– Pontosan! Elképesztő pimaszság! A férjemmel háromszoros áron veszünk repülőjegyet, a hároméves kisfiunkat a szüleire hagyjuk, mindent eldobunk, és éjszaka ide repülünk. És még csak nem is találkoztak velünk. Igen, Vadim, micsoda családod van! – visszhangozta fiatal felesége, Szvetlana.
– Mi folyik itt? – Kérdezte Inna zavartan, semmit sem értve.
Öt perccel ezelőtt hirtelen és váratlanul csöngetésre ébredt az ajtón. Abban a pillanatban az asszony édesen aludt, és nem számított arra, hogy valaki meglátogatja.
– Nem, imádom! „Mi folyik itt?” Hallottad ezt, Vadim? És ezt bocsánatkérés helyett – folytatta a szép és ezért szemtelen Szvetlana. – Taxival kellett mennem hozzád.
– És hol van Roman, aki megígérte, hogy találkozunk? – Látva a házigazda arcán a zavarodottságot, Vadim megkérdezte.
– Ő nincs itt. Az anyjához ment a faluba. Tegnap – válaszolta Inna, vékony pizsamájába burkolózva.
– Elment? Hogy érted, hogy elment? Egy napja telefonáltunk neki, hogy jövünk. Most viccelsz, Inna? Ha igen, akkor ez egy hülye vicc. Erre most nincs időnk. Szvetocska és én egész éjjel fent voltunk, Novokuznyeckből repültünk hozzád, mindannyian kimerültünk.
Vadim ideges volt, és alig tudta visszafogni magát.
„Milyen sekélyes Roman felesége, ő is hülye. Úgy néz ki, mint egy birka az új kapunál. Nem hívott volna meg minket, hogy jöjjünk, az útról etetett, lefektetett, és még meglepett arcot vág” – gondolta bosszúsan a férfi.
– Erről most hallok először – kezdett észbe kapni Inna. – Ezért nem tudok segíteni. A lakásunkban nincs hely számodra, tudod, hogy négy emberrel lakunk itt. Így kényelmesebb lenne neked egy szállodában megszállnod.
Látta, hogy a hívatlan vendégek arca hogyan változik, de nem akart változtatni a véleményén.
Inna nem volt rosszban a férje rokonaival, sőt tisztelte őket. De nem felejtette el, hogy nyáron a férje nagynénje és nagybátyja valamelyik faluból hívatlanul és bejelentés nélkül érkezett hozzájuk. Elhatározták, hogy megmutatják a három gyermeküknek az északi fővárost.
Inna vendégszerető háziasszony volt, mindennek ellenére szívesen fogadta őket. De még egyszer nem mert volna ilyen bravúrt elkövetni. Inna nagyon sokáig nem felejtené el azt a hetet.
Kis lakásuk cigánytáborrá változott. A gyerekeiket Inna szüleihez kellett küldeniük, akik a külvárosban laktak, mert a lakótér nem fért el ennyi lakót.
Inna egy kis nappaliban szállásolta el mind az öt rokont, akik látogatóba jöttek. A gyerekek a kanapén aludtak, a szülők, nagynénik és nagybácsik pedig a padlón, a szőnyegen, ahová a kanapéról a légmatracot és a párnákat dobálták.
– Mi már mindent megszoktunk, nem fogunk megijedni tőle! – mondták vidáman a tulajdonosoknak. – A lényeg, hogy van tető a fejünk felett.
A vendégek nem jöttek üres kézzel – hoztak élelmiszert a faluból – fagyasztott brojler, sózott disznózsír és több üveg savanyúság. A csirkét már az első este megsütötték a kemencében, és az üvegekből származó uborkával és káposztával együtt fogyasztották el. A falusi rokonság étvágya kiváló volt.
A következő héten Inna egész héten a bolton keresztül kellett hazafutnia a munkából, ahonnan számos szatyorral megrakodva ment a lakásba. Akkor úgy tűnt neki, hogy egy egész évben nem főzött és mosogatott annyi edényt, mint azon a héten.
A vendégek legalább nem kérték meg Innát és Romant, hogy menjenek velük valahová, ők maguk sétáltak a városban, ismerkedtek a látnivalókkal. Fáradtan, de elégedetten tértek haza.
A hívatlan vendégek látogatásának eredménye egy elrontott hófehér szőnyeg volt a nappaliban, amit a gyerekek kólával öntöttek le, csokival és ketchuppal kentek össze.
Valószínűleg, amíg a tulajdonosok távol voltak, a nappaliban a szőnyegen ettek, a falon lógó nagy plazmaképernyő előtt. Innának és Romannak ki kellett cserélnie a fürdőszobában a keverőcsapot is, amelynek a nagyon aktív vendégek kicsavarták a fejét, és meg kellett javítania a belső ajtók kilincseit.
