Egy volt gengszter, aki most kemény üzletember, egy síró gyereket talált a temetőben.
Amit ezután tett, örökre megváltoztatta az életüket…
– Te magad is mész? – Palics, alias Berkutov meglepetten bámult Dimára, mintha nem hitt volna a fülének.
Megálltak a temető kapujában, és kiszálltak a kocsiból.
– Mi ez a nagy dolog? Azt hiszed, nem boldogulsz nélkülem? Majd én elmegyek, és mindent a saját szememmel látok – vágott közbe Dima.
– Nem, ez nem a te szinted. Majd én magam megyek. – Palics összeráncolta a szemöldökét, és élesen intett a kezével.
– Ne aggódj, nem keveredek verekedésbe, csak oldalról fogom nézni.
Dima kétkedve rázta a fejét:
– Te már nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyen ügyekkel foglalkozz. Megváltoztak az idők.
Palics, akit mindenki ezen a becenéven ismert, elvigyorodott, visszaemlékezve a régi időkre:
– Azt hiszed, a régi módszerek már nem működnek? De igen, működnek. És mellesleg hiba nélkül.
– Most már nem így van. Régen egyszerűbb volt az élet. Harcok, verekedések, vérontás. És most? Hacsak nem ijesztünk meg valakit egy kicsit, és akkor csendben, felhajtás nélkül. Nincs kit pofonvágni.
– Ah, az idők nem a régi – sóhajtott Dima.
És ők maguk sem voltak már a régiek. Most már egy jogi cég voltak, díszes névvel – „Berkut”. De nem azért, mert szolidan hangzott, hanem egyszerűen azért, mert a főnöküket Berkutovnak hívták.
– A lényeg, hogy szolidan hangzik – mondta Dima enyhe kuncogással.
– Ugyan már, ez az egész badarság – legyintett Palics.
– Különleges megbízásokat most is csinálunk, csak nem hivalkodunk vele. Nemrég például volt egy eset.
– Milyen ügy? – Dima érdeklődve lépett közelebb.
– Egy fickó elhatározta, hogy bosszút áll a volt feleségén, aki a válás után jól élt. Leveleket írt neki, megfenyegette, mindenféle csúnya dolgokkal dobálta. Azt hitte, a nő nem veszi észre, hogy ki tette ezt.
– És mi van, nem vette észre? – Dima tisztázta.
– Persze, hogy rájött, a férfi nem volt túl okos. Hamar rájöttünk, hogy ő volt az. Lefuttattuk a telefonját. A nő jól megfizetett, és megkérte, hogy ne lógjon többé a látóterében – vigyorgott Palics.
– Régebben egyszerűen eltüntették volna a föld színéről, és ezzel vége lett volna. De az idők megváltoztak. – Nagyot sóhajtott, és végigsimított a tarkóján. – Minden csendes volt. Még túlságosan is csendes volt.
Ezekkel a szavakkal Palych mélyen a temetőbe ment. Háromfős kis „kísérete” szétszóródott a sírok között – mindenki úgy döntött, hogy meglátogatja a sajátját.
Palics tudta, miért van itt. Néha eljött az édesanyja sírjához.
Ahogy közeledett a hatalmas, drága kereszthez, megdermedt, és a táblán lévő feliratot bámulta. A gyermekkora nem volt boldog, és most egyre gyakrabban gondolt a múltra. Mi lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok? Milyen ember lett volna belőle?
– Tanult volna, családot alapított volna, a gyárban dolgozott volna, péntekenként sört ivott volna a barátaival… – motyogta magában az orra alatt.
De az emlékek gyorsan visszarántották a valóságba. Fedja Berkutov anyja ivott.
Gyakran.
Az új mostohaapa, aki megjelent a házukban, egyszer elhatározta, hogy „neveli” mostohafiát. Az eredmény egy törött kar és két törött borda volt. Ezután Fedya kórházba került, majd árvaházba került. Az anyja ritkán látogatta meg őt. Minden alkalommal sírt, megesküdött, hogy elviszi, de hetekre ismét eltűnt. És ő várt.
– Rossz anya volt, de én szerettem őt – suttogta, mintha igazolná magát valaki előtt.
