– Egor, mondd meg azonnal, mit rejtegetsz ott! – Anya hangja feszültségtől csengett.
– Semmit – szorította szorosabban a mellkasához a fiú a kabátját, amely alól halk nyöszörgés szűrődött ki.
– Hallom! Mi az?
Jegor az ajkába harapott, és hátrált egy lépést. Szúrta a szemét.
Hogyan magyarázza meg az anyjának? Hogyan mondja el neki, hogy egyszerűen nem tudott elmenni mellette? Nem hagyhatta ott azt a szánalmas, reszkető dudort.
És az egész tegnap este kezdődött.
Jegor a szokásos úton tartott hazafelé az iskolából – régi garázsok, elhagyott építkezések és szemetesek mellett. A téli szürkület már szürke ködbe burkolta a várost. Csupasz faágak karcolták az alacsony égboltot, ahonnan lassan hullott a nedves hó.
A fiú megborzongott, és mélyebbre húzta a csuklyáját. Már csak öt perc volt a hazafelé vezető rövid séta. Ott meleg lesz, és az anyja valószínűleg valami finomat készít majd vacsorára.
Ebben a pillanatban hallotta meg a hangot.
Egy halk, szinte alig kivehető nyikorgást. Olyan szánalmasat, hogy a szíve azonnal összeszorult.
Egor megállt és figyelt. Talán csak képzelődött?
Nem, megint ott volt – mintha valaki zokogott volna egészen közel.
Lassan közeledett a szemetesekhez. A hang egyre hangosabb lett.
– Hé, van itt valaki? – Kiáltott ki bizonytalanul Egor.
Halk nyöszörgés volt a válasz. Aztán egy kis fekete arc, csillogó gyöngyszemekkel, kikukucskált az egyik kartondoboz alól.
Egy kiskutya!
Apró, reszketett a hidegtől. A bundája vizes volt, jégcsapokban tapadt össze. Az orra hegyén egy csepp lógott – vagy az olvadt hóból, vagy …
– Miért vagy itt egyedül? – Egor leguggolt, óvatosan kinyújtotta a kezét.
A kiskutya nem hátrált meg – ellenkezőleg, bizalommal dörzsölte az orrát a tenyerébe. A meleg, nedves orrot. És megint az a szánalmas nyikorgás.
Istenem, de megfagy! És bizonyára éhes.
A gondolataim úgy száguldoztak a fejemben, mint a rémült madarak. Mit tegyek? Nem hagyhatjuk csak úgy itt, megfagyna. Vagy elüti egy autó.
De haza sem mehetünk. Anya azt mondta, hogy nincs háziállat. Van egy kis lakásuk, nincs elég pénzük, nincs elég idejük. Hányszor kérte Egor, hogy legyen kutyája – mindig ugyanaz a válasz:
„Ha felnősz, azt kapsz, akit csak akarsz. De most még csak ne is gondolj rá!”
És apa egyetért vele. Azt mondja, egy kutya nagy felelősség. Naponta háromszor kell sétáltatni, etetni, kezelni, ha megbetegszik. És mindketten egész nap dolgoznak.
A kiskutya megint nyüszített, halkan, mintha rájött volna, hogy nem hívhatja fel magára a figyelmet. Hirtelen megnyalta Egor kezét meleg, érdes nyelvével.
A döntés azonnal megérett.
– Gyere ide, kölyök – suttogta a fiú, és kigombolta a kabátját. – Majd kitalálok valamit.
Óvatosan felemelte a kiskutyát, aki olyan könnyű volt, mint egy tollpihe. A mellkasához szorította, érezte a kis szív dobogását.
Most már csak az volt a lényeg, hogy észrevétlenül elvigye az ablakok mellett.
Szerencsére odakint már sötét volt. És a hó is sűrűbben hullott – a kabátja alá rejthette a leletet. Egor lassan sétált a ház felé, igyekezett a lehető legtermészetesebben járni.
A ház mögötti régi pajta! Ott lehetett elrejtve a kiskutya. Néhány deszka és régi holmi van ott tárolva. Apa nyáron le akarta bontani, de nem tette meg. És nincs zár az ajtón, csak egy retesz.
