életét ezek a levelek festették le valaki más kézírásával.
„…messziről láttam őt az iskola közelében. Olyan komolyan, nála nagyobb aktatáskával. Nem mertem megközelíteni.”
„Tizenöt éves volt. El tudom képzelni, milyen szépen nőtt fel. Vera, talán itt az ideje…”
A kép pedig egy régi, a sarkok meghajlítva. Egy fiatal anyuka – csak egy lány! – nevetve, egy idegen férfi vállába kapaszkodva.
Az első könnycsepp ráhullott a fényképre, mielőtt Arina észrevette volna, hogy sír.
Remegő kézzel kibontotta az első levelet. A kézírás – burjánzó, magabiztos, teljesen idegen.
„Kedves Vera, tudom, hogy nincs jogom írni, de nem tudok tovább hallgatni. Minden nap rád gondolok, a mi… Sajnálom, még írni is félelmetes – a lányunkra. Hogy van? Hasonlít rád? Megbocsátod majd valaha is, hogy elmentem?”
A szíve őrülten kalapált. Arina felkapta a következő levelet, majd egy másikat. Dátumok – 1988, 1990, 1993… Az egész életét ezek a levelek festették le valaki más kézírásával.
„…messziről láttam őt az iskola közelében. Olyan komolyan, nála nagyobb aktatáskával. Nem mertem megközelíteni.”
„Tizenöt éves volt. El tudom képzelni, milyen szépen nőtt fel. Vera, talán itt az ideje…”
Egy gombóc volt a torkában. Arina felkapcsolta az asztali lámpát, és a sárga fény egy régi fényképet emelt ki a sötétből. Most mohó figyelemmel nézte az idegen arcát. A magas homlok, az intelligens szem, az enyhén gúnyos mosoly… Istenem, az orra! És az a jellegzetes fejbiccentés…..
– Arinocska? – Az anyja halk hangja megborzongatta. – Miért nem figyelmeztettél, hogy…?
Vera Pavlovna megdermedt az ajtóban, amikor meglátta a földön szétszórt leveleket. Az arcáról eltűnt a szín.
– Anya, ki ez? – Arina felvette a fényképet. – Ne mondd, hogy csak egy régi barátom. Látom… Érzem…..
Az anyja lassan lesüllyedt az ágy szélére. A lámpa fényében látszott, hogy remeg a keze.
– Nyikolaj… Nyikolaj Szergejevics Voroncov – a hang tompán szólt, mintha egy másik szobából jött volna. – Azt hittem, hogy soha… hogy ez a történet már a múlté… – Azt hittem, hogy soha… hogy ez a történet már a múlté…
– A történelem? – Arina szinte suttogva kiáltott fel. – Anya, ez az egész életem! Miért nem mondtál semmit? Miért ő… miért ő… miért ti mindannyian…
– Mert muszáj volt! – Fájdalom volt az anyja hangjában. – Nem érted, akkor másképp alakultak a dolgok. Az ő szülei, az én szüleim… Egyszerűen nem lehettünk együtt.
A csend nehéz takaróként borult a szobára. Valahol messze egy vonat dübörgött – ugyanaz a vonat, amelyet Arina ma lekésett. Baleset volt? Vagy a sors úgy döntött, itt az ideje, hogy kiderüljön az igazság?
Hajnalig ültek ott. Az ablakon kívül lassan kivilágosodott az ég, és a szobát betöltötte a kihűlt tea és a ki nem mondott vallomások keserű illata.
– Irodalmat tanított – mondta Vera Pavlovna halkan, mintha félne elijeszteni az emlékeit. – Megbízásból jött az iskolánkba. Fiatal, bájos, kívülről szavalta Blokot… Minden lány odavolt érte.
Arina az anyjára nézett, és nem ismerte fel. Hová tűnt a szokásos visszafogottsága? Egy teljesen más nő állt előtte – fiatal, szenvedélyes, csillogó szemmel.
– És akkor… – Anya habozott. – Megtudtam, hogy terhes vagyok.
Fogalmad sincs, mi kezdődött! Az ő szülei hajthatatlanul ellenezték a „provinciális viszonyt”, az enyémek a hírnévről beszéltek…..
– És te csak úgy feladtad? – Arina nem tudta leplezni csalódottságát.
– Áthelyezték egy másik városba. Azonnal, magyarázat nélkül. És egy hónappal később bemutatták a maga… – habozott, – Szergej Petrovicsnak. Egy megbízható embernek.
„Megbízható – visszhangzott Arina fejében. – Mint egy régi komód. Mint a csillár. Mint minden ebben a lakásban.”
– De a levelek… Miért tartotta meg őket?
– Mert nem tudtam kidobni őket! – egész este először volt igazi fájdalom anyám hangjában. – Ezek voltak minden, ami megmaradt. Minden hónapban írt, aztán ritkábban… De írt.
Arina elvette az utolsó levelet. A dátum három évvel ezelőtt volt.
„Kedves Vera! Ozerskbe költöztem, vettem egy házat a Lipovaja utcában. Talán majd egyszer… Mindig a tiéd, N.”
