– Sajnos a kártyája üres” – mondta Klavdiának az üzlet pénztárosa. – Van másik kártyája?
– Milyen másik kártya? Nézze meg közelebbről! Valami baj lehet a kártyájával. Biztos van rajta pénz! Tudom, hogy ott van! – válaszolta magabiztosan a pénztárosnak.
Forrónak érezte magát az események ezen fordulata miatt. Klavdia kigombolta vastag pehelykabátját, és a keleti stílusú lapos kenyérrel kezdte legyezni magát, amelyet szeretett és mindig itt vásárolt.
A mögötte álló sor zajossá, mozgalmassá vált. Munkaidő vége volt, mindenki sietett haza.
– Ezért alkalmatlan embereket vesznek fel, akik aztán nem tudnak rendesen dolgozni. Nézze, mondtam, jobbat. Ott van pénz – erősködött Klavdia.
– Fizetni fogsz? Adjon készpénzt vagy másik kártyát – mondta fáradtan a pénztárosnő. – Különben most hívom az őrt. Ne késleltesse a sorban állást. Mindenkinek haza kell mennie – az emberek munka után.
– Nem, nem látta? – Klavdia a mellette álló barátnője felé fordult, botrányt akart okozni. – Azonnal hívják az őröket. Talán elloptam tőled valamit? Állítsuk rám a kutyákat!
Nagyon szégyellte magát, hogy ilyen kínos helyzetbe hozta a barátja előtt. Klavdia külön meghívta őt ma a boltba, hogy megmutassa neki, milyen szerencsés. A barátnője előtt hivalkodva, drága termékeket vásárolt, anélkül, hogy bármit is megtagadott volna magától. Elvégre a rokonai minden hónapban pénzt tesznek a kártyájára, és ő örömmel költi el. Ki más lenne ilyen szerencsés? És miért? Az unokaöccse és a felesége tiszteli őt. És jó okkal!
Túlméretes háztartási táskája mélyére ásva Klavdia talált egy pénztárcát papírrubelekkel. Boldogtalanul kifizette a vásárlásait, és egy szigorú pillantást vetve a pénztáros irányába, kiment. Barátnője követte őt.
– Szóval, Klavuska, az unokaöcséd becsapott téged? Vagy egyáltalán nem volt pénz, csak kitaláltad az egészet? – Kérdezte gúnyosan az utcán.
– Miről beszélsz te? Hogy érted azt, hogy dobott téged? Hogy érted, hogy nem történt meg? Minden volt és lesz. Ott valami nem működik – felelte Klavdia forrón, a szupermarket irányába pillantva.
– És ha nem működik, nézzük meg máshol. Legalább a kenyérboltba menjünk – erősködött a barátnője.
– Nem megyek semmilyen kenyérboltba. Már vettem lapos kenyeret! És különben is, haza kell mennem. Viszlát, Lídia!
Klavdia sietett haza. Tanúk nélkül kellett beszélnie Mihály unokaöccsével, hogy tisztázza a helyzetet. És hogy megtudja, miért nem utalta át neki ebben a hónapban azt a pénzt, amit a nagynénje már megszokott.
Az ügy pedig így állt.
Nem is olyan régen Antonina, Klavdia idősebb nővére betegségben meghalt. Utána maradt egy lakás, amelynek örököse Klavdia unokaöccse volt. Mihail és családja a kétszáz kilométerre lévő városban élt, és valamilyen fontos pozíciót töltött be a városi tanácsban. Nem volt ideje az örökölt lakás eladásával foglalkozni. Ezért megkérte Klava nénit, hogy intézze el. A néni ugyanabban a településen lakott, nem messze az édesanyja lakásától.
A negyvenedik születésnapján, amikor Misa mellett ült az asztalnál, Klavdia sírva mesélte, milyen beteges volt gyerekkorában, és hogy mindig segített az édesanyjának ápolni a fiát.
