A Petrovó faluban már majdnem egy éve minden lakos egy eseménynek örült. Az Isten által elfeledett vidékre megérkezett egy fiatal üzletember, Borisz. Megnyerte tetszését a gyönyörű hely, a kis folyóval és homokos, lágy partokkal. Borisz elkezdte építeni a házát.
Az építkezés gyorsan haladt, egyúttal felújították a faluba vezető utat is, és kavicsot szórtak a kátyúkba.
— Ez jó, Borisz Ivanovics — mondták tisztelettel a helyi lakosok, főleg idős asszonyok. Petrovóban már csak néhány család élt egész évben.
— A mi falunknak van jövője — válaszolta nekik Borisz Ivanovics —, gyönyörű hely, közel van az autópálya, és a város is karnyújtásnyira van.
– Igaz – örültek a helyiek –, és egy nyaraló falu is van a közelben, egy kilométerre. De az csak gondot okoz: ősszel tele van ott a kóbor macskákkal. Szegény állatok, mind hozzánk mennek telelni. Micsoda emberek! Hogy lehet az állataikat télen a nyaralókban hagyni meghalni? Nincs szégyenérzetük, lelkiismeretük, szívük…
Borisz Ivanovics, annak ellenére, hogy tekintélyes, szinte félelmetes megjelenésű volt, szerette az állatokat. Különösen a macskákat. Elítélően megrázta a fejét, és megkérdezte:
– És hogy etetik ezt a sok állatot?
– Köszönjük, Nikiticsna… – válaszolták az emberek –, ő gondoskodik róluk. Mi ennyi macskát nem tudnánk etetni, ő pedig az egész nyugdíját a macskákra költi, befogadja őket a házába…
– Akkor nagy háza van? – kérdezte Borisz.
– Nem, a háza romos. Ő maga is hajléktalanul él, főleg ezeknek a macskáknak köszönhetően… De nem hagyja őket.
– Akkor nagy szíve van – következtetett Borisz. Megkérdezte, melyik ház Nikiticsnaé, és elment megnézni a gazdaságát.
Vera Nikiticsna háza távol állt a többitől, a falu szélén. A háza mögött egy elhagyott, egykor kolhozhoz tartozó mező húzódott.
– Ha az emberek nem mondták volna, hogy itt él, azt hinném, hogy ez egy elhagyatott hely… – csodálkozott Borisz. Nikiticsna hallgatott, és várakozóan nézett a váratlan vendégre. Végül ő törte meg a csendet, és megkérdezte:
– Mutassa meg a háziállatait, azt mondják, sok macskát befogadott?
– Sokan… – suttogta Vera Nikiticsna –, de nem szeretem a vendégeket. Ez nem állatkert, hogy ide járjanak. Más dolog, ha segítséget hoznak. De így… Egyedül nem boldogulok… Nincs mit dicsekedni.
– Jól van, segítek – ígérte Borisz, és kilépett az udvarra a nőhöz. Nikiticsa maga körülbelül hatvan éves volt. Csekély kolhoznyugdíjat kapott, burgonyát és káposztát termesztett a kertjében, ősszel almát árult a városi kolhozpiacon, mert nagyon gazdag kertje volt.
– Az utóbbi években az emberek maguk jönnek az almáért. Nem kérök érte pénzt. Nekem így kényelmes. Maguk szedik össze. És még néhány macskát is jó helyre tudtam adni a törzsvásárlóimnak, vannak még jószívű emberek – mesélte Nikiticsa.
Borisz belépett az udvarra. Azonnal észrevett néhány macskát, akik a tornácon ültek. Még pár kandúr feküdt az udvari padon. A macskák nyugtalanul nézték Boriszt, de ő leült, mosolyogva simogatni kezdte a bátor, kedves cicát, aki odajött hozzá.
– Hogy hívják? – kérdezte Veronika Nyikityicsnától.
– Muska, még fiatal. Nagyon szereti a simogatást, ezért alszik velem… – mosolygott a nő –, de nekem nincs kedvencem, mindet megsimogatom, a karomban tartom, és etetem őket, az biztos.
– Mit etetsz nekik? – kérdezte Borisz.
– Kását főzök, hozzáadok egy kis olcsó halat… Inkább a szag miatt. Sokan egereket fognak. A húst nyáron maguk szerzik. A fiúk és a szomszéd, Jegorovich, a halászatból a kisebb halakat nekik adják. Egy mobil bolt is hoz nekem a legolcsóbb macskaeledelt, és beszerzési áron adja. Köszönöm nekik, hogy nem kérnek rá felárat… Így is nehéz nekem.
– Hány van belőlük? – kérdezte Borisz.
– Tizenkettő. Egy tucat, Isten ments, hogy ősszel újra gyarapodjanak. De igyekszem elhelyezni őket. A szomszéd kislány is segít. Hirdetéseket ír az újságba. Tavaly négy macskát adtunk el a városban.
