– Jól van! Mondok neked valamit, kedvesem: egy fillért sem adok neked! Nekem nincs unokám! És nem akarlak megismerni. Nem vagy megelégedve a lakással, ahonnan kidobtalak és eladtalak? Elvetted a fiamat, és most zsebre akarod tenni a pénzt? Kitaláltad a gyereked betegségét, hogy pénzt szerezz tőlem. – Sziszegte az anyós.
„Végre itthon vagyok – sóhajtott fáradtan Vera, és becsukta maga mögött a bejárati ajtót.
A feje rettenetesen fájt, a teste iszonyúan fájt, és legszívesebben kinyújtózott volna a folyosón. Annyira szeretett volna egy pihentető fürdőt venni, aludni, de az alvás elfogadhatatlan luxus volt az ő állapotában.
Az elmúlt egy hónapban úgy járt, mint egy szomnambulista. Kénytelen volt több munkahelyen dolgozni, irodáról irodára járni, és nehéz vödröket cipelni a padlón, egy rongyot „lengetve” egy napra, Vera depressziós állapotban volt. Törékeny testét pedig csak a beteg fiára való gondolat tartotta a felszínen.
Vera kérésére ma egy szomszédasszony vigyázott Szergejre. Mire az anya visszatért, az asszony egy karosszékben ült és könyvet olvasott a fiának.
– Anya, szia, végre eljöttél, és ma már alig köhögtem, és magától lélegzett. – mondta büszkén Szergej.
Vera gyengén mosolyogva megsimogatta fia fejét, és hálásan biccentett a szomszédasszony felé. Felállt, és miután elköszönt tőlük, a szobájába ment.
– Anya, megerősödtem a műtét előtt, és egyáltalán nem félek. – Vera fia boldogan fecsegett.
Vera visszatartotta a könnyeit, mert arra gondolt, hogy min mennek keresztül együtt. A lelke egy csomóba préselődött. Miért kellett nekik keresztülmenniük ezen a megpróbáltatáson?
De most nem hagyhatta, hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta. Talán később, amikor a fia elalszik, elengedheti a könnyeit, amelyek, mint két telt folyó, csendben ömlöttek, amíg el nem aludt.
Szergejnél tízéves korára tüdőrákot diagnosztizáltak, amely lassan, napról napra átvette az irányítást az élete felett.
Végtelen rendelők, orvosok, terápiák… Végül a fehér köpenyes szakemberek azt mondták, hogy sürgős műtétre van szüksége, és mesés összegre a kezeléshez és a gyógyuláshoz. Verának nem volt ilyen pénze.
A körülményektől összetörve az anya segítségért könyörgött egy olyan férfinak, aki soha nem érdeklődött irántuk, és már régen kitagadta őt és Szergejt az életéből.
Amint a fia elaludt, Vera felhívta az anyósát.
Nina Petrovna harmadszorra is acélos hangon válaszolt.
– Mit akarsz? – Üdvözlés helyett kiabált.
– Halló, Nina Petrovna, itt Vera. Hogy vagy, hogy vagy? – Beszélgetésbe kezdett az anyósával.
– Tizenegykor hívsz, hogy megkérdezd, hogy vagyok?
Vera hátán végigfutott a hideg libabőr. Egy pillanatra, a szemét eltakarva és kifújva a levegőt, Vera kényszerítette magát, hogy megnyugodjon – Nina Petrovna volt a segítség reménye.
– Nem találkozhatnánk holnap? Nagyon fontos lenne. – A lehető legnyugodtabban mondta a menye.
A vezeték másik végén rövid csend volt.
– Gyere, kettő után otthon leszek. – És meg sem várva Vera válaszát, az anyós letette a telefont.
Vera tehetetlenül lesüllyedt egy székre, és hagyta, hogy halkan sírjon.
Az anyósa soha nem volt vele különösebben udvarias és szeretetteljes.
És a fia halála után Nina hagyta, hogy a menye iránti gyűlölete kiderüljön. Nem válaszolt a telefonhívásaira, megtagadott minden kapcsolatot az unokájával.
Verát hibáztatta fia haláláért, mondván, hogy ő volt az, aki elküldte Vityát a másvilágra, ezért nem akar találkozni vele.
Nina hallani sem akart arról, hogy Viktor vezetett, és hogy a baleset nem Vera hibája volt.
– Miért élted túl? Miért nem ő? – kiabált az anyósa, amikor a menye és a fia balesetet szenvedett. – Te ölted meg őt! – Nina egyszer és mindenkorra eldöntötte.