– Ozersk – mondta Arina lassan. – Az csak négy óra autóútra van innen, ugye?
Az anyja felélénkült:
– Eszedbe se jusson! Arinocska, ne háborgasd a múltat …
– A múltat? – Arina felállt. – Anya, ez nem a múlt. Ez a jelen. Az én jelenem. És jogom van tudni.
Az ablakon kívül végre hajnalodott. Egy új nap határozott cselekvést követelt.
– Odamegyek – mondta határozottan Arina.
– Ma este.
És ebben a végtelen éjszakában először érezte úgy, hogy helyesen döntött.
Ozersk hideg széllel és szitáló esővel fogadta Arinát. A város mintha megdermedt volna az időben: régi kétszintes házak, gyér járókelők, csendes utcák, mintha provinciális regények lapjairól származnának.
A Lipovaja utca a külvárosban volt. Arina lassan sétált, a házszámokat nézegette. A szíve olyan hevesen kalapált, hogy mintha az egész utcán hallatszott volna.
A 17. ház. Kicsi, takaros, függönyökkel az ablakokon és sárga csillagvirágokkal az előkertben. A kapu nyitva volt.
„Mit fogok mondani neki? – villant át az agyamon. – Halló, én vagyok a lánya?”
De nem kellett dönteni.
Egy magas, ősz hajú férfi lépett ki a verandára, kezében egy könyvvel. Felnézett, és a könyv kiesett a kezéből.
– Faith? – Suttogta. – Nem… nem Vera…
– Arina vagyok – remegett a hangja.
– Arina Szergejevna… bár most már nem vagyok biztos az apai névben.
Nyikolaj Szergejevics elsápadt, és megragadta a veranda korlátját.
– Istenem… – tudta csak kimondani. – Jöjjön be… jöjjön be!
A házban könyvek és frissen főzött kávé illata terjengett. Mindenütt kötetekkel teli polcok álltak. A falon a Vrubel démonának reprodukciója volt, Arina kedvenc gyerekkori festménye.
– Mindig is tudtam, hogy eljön ez a nap – babrált Nyikolaj Szergejevics a csészékkel. – De én ezerszer másképp képzeltem el …
– Miért nem harcoltál értünk?
– A kérdés a saját szájából hangzott el.
Megdermedt, a lábast a tűzhely fölé tartva.
– Mert gyenge voltam – felelte egyszerűen. – Mert azt hittem, hogy így lesz a legjobb. Életem legnagyobb hibája.
Olyan őszinte fájdalom volt a hangjában, hogy Arina szíve megszakadt.
– Tudod – Nyikolaj Szergejevics valahol a feje fölött nézett el -, minden évben a születésnapodra vettem egy ajándékot. Mind itt van…
Felállt, és kinyitotta a szomszédos szoba ajtaját. Arina nem tudta visszafogni döbbent felkiáltását. A fal mentén takaros könyvhalmok sorakoztak, mindegyik könyv szalaggal díszített könyvjelzővel.
– Az Alice Csodaországban első kiadása – ötéves vagy – vette el óvatosan a legfelső könyvet. – „A kis herceg” a szerző illusztrációival – hétéves..
. Kiválasztottam, mit akarok veled olvasni.
Arina végigfuttatta az ujjait a gerinceken. Harminc év kimondatlan szavak, harminc év olvasatlan történetek.
– És ez… – húzott elő egy kopottas kötetet – az első kiadványod. Egy irodalmi almanach, egy novella, a címe „Levelek a semmibe”. Felismerem a kézírását – úgy ír, mint én.
– Követett engem? – Arina nem tudta, hogy dühös legyen vagy sírjon.
– Nem sírtam. Csak… a közelben voltam. Mint egy visszhang, mint egy tükörkép.
Egészen estig beszélgettek. Könyvekről és versekről, beteljesületlen reményekről és elszalasztott esélyekről. Arról, hogy nézték az érettségijét – az iskolaudvaron a fák mögé bújva. Arról, hogy névtelenül küldött visszajelzést az első cikkeiről.
Ahogy az ablak előtt besötétedett, Arina hirtelen rájött, hogy már órák óta apának szólította. A szó olyan természetesen hagyta el az ajkát, mint a levegő.
– Mennem kell – állt fel. – Anya biztosan betegre aggódta magát.
– Mondd meg neki… – tétovázott. – Nem. Majd én magam megírom. Utoljára.
A kapunál hirtelen odaszólt neki:
– „Arina! Meg tudsz… meg tudsz nekem valaha is bocsátani?
A lány megfordult. Sziluettje homályosnak tűnt a szürkületben, mintha beleolvadna az árnyékba.
– Már megbocsátottam neki – mondta halkan. – De még sok bepótolnivalónk van.
Egy héttel később Vera Pavlovna levelet kapott. Az utolsót. Csak három szó volt benne: „Jöjjön. Várlak”.
És egy hónappal később először gyűltek össze az asztalnál, mindannyian együtt. És kiderült, hogy a szerelem, mint egy régi könyv, nem veszít értékéből az idő múlásával. Csak bátorság kell hozzá, hogy kinyissa az első lapot.