Amikor a lakást a tulajdonosok és a meghívott mesterek erőfeszítései nyomán rendbe tették, Inna ultimátumot adott a férjének.
– Roman, mindent megértek – a családi kötelékeket fenn kell tartani. Ez szóba sem jöhet, és nem fogok vitatkozni. A rokonaim is jönnek néha hozzánk látogatóba, de nem maradnak két óránál tovább. Sok rokonod van, főleg vidéken. Akkor figyelmeztesd őket egyszerre, hogy nem maradhatnak nálunk. Béreljenek szállást, azzal manapság már nincs gond. Minden ízlésre és minden pénztárcára van valami. Nem akarom nézni, ahogy a kényelmes otthonomból pajta lesz.
– Ó, nem bánom? Én magam sem tudok túllépni ezen a hordán. Ha éjszaka kimész a hálószobából a vécére, biztos, hogy belelépsz valakibe. És az örökké üres hűtőszekrény és az edényeket, amelyeket szó szerint öt perc alatt kiürítettek! És az állandóan foglalt fürdő és WC! A borzalom! Nem, nem állok készen egy ilyen megpróbáltatásra. Távolról fogom szeretni a családomat – Roman teljes mértékben osztotta felesége véleményét.
Így aztán, amikor tegnap reggel hirtelen valamiért felhívta Novokuznyeckből unokatestvére, akit Roman tizenöt éve nem látott, és bejelentette érkezését, összezavarodott.
Újévi hétvége volt. Még egy hét volt hátra a munkába állásig. Roman nyugodt volt. Ezért gondolkodás nélkül felvette a telefont, amikor Vadim, aki már küldött neki néhány gratuláló sms-t különböző ünnepek alkalmából, felhívta. Roman úgy gondolta – az unokatestvére boldog új évet és boldog karácsonyt akart kívánni neki.
Ez tetszhet
– Igen, hallgatlak téged! Szia, testvér! Hogy vagy, hogy vagy? Boldog ünnepeket! – Mondta Roman vidám hangon.
– Köszönöm szépen. Neked is. Tudod, miért hívlak?
– Nem. Ha megmondod, kiderítem – folytatta Roman közömbösen.
– Még nem láttad az új feleségemet, Szvetlanát. És már van egy fiunk. Makar hároméves. De őt ezúttal nem visszük magunkkal.
– Hová?” – kérdezte Roman zavartan, sejtve, hogy valami nincs rendben.
– Hozzátok! Vettünk jegyeket, igaz, drágákat. Akkora a felhajtás, ez egy ünnep! Mindenki megy valahova. Hát, holnap repülünk hozzád – folytatta Vadim magabiztosan.
– Mi? Hozzánk? – Roman megrémült, eszébe jutott, hogy Inna mire kérte.
Mindent, most botrány lesz, ha csak megtudja ezt a hírt.
– Hozzátok, hozzátok! Miért lógsz ott? Hallasz engem? A gép reggel ötkor érkezik. Találkozzunk, és oldjuk meg a szállás kérdését – a rokon nem kérte, hanem követelte.
– Nem jöhetsz hozzánk. A feleségem ellenzi a vendégeket – Roman nem talált jobbat, mint hogy kimondja az első dolgot, ami eszébe jutott.
– Ó, ez aztán vicces. Majd te magad elintézed a feleségeddel, nem vagy te kisfiú. Na, várj csak! És ne felejts el elém jönni, és külön szobát készíteni nekem és a feleségemnek. Értsd meg, a feleségem fiatal és vidám. Tehát a dolog el van intézve!
Vadim kikapcsolt, Roman pedig pipával a kezében megdermedt.
Elgondolkodott, hogy mit tegyen.
„Elmondjam Innának vagy sem? Ha most elmondom neki, szidás lesz, és micsoda szidás! A feleségem valószínűleg azzal vádol majd, hogy egy csavargó vagyok, és nem tudok világosan nemet mondani. És ha nem mondom el, akkor valószínűleg el fog múlni. Vadim amúgy sem tudja az új lakás címét, ahol három éve lakunk. Csak ne vedd fel a telefont, ennyi az egész!”
Nem volt rossz ötlet, de Roman úgy döntött, hogy biztosra megy. A gondolat, hogy néhány napra a szüleihez kell mennie, hirtelen jött, és nem akart elmúlni. Menekülés volt, de el akart menekülni a problémától.
– Innya, mit szólnál most, ha váratlan vendégeink lennének? – Mintha csak véletlenül kérdezte volna a feleségét, aki éppen a vacsorához terített.
– Mi az, már megint? Ezúttal ki az? – Az asszony aggódva nézett a férjére, és tette fel a kérdést. – Én kérdeztem meg téged!