Egy nap azonban Fedja rájött, hogy senki sem jön érte. Senki sem fogja megmenteni őt. Akkor kezdett túlélni. Rájött, hogy itt csak azok maradtak, akik ki tudtak állni magukért.
Fedja igyekezett igazságos lenni, nem keveredett ok nélkül verekedésbe. Ez segített neki abban, hogy erős csoportot gyűjtsön maga köré. Kevesen voltak, de úgy kapaszkodtak egymásba, mint egy igazi család.
A rendőrök nem egyszer elvitték, egyszer még az éjszakát is egy raktárban töltötte. De Fedja tudta, hogy ha gyengeséget mutat, a tisztelet eltűnik.
Amikor elhagyták az árvaházat, a csoportjuk együtt maradt. De most már sokan közülük nem éltek – itt, ebben a temetőben találtak békét.
Fedja sokáig nem merte keresni az édesanyját. De amikor megérkezett arra a helyre, ahol korábban éltek, csak egy üres barakkot látott betört ablakokkal. Minden elpusztult, mintha ez a hely soha nem is létezett volna.
Csak öt évvel később kezdte el keresni az anyját. Hamar rátalált.
Egy fogyatékosok otthonában élt, és szörnyű állapotban volt. Fedja mindent megtett, hogy megkönnyítse az életét, de az édesanyja csak hat hónapot élt. Az orvosok szerint az alkohol volt a hibás. Két agyvérzés, májelégtelenség – a szervezet egyszerűen nem bírta.
Fedja gyakran eljött a sírjához. Sok éven át volt itt egy drága emlékmű, és a környéke mindig tiszta és rendezett volt. Nem szeretett sokáig maradni, de rendszeresen járt ide. Valami láthatatlan erő hozta ide újra és újra.
Kicsit odébb egy friss sírra lett figyelmes. Úgy nézett ki, mintha valakit éppen temetni akartak volna. Éppen indulni készült, de hirtelen megállt. Valahol a közelben furcsa hangot hallott. Egy halk nyikorgást, vagy egy gyereksírást. Ez a hang nem illett a temető szokásos csendjéhez.
– Mi a fene ez? – Motyogta maga elé, és rögtön kitalálta: – Á-á-á-á! Valószínűleg egy kutya vagy egy cica esett bele egy friss sírba.
Ez nem volt itt szokatlan. A kóbor állatok gyakran kóboroltak a temetőben élelmet vagy menedéket keresve. Fedja közelebb lépett, és belenézett a gödörbe. De kutya vagy kölyökkutya helyett egy hat év körüli kisfiút látott! Koszos, rémült, gomolygóvá zsugorodott. Halkan zokogott, mintha attól félt volna, hogy valaki meghallja.
– Hé, mit csinálsz te ott?
A kisfiú összerezzent, felemelte a fejét, és nagy, ijedt szemekkel nézett Fedjára.
– Add ide a kezed – mondta Fedja nyugodtan, és lefelé tartotta a tenyerét.
A fiú azonnal megragadta, szorosan megszorította az ujjait, mintha csak ettől a kéztől függne a megmenekülése. Fedja óvatosan felhúzta, és talpra állította. A fiú egész testében reszketett, nyilvánvaló volt, hogy nagyon fázik.
– Mit csináltál odafent? Leestél? – kérdezte Fedja, miközben levette a kabátját, ami nyilvánvalóan nem ilyen helyzetekre való volt.
A kabát annyiba került, mint egy tisztességes használt autó, de ez most nem érdekelte. Óvatosan belebugyolálta a fiút, igyekezett melegen tartani.
A fiú némán bámult rá, a fogai csattogtak a hidegtől.
– Jól van, menjünk a kocsihoz. Ott majd felmelegszel, aztán elmondod, ki vagy, és hogyan kerültél ide – mondta Fedja lágy hangon, igyekezett nem megijeszteni a gyereket.
A fiú csak bólintott szó nélkül. Fedja alaposan megvizsgálta, felmérte az állapotát, majd habozás nélkül a karjába emelte a kabátjával együtt.
– Na, öcsém, te aztán fázol – motyogta, és a kocsi felé indult.
