A Szovjetunióban nem volt szex, de a ’91-es import rengeteg szexet hozott. Lena is bedőlt a szabad szerelem bűvöletének. Szlávik olyan elszabadultan jó volt, és olyan szépen bókolt, hogy a simogatásra éhes lélek nem bírta elviselni, és gondolkodás nélkül teljes mértékben a rendelkezésére bocsátotta Léna testét.
Egy-három héttel később rájött, hogy terhes.
A leningrádi tél és a posztszovjet valóság kegyetlen volt a fiatal, hajadon nőkkel. Lénának sem pénze, sem szakmája nem volt, így születendő gyermekének csak egy lehetősége volt: egy abortuszközpont.
Karácsony este, örökké részeg szüleinek újévi botrányaitól elkábítva ült be a terhesgondozóba azzal az éretlen elhatározással, hogy véget vet valaki más alig megkezdett életének.
Shura néni, egy hatvanas éveiben járó, nagydarab nővér tapasztalt szemmel nézte végig, egy vödörben leltári számmal ellátott vas felmosórongyot csörgetett, és leült mellé. Kezet törölgetett a mosott szolgálati köntösébe.
– Mi a határidő?
Lena duzzadt szemmel nézett fel rá.
– Mennyi idő, kérdeztem, mennyi idő?
– Egy hónap. Gondolom, egy hónap.
– Hát, még van idő. Még el fogsz jutni oda. De ne most menj, ezt tanácsolom.
– Miért ne menj?
– Mind részegek, még mindig az újévben vannak. Az isten szerelmére, még jobban elrontanak, és akkor majd gyereket akarsz, de nem fog menni.
Lena a nagynénjére nézett, és szinte pislogni sem tudott. A szavak, mintha egy vastag vattarétegen keresztül szivárogtak volna be a tudatába, és dübörögtek valahol belül, ahol üres és nagyon hideg volt.
– Mit bámulsz? Azt hiszed, hogy hazudok?
Lena hallgatott.
– Isten legyen veled, kislány! Én nem hazudok Istennek! – vetett keresztet magára. – Segíteni akarok neked. Rövid a hivatali időd. Várj egy kicsit, amíg elmúlnak az ünnepek. Akkor talán úgy döntesz, hogy megtartod.
– Nem fogom – vágott közbe Lena.
– És nem sietsz. Isten nem Mikiska, neki saját könyve van. Ő majd segít neked.
– Nem fog. Elfoglalt – vigyorgott Léna -, születésnapi köszöntőket fogad.
– Ne légy szarkasztikus. Imádkozz, minden megoldódik.
– Én nem hiszek ebben az Istenedben.
– Nem hinni kell benne, hanem szeretni. Ha szereted őt, ő is szeretni fog téged.
Lena ferdén elmosolyodott.
– Szerinted szüksége van a szeretetünkre? – A néni folytatta. – Vajon miatta segít nekünk? Nem, nincs rá szüksége. Van neki elég sajátja. Csak szeretet nélkül nem tud minket látni. Szürke massza vagyunk nélküle. Imádkozzunk vagy ne imádkozzunk, mindegy. Nem lát minket. De ha szeretsz, úgy ragyogsz, mint a fény. Azonnal meglát téged.
– Én már szerettem egyet. Nekem elég volt.
– Ezért szerettem a rosszat. És nem így!
Lena hallgatott.
A Szovjetunióban, mint tudod, nem volt szex, de a ’91-es import rengeteget hozott belőle.
– Jól van, te kis orka. Menj haza! Én mondom neked, van még idő. Lesz időd.
Sura néni finoman meglökte a vállával. Léna nem mozdult.
– Menjetek! – kiáltotta. Léna meglepetten felugrott, és meglökte a vödröt. Az mintha gondolatban táncolt volna a helyén, majd egy hangos csattanással az oldalára borult, és a hasából piszkos víz ömlött ki.
– Jaj, te – nyögte a néni.
Lena néhány másodpercig a pocsolyát bámulta, majd a kijárat felé sietett.
Odakint nyirkos, sötét és hideg volt.
„Isten legyen veled – ismételte Lena a betegápoló szavait, és elmosolyodott -, ha velem lett volna, nem hagyta volna, hogy ez megtörténjen. Vagy segített volna. És nem beszél.”
Egy rántással a zsebébe dugta a kezét, és megindult előre. Nem volt hová mennie, és a mozdulatlanság elviselhetetlen volt. Valahogy meg kellett élni néhány napot addig a pillanatig. És akkor talán (legalábbis remélte) jobbra fordulnak a dolgok. Léna újra szabad lesz, visszatér a tanulmányaihoz, talál egy részmunkaidős állást, és nyárra kiköltözik a szüleitől Zinkára. Zinka már régóta hívogatja – a szobája üres. A lakást néhai nagymamájától örökölte, és nem volt pénz a fenntartására. Ezért Zinka mindenkitől ugyanazt a szobát kéri. Akár óránként is. De Lenkának nem kell több óra. Elege volt már azokból az órákból, amelyek a terhesgondozó küszöbére vitték.
A zsebében egy félig üres doboz cigaretta. Rá akarok gyújtani. Nem sajnálom az egészségemet, még azt sem, ami bennem van. Már nem él. Nem is él. Egy ideiglenes utas. Egy alkalmi útitárs. Néhány nap, és útjaik olyan hirtelen válnak el, mint ahogy találkoztak. Ez fájt! Fájt.
Bement az udvarra. Egy az ezer szentpétervári udvari kút közül. Sötét és mintha lakatlan lenne. Csak egy lakás volt a földszinten, és volt benne valami hihetetlenül igéző és nagyon meleg. És Lenka ugyanaz a szerelemre éhes lelke megint utána nyúlt annak a fénynek. Sárga volt és gyengéd. Közelebb lépett.