– A karjaimban nőttél fel, Miska. Antonina az iskolában dolgozott, mindig a diákjaival volt, esténként pedig füzetekkel és könyvekkel ült. Én pedig mindig veled voltam.
– Igen, igen, így van – bólintott Mihail, meghatódva a gyermekkori emlékek által.
– És egyszer, amikor úgy ötéves lehettél, majdnem megfulladtál, drágám. Mindannyian együtt voltunk a folyónál – te, én és az egyéves Dimka. Egyszer csak elkezdtél fuldokolni, pedig a parton álltál. Otthagytam Dimkát a parton, és utánad mentem. Már a fenéken találtalak, kihúztalak, és elkeztelek ápolni! Szóval az életeddel tartozol nekem, unokaöcsém.
Mihail megölelte a nagynénjét, megköszönte neki – ő volt a saját embere, és oly sokat tett érte. És most a lakás eladásával kellett foglalkoznia. Nincs senki más.
– Miska, te olyan jó vagy. Büszke vagyok rád, hogy ilyen pozíciót töltesz be. Az emberek tisztelnek téged, a fizetésed tisztességes. Nem úgy, mint a mi nyugdíjunk. De az én Dimkám egy lusta csövesnek nőtt fel. Haszontalan. Gyerekkorában elkapták verekedésért, és az egész élete elszállt. Rakodómunkásként dolgozik, miben segít az anyjának? Semmit.
– Ne aggódj, Klav néni, én nem bántalak pénzzel, segítek neked. Olyan nagy gond eladni egy házat. És hálából, hogy gyerekkoromban gondoskodtál rólam. Jól emlékszem rá – mondta neki Mihail.
És valóban, unokaöccse, miután elkérte a kártyaszámot, azonnal átutalt egy tisztességes összeget a nagynénjének.
Klavdia boldog volt. Egyszerre ennyi kívánság jelent meg, amire korábban nem is gondolt – pénz úgysem volt rájuk. De ahogy az mindig megtörténik, amikor hirtelen pénz hull a fejünkre, a számlán lévő összeg valahogy nagyon gyorsan elfogyott.
– Miska, segítenél a nagynénémnek – fogat akarnak neki rakatni, és olyan árak vannak, hogy rosszul vagyok tőle. Nekem meg nincs mit rágnom, drágám – könyörgött Klavdia szánakozva az unokaöccsének a telefonba.
– Majd én segítek neked, Klav néni. Írd meg, mennyi, majd én átutalom – egyezett bele készségesen az unokaöcs.
Aztán vettek egy új televíziót – „a régi kiégett” -, egy új telefont, mert „ez nem működik”, és egy lerobbant hűtőszekrényt.
A nagynéném árulta a lakást, elvitte hozzá a potenciális vevőket, ugyanakkor bútorokat és egyéb dolgokat adott el a szomszédoknak és ismerősöknek – szőnyegeket, könyveket, edényeket. Kinek mi tetszett.
Az eladásból származó pénzt természetesen Claudia megtartotta. Miska nem szorult rá, már így is hízott, de neki éppen megfelelt.
– Miska, meddig akarsz még pénzt küldeni a szemtelen nagynénédnek? Talán ideje lenne bezárni a boltot? – Kérdezte boldogtalanul Mihály felesége egyszer. – Hát, megértem, amíg anyám lakásának eladásával volt elfoglalva, valahogy mégis meg lehetett érteni és igazolni az átutalásait. De most mi lesz?
– Igazad van, Olecska! Természetesen igaza van! De hogyan utasíthatnám vissza? Neheztelni fog rám, nem igaz? És a nyugdíja, őszintén szólva, csak könnyekből áll. Kórházi nővérként dolgozott. Mi volt a fizetése, most a nyugdíja egy fillér.