Fedja az első ülésre tette a fiút, beült a kormány mögé, és kivett a kesztyűtartóból egy termosz teát. Körülbelül tíz percbe telt, mire a fiú kezdett kicsit felmelegedni. A teste már nem remegett, és végre képes volt beszélni. Ekkor közeledtek a kocsihoz azok az emberek, akik Fedjával jöttek.
– Mi folyik itt? – Kérdezte Dima meglepetten, közelebb lépve.
– Hát mondd csak, mit kerestél ma este a temetőben? – Kérdezte Fedja szigorúan, de fölösleges erőltetés nélkül, figyelmesen nézte a fiút.
– Nem este jöttem… Reggel jöttem – felelte csendesen a gyerek, lesütve a tekintetét.
– Ma van anyu születésnapja. Csak meg akartam látogatni… Mindig volt ott egy ösvény, de most egy lyuk van… Leestem.
Fedja emlékezett, hogy a sírban egy szerény csokor vadvirág van.
– És ki engedte meg, hogy egyedül menj ide? – ráncolta a homlokát.
– Apa?
– Nincs senkim – suttogta a fiú halkan. – Az árvaházból jöttem. Nem engedtek az anyámhoz, ezért elszöktem. Bácsikám, kérlek, ne vigyél oda! Inkább maradnék itt… – A hangja remegett, és sietve hozzátette: – A nevem Zsenka. Nem vagyok gyáva! Mindenkivel barátkozom! Csak… a tanáraink gonoszak, megvertek.
Fedja még jobban ráncolta a homlokát. Tudta, hogy ez megtörténhet. Az ő idejében, az árvaházakban is megtörték a gyerekeket, hogy engedelmeskedjenek.
– Igen, Zsenka, nem könnyű az életed – mondta elgondolkodva. – De mit is tehetnék veled? Nem hagyhatlak itt.
A társai felé fordult, akik a kocsi mellett álltak.
– Nos, emberek? Van elég hely, vagy meg kell egyeznünk? – kérdezte hunyorogva.
– Van elég, természetesen – válaszolta Dima, a többiekre pillantva.
– Rendben, egyelőre velem maradsz – szólt Fedja a fiúhoz. – De előbb meg kell látogatnunk az árvaházadat. Régen voltam már ott.
– Vigyél el minket is – mondta az egyik barátja.
– Meg kellene néznünk, milyen gondozók ők.
– Meglátjuk – bólintott Fedja. – Lehet, hogy valami másról döntünk.
Otthon Fedja gyorsan rájött, hogy ha elküldi Zsenkát a fürdőszobába, nem lesz mit felvennie.
Ezért elővette a régi ingét a szekrényből, és reggel elhatározta, hogy elmegy a boltba ruháért. De nem volt rá szükség, mert a fiú egy meleg kabátba burkolózva rögtön elaludt a kanapén.
Reggel, amíg Zsenka mosakodott, Fedja azon gondolkodott, mivel etesse meg a gyereket, aki láthatóan éhes volt. Gondolatait az ajtócsengő szakította félbe. Amikor kinyitotta, meglátta Deniszt, az egyik emberét, akivel tegnap a temetőben járt.
– Valami baj van?
– Nem, Palics, minden rendben van. Útközben megálltunk egy kicsit. A boltok éjjel zárva vannak, de találtunk valamit. A fickónak nincs mit felvennie.
Odatartott egy táskát, Fedja pedig belenézett. Volt benne farmer, egy alsónadrág, egy tréningruha és új edzőcipő. Minden jól nézett ki.
– Nem tudom, mit mondjak – motyogta Fedja kissé zavartan.
Denist régóta zárkózott és rideg embernek ismerte. Az, hogy valaki más gyerekéről gondoskodik, nem illett az imázsába.
– Szeretnél bejönni? – Javasolta Fedja, nyitva hagyva az ajtót.
– Nem, én hazamegyek. Álmos vagyok – mondta Denis röviden, és a kocsi felé fordult.
Fedja utána nézett, önkéntelenül is elmerült az emlékekbe. Együtt nőttek fel egy árvaházban. Denis egy tragédia miatt került oda. A szülei elvesztették a munkájukat, és az adósságok a bűnözésbe vezették őket. Azon a végzetes napon Denis árván maradt. Mindenki azt hitte, hogy soha nem lesz képes családot alapítani, vagy bízni valakiben annyira, hogy másokról gondoskodjon.