A lényeg, hogy reggelig ki kell tartani. És akkor majd kitalál valamit. Valamit ki kell találnia!
Egor átkúszott az udvaron, és igyekezett az árnyékban maradni. A kiskutya, mintha felfogta volna a pillanat komolyságát, elhallgatott. Csak időnként remegett meg a hidegtől.
Az istálló sötét volt és porszagú. A fiú talált egy telefont a zsebében, és bekapcsolta a zseblámpát.
Na jó, mi van itt? Egy régi, ponyvával letakart karosszék. Ez is megteszi!
Egor lerántotta a ponyvát, egyfajta fészket csinált a fotelben. Óvatosan leeresztette bele a kiskutyát.
– Ülj ide csendben, jó? Mindjárt visszajövök.
Kifulladva, kipirulva repült haza.
Anya éppen terített.
– Egoruska! Hol voltál ilyen sokáig? Már kezdtem aggódni.
– Csak játszottam a fiúkkal – hazudta, és igyekezett nem az anyja szemébe nézni. – Ehetek gyorsan, és megcsinálhatom a házimat?
Anyu meglepetten felvonta a szemöldökét – általában a fiát nem lehetett rávenni, hogy megcsinálja a házi feladatát. De nem szólt semmit.
Egor lenyelte a vacsoráját, szinte kóstolás nélkül. Gondolatai ott jártak a sötét pajtában, ahol a kiskutya a hidegtől reszketve várta vissza.
Hoznia kellene neki valami ennivalót. És vizet. És valamit, amivel betakarhatja.
– Anya, vihetek magammal egy kis kenyeret? Tudod, uzsonnára, amíg a házi feladatot csinálom?
– Persze. Csak később szedd össze a morzsákat!
Jegor felkapott néhány szelet kenyeret, és a zsebébe gyömöszölte. Aztán meggondolta magát, és lekapott a tányérról néhány kolbászt.
– És egy kis tejet kérek!
Ez már gyanús volt – általában nem nagyon szerette a tejet. De anya a saját gondolataiba merülve csak töltött egy pohárral, és visszament a tűzhelyhez.
Most az volt a legnehezebb, hogy észrevétlenül kisurranjon a házból.
– Anya, kimegyek egy kicsit, jó? Fáj a fejem, kell egy kis levegő.
– Csak ne sokáig! És vedd fel a sapkádat.
Egor felvette a sapkáját, sálba burkolózott. A kabátja zsebébe egy műanyag edényt tömött, amiben étel volt. Egy pohár tejet vitt magával, igyekezett nem kiönteni.
Hideg volt és sötét a fészerben. A kiskutya halkan nyüszített, felismerte a lépteit.
– Csitt, fiú, csitt! Nézd, mit hoztam neked!
Tejet öntött egy itt talált konzervdoboz fedelébe, és apró darabokra törte a kenyeret. A kiskutya mohón rávetette magát az ételre – már régen nem evett.
– Hű, de éhes! – Egor leült mellé, és figyelte, ahogy védence bekebelezi a finomságot. – Ki kellene találnunk egy nevet neked. Hogy hívjalak?
A kiskutya egy pillanatra levette a szemét az ételről, és intelligens szemekkel nézett rá. A pofája fekete volt, és a mellkasán egy fehér folt volt, mint egy nyakkendő.
– Tuxedo leszel! – döntött a fiú. – Mert az vagy, elegáns. És röviden: Füstös.
Füstös egyetértően csaholt, és visszament enni.
Egor a következő órát azzal töltötte, hogy kényelmesebbé tegye a kiskutya otthonát.
Talált egy régi takarót (az anyja már régóta tervezte, hogy kidobja), és valami ágyszerűséget épített belőle. A szék köré egy dobozfal készült, hogy melegebb legyen.
A kiskutya, miután eleget evett, elkezdte felfedezni a területet. Időnként megbotlott a saját mancsaiban – olyan ügyetlen volt! – de nem csüggedt. Aztán elkezdett körbe-körbe szaladgálni, és próbálta elkapni a saját farkát.
– Csönd legyen! – kiáltott rá Egor. – Különben valaki meghallja!