– Miért kell őt eltartania, mondja meg nekem? Nincsenek gyerekeid, akiknek pénzre van szükségük? Vagy ő a saját anyád? Van egy fia, a saját fia! Hadd aggódjon az anyja miatt. És ha értéktelenül nőtt fel, az a nagynénéd hibája, és senki másé. Jobban kellett volna nevelnie az utódait, hogy most ne kelljen idegenektől pénzért könyörögnie.
Ettől a naptól kezdve Mihail elhatározta, hogy többé nem segít Klavdia néninek. Már így is sokat tett érte. És nagylelkűen megköszönte rokonának minden gondját.
A férfi úgy gondolta, hogy a néninek és magának is meg kell értenie. Nem tudja egész életében ellátni őt. Neki is van saját családja, a gyerekei nőnek fel, neki is sok saját gondja van. Ezért nem mondott neki semmit arról, hogy az anyagi áramlás tőle most megszűnt …
…Hazaérve, és még vetkőzni sem volt ideje, Klavdia először is tárcsázta Mihail telefonját. Az sokáig nem vette fel, aztán motyogott valamit, és kikapcsolta. A néni rájött, hogy a lehető legrosszabbkor jött – az unokaöccse valamilyen megbeszélésen volt.
– Semmi baj, majd megvárjuk. Nem vagyunk büszkék – határozta el.
Amíg a megfelelő időpontra várt, hogy felhívjon, a beszédéhez szükséges szavakon gondolkodott. Érvek és érvek. Érvek és érvek, amelyek szöget ütnének a fejébe. Amelyek a szívébe és a lelkébe hatolnának. Akárcsak a bántó szavak, amelyek a bántalmazott lelkéből törtek elő.
Végre sikerült neki.
– Mi a baj, mi van, kedves unokaöcsém? Amikor szükséged volt a nagynénédre, neked volt pénzed. És amikor eladta neked a lakást, elfelejthettél engem? Ki akarsz dobni a könyvelésből? Családos ember? Sajnálsz engem azokért a szegény fillérekért? Miért nincs még mindig átutalás? Muszáj emlékeztetnem téged? Vagy felébred a lelkiismereted? Isten rokonokat küldött, akiknek nincs szégyenérzetük és lelkiismeretük!
– Klava néni, jó napot! Ne kiabálj és ne káromkodj. Nem küldök neked több pénzt. Ennyi volt. Elég jól segítettem neked. Nem tagadhatod le, ugye? Nekem is van családom, és nem csak én tudom megoldani a problémáimat. Azt hittem, hogy ezt te magad is belátod, és nem vársz tőlem több átutalást. Szóval, ne sajnáld – felelte nyugodtan Mihail, és ki akart kapcsolni.
De ekkor Klavdia közbelépett, nem hagyta, hogy unokaöccse befejezze.
– Így alakult, hogy a jóságomért visszafizetted. Azt mondják – ne tégy jót, és nem kapsz rosszat! Mennyit tettem érted, semmi sem számít. Szegénységben halsz meg, és csereberélnek, az átkozott gazdagok! Nem gondoltam volna, hogy ilyen keményszívű vagy, Miska. És anyád sem így nevelt téged. De hiába! Felnőttél, hogy a magad ura legyél. Te egy bűnöző vagy! Nem akarlak többé ismerni, te szemérmetlen fattyú!
Mihály elájult. Undorító volt.
Igazán igaz az a mondás, amit most a néni mondott: ne tégy jót az emberekkel, és nem kapsz rosszat. Csak ő értette valamiért perverz módon a jelentését. Csak arra gondolt, amit értük tett. És az anyagi segítségét, ami majdnem egy évig tartott, valamiért nem vette figyelembe. Vagy természetesnek vette.
Az emberek gyorsan hozzászoknak a jó dolgokhoz, és aztán azt hiszik, hogy ez a normális. És miután elvesztették a segítséget, kegyetlenül sértettnek és sértettnek tartják magukat. És igen, egyáltalán nem emlékeznek semmi jóra.