Bármennyire is próbálkozott Vera, nem tudta meggyőzni az anyósát, hogy baleset volt.
Nina kirúgta a menyét és az unokáját a lakásból, ahol Viktorral éltek, mert a papírok szerint a lakás az övé volt.
Sokáig nem kommunikáltak egymással, de Szergej egyre súlyosbodó betegsége miatt Vera kénytelen volt anyósához fordulni segítségért.
Másnap ismét egy szomszédnál hagyta a fiát, és elment Nina Petrovnához. Hidegen, megvetéssel a szemében fogadta.
– Jó napot, Nina Petrovna, hogy van? – Vera nem tudta, hol kezdje a beszélgetést, hívatlanul leült az anyósával szemben lévő székre.
– Mondja meg azonnal, hogy mire van szüksége. – Az anyósa válaszul begörbítette vékony ajkát.
Ahogy elsápadt, Vera gondolatban emlékeztette magát, hogy miért jött ide.
– Szükségem van a segítségedre… Az unokádnak sürgősen műtétre van szüksége… Hatalmas összegre van szükségem, amit egyedül nem tudok előteremteni.
– Segítség? És van képe pénzt kérni tőlem? Miért segítenék neked? Elvetted a fiamat!
– Nem én voltam!
– Azért jöttél, hogy vitatkozz velem?
– Szergej az unokád, az egyetlen emlék, ami Vityáról maradt.
– Szóval! Mondok neked valamit, kedvesem: egy fillért sem adok neked! Nekem nincs unokám! És nem akarlak megismerni. Nem vagy megelégedve a lakással, ahonnan kidobtalak és eladtalak? Elvetted a fiamat, és most zsebre akarod tenni a pénzt? Kitaláltad a gyereked betegségét, hogy pénzt szerezz tőlem. – Sziszegte az anyós.
– Hogy tudtad elfordítani a nyelved? – Vera szemében keserű harag csillogott.
– Inkább a szélbe dobom őket, minthogy egy ilyen csalónak segítsek, mint te!
Mély kétségbeesés érzése kerítette hatalmába Verát, aki egy perccel korábban még kész volt megalázni magát, térden csúszva a szemben ülő férfi előtt, csak hogy megmentse a fiát.
De mivel rájött, hogy ez az áthatolhatatlan nő egyszerűen csak a sérelmeit akarja még egyszer kifejezni Verának, engedte, hogy jöjjön. Gyűlöli Verát és Szergejt.
Olyan vele beszélgetni, mint borsót dobálni a falhoz. A meny nem tűrte a támadásokat. A legfájdalmasabbak a fiktív betegségről szóló szavak voltak.
– Elárulta a fia emlékét, pedig folyton azt hajtogatta, hogy szereti őt. Nincs benned semmi szent.
– Soha többé ne tedd ide a lábad! Soha többé ne hívj fel! Töröld a számomat! – Kiabált Vera után és káromkodott.
Az őszi levegő felfrissítette Vera lángoló arcát, a vér a halántékában lüktetett. Most mit tegyen?
Négy állást dolgozott éjjel-nappal, nem kímélve magát, ismerősöktől, barátoktól, rokonoktól kért kölcsön pénzt egy újabb terápiára, Vera csak halogatta a műtét pillanatát, de a megtakarításai a százszorosára sem voltak elegek annak, amire sürgősen szükség volt.
Nem volt más kiút, mint eladni az egyetlen lakást…
***
Néhány hónappal később Vera ismeretlen számról kapott egy telefonhívást. Arra kérték, hogy jöjjön be a kórházba.
Vera gyorsan felöltözött, elmagyarázta a nagymamájának, mi történt, és a vonathoz sietett…..
Már régen volt, hogy Vera utoljára látta Nina Petrovnát.
Verának rövid idő alatt sikerült tisztességes összegért eladnia a lakását. Szergejt sikeresen megműtötték, és már javulófélben volt. Vera nagymamájához költöztek a faluba.
– Verocska, a lányom. Pihenj egy kicsit, főzök valamit… Majd én magam vigyázok Szergejre… – az idős asszony lassan csoszogott a padlón.
A nagymama az unokáját a lányának szólította. Egyedül nevelte fel, amikor Verina szülei elmentek.
A nagymama egy lépést sem tágított Szergejtől és Verától, tudván, hogy unokájának és dédunokájának milyen megpróbáltatásokkal kell szembenéznie.