Füst engedelmesen hallgatott. Odament a fiúhoz, és az ölébe hajtotta a fejét. Egor megvakarta a füle mögött, és a kiskutya boldogan összeszorította a szemét.
– Na, most már jobban érzed magad, ugye? Csak – tétovázott -, nem tudom, mi legyen a következő lépés. Talán rá tudom beszélni a szüleimet. Olyan jó kisfiú vagy.
A kiskutya, mintha megértette volna a szavait, lágyan megnyalta a kezét. Ne aggódj, minden rendben lesz.
Egor csak egy óra múlva tért haza – átfagyva, de boldogan. Anya a kezét fröcskölte:
– „Hol voltál ilyen sokáig?! Éppen téged akartalak megkeresni!
– Sajnálom, anya! Játszottam a hóban.
– Teljesen eláztam! Menj, öltözz át, és menj az osztályba!
Aznap este nagyon rosszul mentek a leckék. A gondolataim folyton Füstre gondoltam. Hogy volt a hideg fészerben? Hát nem fázik? Nem fél egyedül?
Mi van, ha most is sír odabent? Vagy el fog szökni?
Egor időnként odament az ablakhoz – onnan látta az istállót. De sötét volt és csendes.
Aludni sem tudott. Egyik oldaláról a másikra fordult, figyelt minden zizegést az ablakon kívül. Mi van, ha valaki más is van odakint? Mi van, ha Füstös megpróbál kijutni, és eltéved?
Az éjszaka harmadik órájában már nem bírta tovább.
Halkan felöltözött, és átosont a sötét konyhán. A bejárati ajtó alattomosan nyikorgott – Jegor megdermedt, hallgatózott. De nem, a szülei nem voltak ébren.
Az istálló hideg volt és hátborzongató. A kiskutya aludt, összekuporodva rögtönzött fészkében. Amikor meghallotta a lépéseket, felemelte a fejét, és csóválta a farkát.
– Hogy vagy? – suttogta Egor, és leült mellé. – Nem félsz egyedül lenni?
Füst a tenyerébe dörzsölte az orrát, és azt mondta: – Most, hogy eljöttél, már nem félsz.
A fiú addig ült mellette, amíg ki nem fázott. Suttogva mesélt, simogatta a meleg bundáját. A kiskutya pedig az ölébe hajtotta a fejét, és halkan nyöszörgött.
Hogy másnap hogyan sikerült neki nem elaludnia az iskolában, nem értette. Tűkön ülve, időnként az órájára pillantva ült. Alig várom, hogy hazaérjek!
És ott.
– Egor, azonnal mondd meg, mit rejtegetsz ott! – Anya hangja feszültségtől csengett.
– Semmit – a fiú erősebben szorította a mellkasi kabátját, amely alól halk nyöszörgés hallatszott.
– Én is hallom! Mi az ott?
Megpróbált elsurranni mellette, de anyja elállta az utat. Apa már mögötte volt.
– Mi folyik itt? – Kérdezte szigorúan.
És ekkor hangos „Húúú!” hangzott a kabátja alól.
Füst úgy döntött, hogy nincs értelme tovább bujkálni. Kiugrott a rejtekhelyéről, és boldogan ugrált a megdöbbent felnőttek körül, csóválta a farkát, és csaholt a túlzott érzelmektől.
– Ó, te jó ég! – Anyu zihált. – Miért van itt egy kutya?
– Ez, ez Füst – mondta halkan Egor. – Tegnap találtam rá. Az utcán fagyoskodott, anya! Teljesen egyedül, el tudod képzelni?
– Szóval ezért jöttél tegnap olyan későn haza! – Anyu találgatott. – És éjszaka mentél el. Hallottam az ajtó nyikorgását.
– Egor, megmondtuk neked, hogy nincs állat – ráncolta a homlokát apa. – Ez felelőtlenség!
– Én mindenre gondoltam! – tiltakozott forrón a fiú. – Majd én magam sétáltatom, etetem, takarítok utána. Megígérem neked! Tényleg nagyon rendes. És nagyon okos. Nézd csak meg!
Füst, mintha rájött volna, hogy most dől el a sorsa, oldalra hajtott fejjel leült, és a lehető legszánalmasabb tekintettel nézett a felnőttekre, amire csak képes volt.