– Nem, én csak kérdeztem. Hát, tudni akarom… Ha nincs kedve fogadni a családot. Hiszen már annyi napot pihentek.
– Nem vagyok fáradt a pihenéshez! Annyira keményen dolgoztam idén a munkahelyemen és otthon is, hogy élvezem a szabadságomat. Élvezem a nyugalmat és a csendet. Azt is élvezem, hogy otthon lehetek a gyerekeimmel, ami nagyon ritka. Szóval nincs szükségem itt idegenekre!
Roman ebben a pillanatban rájött, hogy ha elmondja a bátyjának, hogy elhatározta, hogy eljön hozzájuk, azonnal botrányt fog kapni. A felesége pedig joggal vádolná azzal, hogy még mindig nem figyelmeztette a családot a kérésére – hogy ne jöjjön hozzájuk. Kiderült, hogy nem teljesítette a felesége kérését.
Amikor egy óra múlva Roman tájékoztatta Innát, hogy a faluba megy a szüleihez, a felesége nem lepődött meg.
– Jó és jó, menj el édesanyádhoz és édesapádhoz. Most már hiányzol nekik.
Ő maga nem szeretett odamenni, ezért ezúttal nem ment a férjével. Mint mondta, ő és a gyerekek nagyon boldogok voltak otthon.
A hófödte autópályán a szülőfaluja felé haladva Roman biztos volt benne, hogy megoldotta a problémát. Telefonon közölte Vadimmal, hogy a felesége nem szereti a vendégeket, és hogy holnap nem fog velük találkozni a repülőtéren, mert elutazik. És egy időre kikapcsolja a telefont. A testvérének nem volt meg Inna száma, nem tudják a címét. Ennyi volt! Nincsenek hívatlan vendégek a házukban!
De Vadim nem volt az az ember, aki reménykedett volna. Előre megtudta Roman és Inna címét az egyik rokonuktól. És most, miután taxival, fáradtan és dühösen megérkezett erre a címre, a feleségével együtt az előszobában állt a meglepett háziasszony előtt.
– Nem mondta Roman, hogy nem fogadunk vendégeket? – kérdezte férje elégedetlen szüleit.
– De igen, motyogott valamit tegnap a telefonban. Mintha nem akarná látni a rokonait. De hát ki hallgat a feleségére! Én vagyok a családfő. Ahogy mondom, úgy lesz! Igen, Szvetocska? – büszkén ejtette ki Vadim.
– Szóval tegnap beszéltetek telefonon? – Inna még jobban meglepődött.
– Hát persze! Figyelmeztettem Romant, hogy reggel ötkor találkozunk. És hogy külön szobát vegyünk ki. A szoba készen áll, nem? A reptéri találkozót kihagyjuk, majd külön megbeszéljük a férjeddel, ha visszajön.
– Szoba? – nevetett Inna. – Külön szobát neked?
– Igen, persze, külön szoba! A feleségem fiatal! – Vádim önelégülten válaszolt.
– Ezt neked a szállodába! Igen, igen! És siess! – Inna még meg is lepődött merészségén és szemtelenségén.
– Tessék? Tényleg ki akarsz rúgni? Nem hittem Romkának. Azt hittem, csak viccel! Az én rokonaim már csak ilyenek!
– Ez csak egy pofátlanság! Gyere, Vadim, menjünk innen! Menjünk egy szállodába, még ha drága is. De jobb pénz nélkül, mint büszkeség nélkül! – Mondta szánalmasan Szvetlana.
Miután elküldte a hívatlan vendégeket, Inna felhívta a férjét a faluban.
– Ó, miért ilyen korán, he? Mi történt? – Mondta Roman álmos hangon. – Itt ébredtem fel …
„A francba, elfelejtettem kikapcsolni a telefont” – villant fel egy gondolat, de azonnal el is tűnt, mert a felesége szidni kezdte.
– Többet tennék, minthogy felkeltselek. Legszívesebben fejbe vágnálak valamivel! Miért nem mondtál semmit Vadimról és Szvetkáról, he? Elment az eszed?
– Huh? Hogyan? Hol?…
– Onnan! Egyenesen a reptérről! Miért nem mondtad meg nekik, hogy nem fogadunk több rokont?! – Inna dühösen folytatta.
– Pedig megtettem! Hogy mondhattam volna meg nekik másképp? Mondtam, hogy nem akarod… De Vadim nem hallgatott rám.
– Értem. Megint mindent magamnak kell csinálnom. Micsoda férjem van!
Várva a napot, Inna felhívta az anyósát, és sürgette, hogy mondja meg a sok rokonnak, hogy senki más ne jöjjön hozzájuk.
– Rendben, majd én megmondom nekik, nem esik nehezemre. De csak akkor, ha mindenki megérti! – válaszolta az anyósa.
