Mi van, ha a múlt váratlan következményekkel kopogtat az ajtón?
Amikor Anna kapott egy telefonhívást, és egy idegen, közömbös hang megkérdezte: „Anna Mihajlovna Kulakova?”, automatikusan azt válaszolta: »Igen«, és már tudta, hogy a következő dolog baj lesz. Nem e bürokratikus hang miatt – most már szinte minden nap érkeznek ilyen hívások: a bankból, vagy egy új egészségügyi központból -, hogyan is rejthetné el az adatait a mindentudó információs hálózat elől. Nem, Anna előre tudott róla, még a hívás előtt, mert álmodott. Az álomban az akváriumban ült, és a halakat nézte, amelyek hasukkal felfelé lógtak a víz felszínén. Az ilyen álmok mindig bajban voltak.
– Ismeri Szergej Vasziljevics Kulakovot?
És bár belül minden jeges halomra fagyott, és azonnal száz szúró jégszilánkkal omlott össze, ő még egy adag iróniával is válaszolt.
– Hát persze, hogy ismeri, ő a férjem. Aligha véletlenszerűen telefonál.
Szerjozsa három éve tűnt el. Elment a boltba, hogy vegyen egy új símaszkot, és nem tért vissza. Anna először csak aggódott, aztán kórházakat és hullaházakat hívott, majd vallomást írt a rendőrségnek. Egy nagyon fiatal, új egyenruhás rendőr bocsánatkérően közölte vele, hogy a férje külföldre ment, mégpedig Argentínába. Ez a hír nem illett bele az életéről alkotott elképzelésébe, de előző nap azt álmodta, hogy zöld, ropogós borsóhüvelyeket szedett, kinyitotta őket, és borsó helyett apró narancsok voltak benne. Vajon Argentínában nőnek narancsok? Anna nem tudta, és mit számított.
Aztán a számítógépben megtalálta a férje levelezését egy bizonyos Monica Gonzalezzel, akivel a nyelvi pályázaton ismerkedett meg – gyerekkora óta arról álmodott, hogy spanyolul beszéljen, és most, így teljesült az álma.
Három évig volt ideje Annának kibékülni egy ilyen furcsa szakítással a férjével, a fia mesét mesélt, hogy apa egy szuperhős, aki elment megmenteni a világot, és nem tud kapcsolatba lépni vele. Ennek a szuperhősnek a megjelenése az életében most nem volt nagyon kívánatos – éppen viszonya volt a sebész Alekszejjel, akit egy térdkalács-sérülés után utaltak be hozzá.
– Sajnálattal közlöm önnel, hogy a férje elhunyt – folytatta a bürokratikus hang.
Anna kifújta magát – vannak szép napok. Aztán megszégyellte magát – mit képzelt, volt férje.
– És hogy történhetett ez meg?
– Villámcsapás.
– Mi? – Anna meglepődött, főleg, hogy álmában nem volt villany.
– Megtörtént az ilyesmi.
– Oké, mit kell tennem? Néhány papírt aláírni? Személyazonossági igazolványt? Bármit megteszek, csak mondd meg, mit, hol és mikor.
Így Anna özvegy lett, ami megduplázta az esélyét, hogy boldogan éljen a sebész mellett. Minden rendben volt, amíg ismét álmot nem látott – ezúttal a Nyevszkij Prospektuson sétált, Beethoven Holdfényszonátáját dúdolta az orra alatt, majd hirtelen minden ablakból argentin tangódallam szólt, és narancsok hullottak az égből. Amikor felébredt, nem tudta megmagyarázni magának az álmot.
Délután három órakor csengettek. Anna az ajtóhoz ment, és benézett a kukucskálónyíláson. Ott állt egy nő, egy cigány, karjában egy gyermekkel.
Anna úgy tett, mintha senki sem lenne otthon. Újra csengettek. Aztán tört oroszsággal hallotta.
– Anna, itthon vagy? Mónika vagyok, Szerjozsát szeretem.
Anna még az ajtótól is elugrott, így az egész fantáziavilágnak tűnt neki. Talán megint csak álom volt? De nem, a csengő tovább csöngött. Anna kifújta magát, és kinyitotta.
Mónika fakó volt és nagyon sovány. Egy imádnivaló barna szemű kisfiú volt a karjában, aki Monica sötét haját rángatta.
– Mit akarsz itt? – Kérdezte Anna szigorúan.
Mónika lehajolt, és fáradtan kérdezte.
– Bejöhetek?
Anna hümmögött, és hátralépett.