– Ó, most mit csináljunk veled? – sóhajtott anya. – Koszos és bolhás.
– Majd én megmosom! – Jegor azonnal jelentkezett. – És elvisszük az állatorvoshoz. Apa, kérlek! Bármit megteszek, amit akarsz, de ne dobd ki!
Szergej a feleségére nézett. Valami remegett a szemében.
– Tudod, Olja, de én is álmodtam gyerekkoromban egy kutyáról.
– És miről?
– A szüleim nem engedték. Azt mondták, túl fiatal vagyok még hozzá. Aztán felnőttem, munka, gondok. Soha nem kaptam egyet sem.
Leguggolt, a kezét nyújtotta a kiskutyának. A kiskutya bizalommal dörgölte az orrát a tenyerébe.
– Jó fiú – motyogta Szergej. – És tényleg, okos. Micsoda szeme van.
Olga a szemét forgatta:
– Istenem, mindketten megőrültek! Ki fogja sétáltatni? Ki fogja etetni? Neveli fel?
– Majd én! – Jegor kirobbantotta. – Esküszöm! Minden reggel kimegyünk, még korábban is kelek. És a házi feladatot is azonnal megcsinálom, hogy legyen időm.
– Állj, állj, állj, állj, állj – szakította félbe az anyja. – Fogalmazzunk így! Van egy hónapod. Próbaidő. Ha ez idő alatt te, Egor, bebizonyítod, hogy valóban készen állsz a felelősségvállalásra – a kiskutya marad. És ha nem…
– Majd én bebizonyítom! – A fiú szeme felcsillant. – Majd meglátod!
Eltelt egy hónap.
Jegor megtartotta a szavát. Minden reggel egy órával korábban kelt, hogy elvigye Füstit sétálni. Iskola után – megint sétálni, játszani, edzeni. A leckéket most már egyszerre, emlékeztetők nélkül végezték el – elvégre időt kell szakítani a négylábú barátra.
Füstiről kiderült, hogy nagyon okos kiskutya. Egy hét után már tudta, hol a helye, és nem próbált felugrani a kanapéra vagy az ágyra. Megtanult parancsra ülni és a mancsát adni. És a legfontosabb, hogy mindenki beleszeretett ebbe a kis bolyhos csodába.
Olga, aki eleinte morgott a kosz és a rendetlenség miatt, mostanra már gyakran etette sunyin Smokot finomságokkal. Esténként pedig a kiskutya letelepedett a lábaihoz, amíg ő tévét nézett.
Szergej elkezdett építeni egy kennelt, „hogy nyáron a dácsán lakjon”. Bár mindenki rájött, hogy Füstös már régen házőrzővé vált, és nem fog dobozban élni.
– Tudod, fiam – mondta egyszer apám, miközben egy újabb építkezés után a homlokáról törölgette az izzadságot -, jó munkát végzel.
– Tényleg? – ragyogott Egor.
– Tényleg. Anyu és én sem gondoltuk volna, hogy ilyen felelősségteljes leszel. Soha nem felejted el elvinni a kutyát sétálni, feltakarítani utána, időben megetetni.
– De hát ő a barátom! – válaszolta egyszerűen a fiú. – A barátokról könnyű gondoskodni.
Füst, mintha rájött volna, hogy róla van szó, odaszaladt Egorhoz, hátsó lábára állt, és az elülsőt a vállára tette. És megnyalta az orrát.
– Hé, ez csiklandoz! – nevetett a fiú.
Szergej rájuk nézett és elmosolyodott. Ki gondolta volna, hogy egyetlen kis kóbor kiskutya ennyi örömet hozhat egy otthonba?
Összeszedettebbé és felelősségteljesebbé teszi a fiát.
Megtanítja mindannyiukat egy kicsit kedvesebbnek lenni.
Így változtatta meg egy kisfiú egyetlen bátor cselekedete, akinek a félelemnél is erősebb volt a jó szíve, nemcsak egy megfagyott kiskutya, hanem egy egész család életét.
Mit gondolsz, talán a te életedben is van hely egy kis szőrös csodának?