Gondoskodásával, szeretetével és ragaszkodásával visszahozta az életbe a kimerült asszonyt. Nem dolgozott többé négy munkahelyen, és kezdett újra embernek látszani, nem pedig árnyéknak.
Minden kedvezően alakult, Vera őszintén szólva már el is felejtette Nina Petrovnát, aztán jött egy telefonhívás – egy rokon a kórházban.
Miután megtudta a szobaszámot, Vera megtudta az orvostól, hogy az anyósa agyvérzést kapott, nincs a legjobb állapotban, de remélték, hogy nincs életveszélyben…..
Nina tehetetlenül feküdt az ágyon, és könyörgő tekintettel nézett segítségért. Megváltozott a nő. Összement és körülbelül tíz évet öregedett. A keze remegett, az ajka vértelen volt, az arca sápadt.
– Szervusz, Verotcska! – Suttogta halkan az anyósa. – Gyere közelebb hozzám, ülj le.
Vera bólintott köszönésképpen, és leült egy sámlira Nina ágya mellé.
– Vera, sajnálom. – Nina hagyott egy könnycseppet potyogni.
– Isten majd megbocsát. – Préselte ki magából a menyét.
– Ne hagyj el, kérlek. – Zokogott az anyósa. – Verocska, kiraboltak… Mindentől megfosztottak… Minden megtakarításomat… Annyi pénzt… Én engedtem be a csalókat a házamba. – Nina sírni kezdett.
– Nina Petrovna, ne aggódjon annyira, minden rendben lesz. Majd később elmondja, most ne aggódjon.
– Verocska, ugye nem hagysz el? Annyira szeretlek téged és Szergejt, csak ti maradtatok nekem, senkinek sincs rám szüksége. – Nina Petrovna már zokogott.
Az orvosok nyugtatót adtak neki, és elaludt.
Vera szíve fájdalmasan összeszorult: „Így történik ez…”.
Nem sajnálta Verát, és nem érzett bűntudatot, hogy saját unokáját sm_halálra ítélte. Élvezte a fölényét Vera szerencsétlensége felett, és most ott feküdt és segítséget kért tőle! Vera!
Mi lesz vele? Most lebénult, gondozásra szorul.
A meny az egészségügyi személyzettől megtudta a történtek részleteit.
Nina beengedte a házba a csalókat, akik egy nagyon nagy összegű pénzt tároltak a lakásában.
Vera tudta, honnan származnak a milliók. Az anyósa az egyetlen unokájának tartogatta. És hipnózis alatt elcserélte őket egy keeshond kutya gyógyszőréből készült nadrágra.
Tényleg kidobta őket, ahogy megígérte Verának. De a valóságban a bolyhos vételről kiderült, hogy egy kopottas, molyrágta pehelykendő volt egy gyönyörű csomagolásban.
Amikor Nina magához tért a transzból, és rájött, mit tett, még sikerült mentőt hívnia, mielőtt elvesztette volna az eszméletét.
Jöttek a rendőrök… Nem valószínű, hogy megtalálják. Nina nem is tudta leírni a tolvajokat. Csak két kedves, mosolygós, beszédes nőre emlékezett.
A kórházi kórteremben, miután magához tért, először Vera jutott eszébe, és megkérte az orvost, hogy hívja fel a sógornőjét.
De ha minden másképp lett volna, nem emlékezett volna rájuk, még mindig gyűlöletet táplált volna. Pedig segíthetett volna Szergejnek, ha egyszer másra is gondolt volna, mint önmagára.
Vera nem sajnálta az anyósát, azt tette, amit a szíve mélyén helyesnek tartott – nem volt hajlandó elvállalni és ellátni az ágyhoz kötött Ninát.
Victor anyja már döntött, amikor Vera segítséget kért tőle, most a menyén volt a sor, hogy döntsön. Nem nehéz kitalálni.
Vera beszélt az orvossal, és elment.
– Verocska, hogy tudtál elmenni, és nem magyarázkodtál nekem… – jajgatott Nina Petrovna, amikor rádöbbent, hogy az egyetlen ember, aki közel állt hozzá, elfordult tőle, ahogy egykor ő is elfordult tőlük.
Vera nem fog többé úgy rohangálni, mint régen, és nem próbálja kiérdemelni a tiszteletét.
Ugyanazt tette, amit Nina is tett az elmúlt években. Csak Vera megőrizte az emberségét, nem alázta meg, nem sértegette, hanem egyszerűen csendben örökre elhagyta.
És a könnyek tovább folytak Nina arcán.
Ne köpj a kútba….