Mónika kilépett a folyosóra, körülnézett, és a polleren dőlt össze. Sárgás arca elfehéredett.
– Kérsz egy kis vizet? – Anna megenyhült.
A csapból hideg vizet öntött a macskás bögrébe, amely egyébként Szerjozsáé volt, és odaadta Mónikának. Az megitta, hangosan csattogtatta a fogait a bögre szélén.
– Köszönöm szépen.
– És te miért vagy itt? – Emlékeztette Anna, miután Mónika öt percig ugyanazt a pontot bámulta.
– Bocsánat, most már – úgy tűnt, nem vette észre a hangsúlyos „te” szót és a távolságtartást, amit Anna épített.
– Azért vagyok itt, hogy a fiamat neveljem – bólintott Monica a fiú felé. – Nem tudtam, hogy Szerjozsa anyukája haldoklik. Gondolni is rossz, hogy befogadja a fiút.
Szerjozsa anyukája valóban meghalt, két évvel ezelőtt – agyvérzésben. Nem tudták Szerjozha címét, így nem tudták megmondani neki.
– Hogy érti azt, hogy befogadják? – Anna nem értette, egyre inkább ellenszenvessé vált – legyünk őszinték – férje szeretőjével szemben.
Mónika fáradtan lehunyta a szemét, majd hosszú, összefüggéstelen beszédet mondott, orosz és spanyol szavakat keverve, fuldokolva és dadogva.
Szerjozsa szó szerint megmentette őt. Aznap, amikor megvásárolta a jegyet, Mónika már több csomag altatót készített elő. Minden banális – a férje elhagyta őt egy beteg gyerekkel, Monica öt évig rohangált a kórházakban, hogy megmentse a kislányát. Az egész világ klinikáira írt, nyelveket tanult – angolul, héberül és oroszul, tolmácsra nem volt pénze, valahogy magának kellett megértenie a leveleket. Nem sikerült.
– Miért pont oroszul?” – tűnődött Anna. – Mintha itt meg lehetne gyógyítani valakit.
De Mónika buzgón magyarázni kezdte, hogy van egy professzor, ő vállalta az ilyen nehéz eseteket, mint a lánya, de neki nincs ideje.
Monica a lányával együtt elvesztette az élet minden értelmét, kiderült, hogy nem tudott mit kezdeni vele, csak azt, hogy elment a hatóságokhoz, és a haldokló lánya ágya mellett ült a kórházi kórteremben. Tétlenségből folytatta a nyelvtanulást az alkalmazásban. Így ismerkedett meg Szergejjel. És ő mentette meg őt, ismételte megint. Született egy fiuk, egy jó fiú. Aztán Szergej elment, Mónika pedig megbetegedett és összezsugorodott. Elment az orvosokhoz – ez már megszokott tevékenység volt számára. Kiderült, hogy rákos volt. Túl késő volt, hogy bármit is tegyen ellene. Ezért úgy döntött, hogy a gyereket a nagymamájához adja.
– Nincsenek rokonai Argentínában? – kérdezte Anna ingerülten.
– De igen – válaszolta Mónika. – Az anyám – hajszárító dróttal vert, a mostohaapám pedig – tizenhat éves koromban kirúgott a házból. Nem akarom, hogy Diego velük éljen.
Diego – micsoda név! Mint egy rajzfilmfigura a fiam egyik kedvenc sorozatából, amikor fiatalabb volt.
Mindenesetre Monica pénzt gyűjtött a kezelésre, de kezelés helyett vett egy jegyet Oroszországba, és idehozta a fiát. Három napot töltött azzal, hogy végigjárta a hatóságokat, amíg megtudta, hogy Szergej édesanyja meghalt, és még a sírjához is elment.
– Szóval – zárta Anna. – Miért jöttél hozzám?
– Hogy megkérdezdezze, van-e Szerjozsának más rokona is?
Anna arra gondolt – valaki van, persze, de biztosan nem közeli, így, a hetedik vízzel a bálán.
– Nincsenek rokonok, akik elvinnék a fiút – mondta.
A hangja túl keményen és határozottan hangzott, szeretett volna hozzátenni valamit, hogy enyhítse, de nem talált mondanivalót.
– Láthatnám a fiadat? – kérdezte Monica. – Ők testvérek.
– Vaszja az iskolában van – vágta közbe Anna, megint túl keményen.
Mónika felállt, kényelmesebbre vette a fiát.
– Megyek – mondta a lány. – Köszönöm szépen.
Anna nem értette, miért köszöni meg, és sietve becsukta az ajtót az idegen nő és kisfia mögött. A macskák a lelkét kaparták…..