Az ablakpárkány majdnem az álla magasságában volt. Léna megragadta fagyos ujjaival, és egy kicsit felhúzta magát. Két nő volt a szobában: egy idősebb nő és egy nagyon fiatal nő, méghozzá egy fiatal nő. Az idősebb megsimogatta a fiatalabbik fejét, és megcsókolta a szemét. A lány sírt és nevetett, és a tenyere mögé rejtette az arcát. A boldogság az üvegen keresztül szivárgott a nedves utcára.
Lena önkéntelenül is rácsodálkozott.
De hirtelen mindkét nő, mintha megérezte volna a tekintetét, élesen megfordultak, és… a kezükkel intettek neki. Pajkosan így, kissé gúnyosan.
Lena képtelen volt a szégyentől és a rémülettől emlékezni, leugrott az ablakpárkányról. Az alattomosan zörgött. Próbálta megtartani az egyensúlyát a jégen, és menekült. Távozott. El a sötét és nyirkos városba, el a szerelemtől, a gyengédségtől és a simogatástól. Egy olyan helyre, ahol a közöny közepette egy kis helye van a személyes létezésének.
Lénának nem lesz abortusza. Nem teheti meg. Csak még egyszer eljut a városi női kórház ajtajáig, de megfordul és elsétál. Emlékei felidézik majd a leltári számmal ellátott vödör alatti sáros pocsolyát és a nővér éles hangját: „Menj, mondom!”.
Lena a szülésig hátralévő nyolc hónapot Zinkával fogja tölteni. Ez utóbbi, miután megtudja a helyzetét, a szárnyai alá veszi egy üres szobában, és hagyja, hogy ott éljen a gyermekkel három teljes évig, megosztva vele a csecsemőkori nehézségeket és megpróbáltatásokat.
Egy lány születne. Mariska. 3650 és 54 centiméter tiszta gyönyör. Egészséges és okos gyermek lesz belőle. Hároméves korában Lena a kertbe fogja tenni, folytatja tanulmányait az intézetben, munkát talál, és elköltözik Zina házából.
Mariska ötödik életévében Lena szülei egytől egyig elhagyják őt, egy lakást és némi megtakarítást hagyva rá.
Lena eladja a szülei lakását, összeszedi minden tőkéjét, és vesz magának és a lányának egy másik lakást, távol a gyerekkori emlékeitől. Így kezdődik csendes és boldog életük, tele egyszerű emberi gondokkal és örömökkel.
Azóta a nap óta 17 sűrű és nedves tél, 17 hideg tavasz és szeszélyes szentpétervári év telt el a terhesgondozóban.
2009-ben egy hűvös karácsonyi estén Marisha bevallotta édesanyjának, hogy gyermeket vár. Gyakran megesik ez így: a sors szereti ugyanazon a jegyen vizsgálni az alanyait.
Miután egy kicsit magához tért a sokkból, Lena odajött, megfogta lánya kezét, és halkan megkérdezte:
– Örülök. Őszintén. De jól értem, hogy a gyermek apja nem siet megosztani veled ezt az örömöt?
Válasz helyett Marisha könnyekben tört ki, és anyja mellkasába temetkezett. Hangosan és hosszan sírt. Lena megsimogatta a haját, és letörölte a könnyeit:
– „Elmondok neked egy történetet. Ülj le. Egy történetet a gyengeségemről és egy kis incidensről, ami megmentette az életünket. Réges-régen, egy ilyen hideg estén, mint ez, majdnem elkövettem életem legkegyetlenebb hibáját – Léna elhallgatott.
– Elmentem abortuszra. Terhes voltam… veled. Ott volt egy nővér. Elzavart engem. Azt mondta, hogy az orvosok részegek. Gyere vissza pár nap múlva. Így hát elmentem. De nem mentem haza. Sétáltam egyet a városban. Bementem egy sötét udvarba, és ott volt egy égő ablak, benne két nő: egy fiatal és egy idősebb nő. És az idősebbik megsimogatta a fiatalabbik haját, és megcsókolta a szemét. Mint ahogy én most téged csókollak. – Lena megcsókolta Marisha nedves szemét.
– És annyi szeretet volt közöttük, annyi ragaszkodás. Valami megfordult bennem. Annyira szerettem volna az a nő lenni. Hogy így szeressek és így szeressenek. Engem még soha nem szerettek, nem csókoltak és nem vigasztaltak így. Akkor elhatároztam, hogy megszüllek téged, és mindent megteszek, hogy azzá a nővé váljak, ha már ilyen gyermek nem lehetek.
Marisha elmosolyodott. Kinézett a sötét ablakon.
– Majd mi felneveljük a gyereket. Ha egyedül én neveltelek fel, akkor ketten még többet tudunk.
– Anya, ugye, te csináltad?
– Igen, lányom, én tettem.
– Te ezt nem érted. Pontosan olyanok vagyunk, mint az a kép a múltadból.
Lena megdermedt.
– Képzeld el egy pillanatra, hogy most ott állsz az ablak előtt, és magadat látod a jövőben. Éppen most.
– Fantáziadús – mondta Lena, és megsimogatta a lánya haját.
– Jól van, anya! Képzeld el ezt! Mit adnál magadnak?
– Nem tudom, valószínűleg valahogy tudtára adnám, hogy minden rendben lesz. Szó nélkül mindkét nő az ablak felé fordult, és a kezükkel intettek a sötétben.
Az üveg mögött megzörrent a vaspárkány, mintha valaki élesen elengedte volna, és sietős lépteket hallottak távolodni……
