Egy vödör szőlőt cipelek, egy vödör birsalmát a hátizsákomban, és egy vödör birsalma pattog a hátamon. És akkor meghallom:
– „Hű, gyönyörű! Milyen boldog vagyok, hogy látlak!
Látom, hogy egy nagyon kaukázusi nemzetiségű férfi jön felém. Nem a telefonját nézi. Hanem engem néz. A vödör szőlőmet nézi. És mosolyog.
„Ismerünk titeket, forró hegyek gyermekei. Mindannyian szépségek vagytok” – gondolom – és a szám a fülemig tátva marad.
Bemegyek a boltba, belenézek a tükörablakba – hű, honnan ez a pír! Elpirultam, a szemem égett, az arcomon gödröcskék voltak – és csak egy arra járó férfi nevezett szépnek.
Azonnal kiegyenesedett a hátam, és a hajam hátraesett a homlokomról. Ránéztem az eladónőre, és zöld szomorúság ült ki az arcára. Mindkét szemében egy-egy géppuska. Annyira elege volt a vásárlókból és általában az emberiségből, hogy mindet darált húsdarabkává vágná. Főleg, hogy a húsdaráló a vállam fölött van.
– Milyen jó látni téged! – Felkiáltok – Milyen gyönyörű sál van a nyakadban – egyszerűen rendkívüli.
Hogy mit? Igen, hazudtam egy kicsit a sálról! De sok saját jó kedvem hirtelen alakult ki – áradt szét. Meg kell osztanom!
Látom, a gépfegyverek eltávolodtak, és a hézagok bezárultak a szememben. És helyettük fény lett. Szelíd fény, az ég színe.
– Köszönöm! – Mit adhatok neked? Ma friss szegyhús van, nagyon finom.
Gyönyörű, tiszta szépség! És a sál a nyakamban tényleg sálnak tűnik, nem pedig egy unalmas rongynak.
Hazajövök, a mellkasomhoz szorítva. És itt jön a szomszéd, őrült, mint százezer ördög.
– Miért van itt a macskád, és miért nem eteted? Az én Tuzikámtól lopja az ennivalót, te fekete vadállat!
Tuzik egy hatalmas kutya, akinek a macskám olyan, mint egy egyfogú szendvics. Tuziknak több csont van a táljában, mint a macskámnak a farka. De ezt nem tudom bizonyítani a szomszédomnak. Ő kész széttépni engem és a cicát az ő Tuzikjáért.
Máskor szívesen elmondanám a szomszédomnak, hogy mit gondolok a kutyájáról és magáról. De ma nem kapok szidást. Ma olyan hangulatban vagyok, hogy kész vagyok megetetni minden éhes Ászot.
– Annyira örülök, hogy látlak! – Felkiáltok – szeretem annyira az édes kiskutyádat, hogy nem bírom ki. Tessék, ha akarod, odaadom neki ezt a szegyet. Nézd, milyen szép!
A szomszéd gonosz vigyora meglehetősen kedves mosolyra váltott. Szemöldöke összehúzódott, és közönséges arccá változott, haja pedig a válla fölé göndörödött.
– Nem fogom odaadni annak a falánk szemétládának a szegycsontját. Hadd adjak a macskádnak egy kis finomságot! Cicus, cicus, cicus, cicus! Gyere ide, drágaságom!
Az én tolvaj szépségemnek kirepült a szeme a fejéből! Soha nem hallott még ilyen gyengédséget attól, aki azt mondta: „Megöllek, te szemétláda!”.
És csak egy arra járó ember mondta egy másik arra járó embernek: „Milyen boldog vagyok, hogy látlak!”.
Talán nem is neki mondta, hanem a telefonba.
De ettől még ez egy hullám!
Mondjatok több szépet egymásnak! Csak így tovább.
És minden rendben lesz.