Közben Zsenka egy nagy törülközőbe burkolózva jött ki a fürdőszobából.
– Tessék – nyújtott át Fedja egy csomagot. – A fiúk hoztak neked néhány ruhát. Öltözz át, és gyere be a konyhába, reggelizni fogunk.
Zsenka már új ruhában jelent meg a konyhában. A szeme csillogott, mintha életében először viselne valami olyasmit, ami az övé.
– Minden olyan… gyönyörű – suttogta, miközben magát nézegette.
– Miért van rajtad edzőcipő? – Kérdezte Fedja mosolyogva.
A fiú lesütötte a tekintetét, és zavarában a lábujjával a padlóra kopogtatott.
– Csak… – kezdte, de elhallgatott, mintha megválogatná a szavakat. – Csak tudom, hogy hamarosan visszaküldenek. És mindezt elveszik tőlem. Legalább egy darabig még itt hordhatom.
Fedja a homlokát ráncolta, és a fogát csikorgatta. Túlságosan is jól tudta, hogyan szerveződik az élet egy árvaházban. Az erősek mindig elveszik a gyengéktől, amit akarnak.
Ő és Denis maguk is átélték ezt, amíg összebarátkoztak, és csapattá váltak.
Zsenka evett, Fedja pedig mellette ült, és figyelte őt. Valami megrándult benne, de nem tudta kitalálni, mi az. Soha nem volt gyereke, és soha nem is gondolt rá. Az élete már így is teljesnek és teljesnek tűnt számára.
– Bármikor visszaviheted az árvaházba, amikor csak akarod – motyogta magában.
– De miért ne adhatna a gyereknek néhány normális napot?
Rajzfilmeket néztek, pizzát és édességet rendeltek, és a nap vidáman és lazán telt.
Másnap reggel, tizenegy óra felé közeledve Fedja úgy döntött, ideje felébreszteni a fiút.
– Zsenka, kelj fel, különben végigalszod az egészet! – kiáltotta hangosan.
A fiú élesen felugrott, álmos szemekkel nézett körül.
– Mi? Hová?” – motyogta, még mindig nem teljesen ébren.
– Sétálni megyünk – felelte Fedja vigyorogva. – Holnap elmegyünk az árvaházba.
Elmentek a parkba, és a nap csak úgy repült. Ott találkoztak Denisszel, aki minden további nélkül csatlakozott hozzájuk. Kívülről furcsán nézhetett ki: két szakállas férfi és egy kisfiú körhintázott, nevetgéltek és fagylaltot ettek.
Amikor hazaértek, Zsenka evett egy kis harapnivalót, és azonnal elaludt a kanapén, szinte azonnal elaludt.
Fedja sokáig nem tudott aludni. Hajnali háromkor kiment a verandára rágyújtani, és észrevette, hogy Zsenka is ébren van.
– Hé, miért vagy ébren? – kérdezte, és leült mellé.
Zsenka szeme csillogott a könnyektől. Úgy beszélt, hogy nem emelte fel a fejét:
– Tudom, hogy holnap elviszel. Így van, mindent értek. De azt akartam mondani… Ha nekem lenne apukám, nagyon szeretném, ha olyan lenne, mint te…
Elhallgatott, élesen a fejére húzta a takarót, és hátat fordított a falnak.
Fedja ülve maradt a sötétben, aztán felállt, és kiment a verandára. Sokáig állt ott, és az éjszakai égboltot nézte.
– Palics, beszélnünk kell – hallatszott Denisz hangja, amikor belépett a szobába, nyitva hagyva az ajtót.
Denis régóta dolgozott Fedja cégében, amelyet a semmiből épített fel. Kisvállalkozásból komoly céggé nőtte ki magát. Most Fjodor egy hatalmas asztalnál ült, előtte egy üveg whisky, aminek már csak a fele volt hátra. Amikor felnézett Denisre, az már vele szemben ült. Mellette pedig három közös barátjuk állt az ajtóban.