– Értem – mondta Borisz, és a házra nézett. – Menjünk, asszonyom, mutassa meg a házikót, talán tudok segíteni a javításban.
Vera Nikiticsna bevezette a vendéget a házba. De alig lépett be, máris kijött, és bólintott.
– Értem. A macskáknak külön, meleg helyre van szükségük – ez az első. Építünk egy fűtött melléképületet. Gázkazánt szerelünk be neked. A faluban mindenki gázzal fűt, csak te nem. És a vizet is bekötjük. Itt van egy gázcsap öt méterre.
– Atya, te kedvesem… Csakhogy nekem soha nem volt és nincs pénzem… Hogyan fizessek? Annyi almát adok, amennyit csak akarsz, burgonyát termesztek… Káposztát savanyítok… Amit tudok.
– Ne aggódj még. Szeretem az almát. Saját kertet fogok csinálni. A macskákat pedig minél többet kell befogadni. Tudom, kihez fordulhatunk a városban. És a nyaralókra kiragadunk egy hirdetést az állatokért való felelősségről – mondta Borisz.
Két hónapig dolgoztak Nikiticsna házán Borisz emberei. Megjavították a ház tetőjét, új padlót raktak le, bekötötték a gázt és fűtést szereltek be a házba.
– Most már nem kell tűzifát raktározni télire – örült Nikiticsna –, és víz is van a házban… Az Úr küldött nekem egy jó embert! Ha mondták volna, nem hittem volna… De itt…
Borisz még néhány macskát befogadott, és őszre Nikiticsának már csak hat állata maradt. Nekik egy meleg kunyhót építettek a ház mellé, kanapékkal, hűtőszekrénnyel és ablakokkal. Vera Nikiticsának a házában most már tisztaság volt, újra kiterítette a szőnyegeket, és felakasztotta a kimosott függönyöket.
Egy nap Borisz odament Nikiticsnyához, és azt mondta:
– Itt van a macskáknak ennivaló. Muszkát pedig magamnak viszem. Azonnal megkedveltem. Az én házam is elkészült, és macska nélkül nem lehet élni. A patkányok úgyis elkapnak. Na, gyere, Muszk!
– Hogyan háláljam meg, Borisz Ivanovics? Hadd vigyázzak a házadra, amíg távol vagy.
– Nem utasítom vissza, felveszlek őrnek – egyezett bele Borisz –, amikor hosszabb időre elmegyek, etetsz Muszát, és vigyázol a házra. Így meg leszünk egyenlőek. És aztán, amikor idehozom a családomat, akkor véget ér a szolgálatod. Remélem, jövő nyáron.
Így is lett. Vera Nikiticsna két házban élt télen. És örült, hogy legalább így meghálálhatta váratlan jótevőjének.
„Isten nem adott nekem gyereket„ – mondta a szomszédoknak –, »de találtam egy embert, akinek egész életemben hálás leszek…«
”A jó szívedért hálálkodott meg neked” – mondták a szomszédasszonyok –, ”neki van miből. Látod, te is macskabarát lettél.”
– Sokaknak van miből. De ők nem segítenek. Ez viszont nem kapzsi. Megjavította az utat a falu felé, és lobbizott, hogy lámpákat állítsanak a faluban. Most már van világításunk. Bárcsak mindenkinek ilyen szomszédjai lennének! – mondta Nikiticsna.
Most már a nő nem zárta be az udvarát. A szomszédok gyakran beugrottak hozzá, hogy megnézzék a csodás kunyhót – a macskaházat és a felújított házát. Hozzák a macskáknak a vacsora maradékát, és azt mondják:
– Hol vannak a farkasok? Kevés maradt? Nem sajnálod, hogy elosztottad a kedvenceidet?
– Egy kicsit sajnálom, de jó kezekbe kerültek. Ez az egyetlen vigaszom. És köszönöm, hogy hozták.
Hamarosan Borisz Ivanovics véglegesen a faluba költözött. Magával hozta a szüleit is. A ház nagy volt, mindenkinek jutott hely.
– Életben van a falunk – örvendeztek a lakosok –, hogyan csábíthatnánk ide a mi gyermekeinket is? A földünk termékeny…
– A ti gyermekeitek is el fognak jönni – ígérte Borisz –, ha idősebbek és okosabbak lesznek, megértik, hogy nincs jobb hely a szülőföldnél… Én pedig úgy döntöttem, hogy kápolnát építek. Mit gondoltok, érdemes?
A lakosok letörölték a könnyeiket, és még nagyobb tisztelettel néztek Boriszra.
– Biztosan Isten küldött téged hozzánk, másképp nem tudjuk megmagyarázni ezt az örömöt. Egy kápolna… Köszönjük, kedvesem… Köszönjük!
