– Van egy új lány, akit behoztak… Mocskos! Azt mondják, ő is pocsék! Fúj! – Léna megráncolta takaros orrát: – Hol gyűjtik őket, Marija Nyikolajevna?
– Mindenhol gyűjtik őket, Léna… Ahol az anyáknak nincs szükségük a gyerekekre…..
– Hát, nem is tudom… Nagyon… csúnyák, vagy valami…..
– Te vagy az, aki undok, Léna – ráncolta a homlokát Mása néni -, és különben is, miért jöttél árvaházba dolgozni? Azt hitted, hogy itt a földi mennyország van? Ez egy árvaház, Léna, nem a te klubod, de még csak nem is diszkó! Ez egy gyermekotthon! Megértetted?
– Megértem – Lena elkomorította az ajkát -, és ha tudni akarod, nem önszántamból vagyok itt! Át kell mennem egy szakmai gyakorlaton, és ha nem megyek át, apám nem segít rajtam! Ezt mondta ő is!
– Á, ez az! – Mása néni vigyorgott: – Átnevelésen vagy… Lám, lám… Jó gyakorlatot, Léna… De tudod mit… Ha apád ide rakott, az azt jelenti, hogy a legelhanyagoltabb gyerekekkel kell foglalkoznod, és megmondom neked, ez egyáltalán nem könnyű!
– Miféle elkényeztetett gyerekek? – Lena félve nézett Mása nénire.
– És akkor majd megtudod…
Ahogy Mása néni számított rá, Lénát az újonnan érkezettek egy csoportjához osztották be, és azt a feladatot kapta, hogy szocializálja a gyerekeket, amennyire csak lehet.
Lénát megrémítette ez a feladat, de tudta, hogy nem hátrálhat meg, mert ebben az esetben az apja nem fogja megveregetni a fejét…..
A csoportban lévő gyerekek mind egyformák voltak. Vadak, elhanyagoltak és szerencsétlenek.
Némelyikük még beszélni sem tudott rendesen, félénkek voltak és bujkáltak, de az étel láttán kis vademberekké váltak, és készek voltak egy plusz falat kenyérért is tépni.
Eleinte talán ez ijesztette meg legjobban Lénát, de saját meglepetésére elég hamar megszokta, és már nem lepődött meg rajta.
Ha Lena meg is tudta szokni a gyerekek ételhez való hozzáállását, azt már nem tudta megszokni, hogy nagyon megfélemlítettek, és valószínűleg nem egyszer komolyan megverték őket.
Pszichológusként próbált beszélgetni a gyerekekkel, de ez nem volt olyan egyszerű.
Kivétel nélkül féltek.
Csak idővel, talán egy-két hét után kezdtek megnyílni és mesélni Lenának az életükből.
Olyan történeteket, amitől megfagyott a vére….
A történet, amely a legjobban megragadt Lénában, a hatéves Polina története volt.
A kislány, mint kiderült, egyáltalán nem látott gyerekkort.
Babákat és más játékokat csak az árvaházban látott először. Gyümölcsöt meg egyáltalán, eleinte nem tudott enni, és határozottan visszautasította őket, és itt filctollakkal Polina ezzel szemben sokáig próbálta megkóstolni, és a lánynak sok sebhelye volt, de hogy hol voltak, azt Polina nem árulta el, de apránként, lassan Lénának mégis sikerült beszélgetnie a lánnyal.
Kiderült, hogy az összes sérülést Polina a saját anyja okozta, és szisztematikusan tette …
Lénát annyira áthatotta Polina története, hogy nem vette észre, hogyan kezdett örömmel dolgozni.
Már nem undorodott ezektől a gyerekektől, ellenkezőleg, most már szeretetet és nagy rokonszenvet érzett irántuk. Mindegyiküket meg akarta ölelni, vigasztalni, megmutatni nekik, hogy valakinek szüksége van rájuk.
Hamarosan kiderült, hogy Polina édesanyját megfosztották szülői jogaitól, és a kislányt most örökbe fogják fogadni, és azt kell mondani, hogy a kislánynak elég gyorsan találtak szülőket.
Léna beszélt velük, mesélt nekik Pauláról, és a legfőbb ajánlása a szeretet volt.
Csak a mérhetetlen szeretet tudta megolvasztani ennek a kislánynak a szívét …
Azon a napon, amikor Pauline-t elvitték az árvaházból, Lena hirtelen magának, könnyekben tört ki.
– Nézzenek oda – mondta Mása néni, megsimogatva Léna fejét, – És te, kislány, ember lettél! És én azt hittem, hogy semmi sem jut el hozzád, és most itt vagy… Egy kislány, elhagyott……
És Léna csak sírt, és nem tudta abbahagyni. A szakmai gyakorlat után Lena visszatért ugyanabba az árvaházba, és ez meglepte az apját és a kollégáit is, de a lányt nem érdekelte.
Úgy érezte, hogy ez a munka a hivatása, és ahogy az idő mutatta, így is lett.
Lénának sokszor kellett meghallgatnia a gyerekek ijesztő történeteit, nem egyszer sírt velük együtt, de minden nap, mindennek ellenére, ment dolgozni.
Úgy ment, hogy tudta, hogy ismét segíteni fog valakinek, és ez sokat ért.
Legalábbis magának Lénának.