– Mit csinálsz, Palics? Pokolian dühös voltam. És még iszol is minden nap – kezdte Denis, Fedját bámulva.
– Nálam minden rendben van.
– Nem, nincs rendben. Elbeszélgettünk a fiúkkal. Ha te nem viszed el Zsenkát, valamelyikünk elviszi.
Fedja csattogva tette le a poharat az asztalra.
– Miről beszélsz te itt? Hová vigyem őt? És téged? Felfogtad, hogy egy gyerek nem játék?
– De igen.
Ezért nem hagyhatod ott, ahol van. Már nem vagy gengszter, felnőtt ember vagy, üzletember. Mitől félsz?
Fedja összeszorította a fogát, és úgy nézett a barátjára, mintha átlépett volna valamilyen határt.
– Azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű? – kérdezte ingerülten.
– Szerintem te bonyolítod a dolgot. Mióta visszavitted az árvaházba, más vagy, mint régen. Mintha belülről rágnád magad. Ő egy nagyszerű gyerek. És ha nem házasodtok össze, az sem baj. Majd mi felneveljük. Normális embert faragunk belőle.
Nehéz csend lett. Fedja egy örökkévalóságnak tűnő ideig hallgatott.
A többiek is inkább nem szóltak semmit, időt adtak neki. Végül nagyot sóhajtott, levette az üveget az asztalról, megdörzsölte az arcát a kezével, és azt mondta:
– Keressetek nekem egy jó ügyvédet.
– Na, az már egészen más tészta.
Annak ellenére, hogy Fjodor jómódú és jó kapcsolatokkal rendelkezett, a gyámsági eljárás egy hónapig húzódott. Mindenkit megkért, hogy tartsa titokban Zsenka előtt, nehogy túl sok reményt fűzzön hozzá. Fedja tudta, hogy egy gyermek számára a legrosszabb dolog várni és attól félni, hogy nem történik semmi.
De eljött a nap, amikor minden dokumentum készen volt. Fedja elhatározta, hogy nem megy egyedül az árvaházba. Vele mentek mindazok, akik segítettek neki ebben a történetben.
Ott állt a hosszú folyosó legvégén, ökölbe szorítva a kezét, úgy, hogy a körmei a tenyerébe vájtak.
A barátai kicsit távolabb helyezkedtek el, és csendben figyelték őt. Az igazgatónő elment Zsenkáért, de már negyedórája nem volt itt. Fedja kezdte elveszíteni a türelmét. Tett néhány lépést a dolgozószoba felé, de hirtelen megállt, és megpróbálta összeszedni magát.
Hirtelen könnyű léptek hallatszottak a folyosó végén. Az igazgató jelent meg, őt követte Zsenka. A fiú kissé zavartnak tűnt, de amikor meglátta Fedját, egy helyben megdermedt, mintha félt volna hinni a szemének.
– Szervusz, Zsenka – mondta Fedja halkan, és megpróbált mosolyogni.
– Szia – felelte a fiú alig hallhatóan, nem mozdult a helyéről.
– Jövök érted.
– Értem? – Zsenka meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Igen, elfogadsz engem apukádnak?
Zsenka néhány másodpercre megdermedt, aztán, mintha felpattant volna a helyéről, odasietett a fiúhoz. Olyan szorosan ölelte át Fjodor nyakát, hogy az alig tudott megállni a lábán.
– Tudtam, tudtam, hogy el fogsz jönni! Már vártam rád!
– A fiú gyorsan beszélt, alig tudta visszatartani a könnyeit.
Fedja gyengéden magához szorította, érezte, hogy egy gombóc feljön a torkába. A szeme sarkából észrevette, hogy a közelben álló barátai titokban megtörlik a szemüket.
– Ennyi, Zsenyok, menjünk haza – mondta Fedja, és igyekezett határozottan beszélni.
– Annyi minden vár még ránk!
Óvatosan a kocsihoz vezette Zsenyát, még mindig a vállánál fogva ölelte.
Bár az érzések, amelyeket most átélt, teljesen újak voltak számára, egy dolgot biztosan tudott. Jó apa lesz belőle.
Mindent meg fog tenni azért, hogy Zsenkából tisztességes ember nőjön fel…..
