– Azonnal jöjjön! – Véra nem csak parancsot hallott a menyének hangjában, hanem fenyegetést is.
Nem volt ideje semmit sem kérdezni vagy válaszolni, mert Inna, aki hisztérikus állapotban volt, letette a kagylót…
Vera sóhajtott: már fáradt volt számolni, hogy hányszor hívta már magához Igor felesége.
Ez havonta egyszer történt, és mindig ugyanúgy: Inna telefonált, követelte (nem kért!), hogy jöjjön át.
Elégedetlen arccal nyitotta ajtót. Hanyagul intett, hogy lépjen be a lakásba. Aztán a székre mutatott a szobában, és elkezdődött a műsor…
Így volt ez most is…
A találkozó nagyon kellemetlenre sikeredett.
Duzzogva, könnyes szemét törölgetve, sóhajtva és nyögdécselve Inna messziről kezdte:
– El sem tudja képzelni, Vera Ivanovna, milyen nehéz együtt élni a fiával. Teljesen nem ért az alapvető dolgokhoz. Még a WC-t sem tudja használni, bocsásson meg. Százszor kell neki ugyanazt ismételni. De semmi haszna! Még csak meg sem próbálja megváltoztatni a szokásait.
– De Inna, Igor már felnőtt, nehéz neki lemondania arról, amihez hozzászokott. Legyen türelmes…
– Türelmes legyek? – Inna szinte fuldoklott a felháborodástól. – És az nem számít, hogy már öt éve vagyunk együtt? Ennyi idő alatt még egy medvét is meg lehet tanítani biciklizni! De Igor nem medve! Következtetés: nem nehéz neki, csak nem akarja!
Inna részletesen elmesélte anyósának, hogyan szenved minden nap a fiával. Mindent elmondott. A legapróbb, nagyon személyes részletekig.
Vera nagyon rosszul érezte magát. Belül egyetértett azzal, hogy talán nem tanított meg a fiának olyan szokásokat, amelyek a menye szerint hasznosak lennének. De mi köze van neki ahhoz, hogy Igor nem elég figyelmes az ágyban? Hogy gyakran alszik, mint a bunda, ahelyett, hogy teljesítené házastársi kötelességeit? Hogy nem csókolja meg a feleségét, amikor hazajön a munkából… Hogy nem húzza le a vécéfedelet?
Inna kirohanásait hallgatva Vera azt gondolta: „Hogy teheti? Nem szégyelli velem ilyen dolgokat megbeszélni?”
Ő maga úgy gondolta, hogy a szennyet kihozni a házból helytelen, sőt undorító. A házastársaknak maguknak kell megoldaniuk a problémáikat, és nem bevonni a szeretteiket a konfliktusaikba…
Az anyós figyelmesen figyelte a menyét, de hiába, nem látott az arcán a zavar legkisebb jelét sem.
– Maga, Vera Ivanovna, képes lenne ezt ennyi évig elviselni? – kérdezte Inna fájdalmasan, nyilván nem sejtve, hogy az anyósa ebben a pillanatban ellenszenven kívül semmi mást nem érez iránta. – Hallgat? Na tessék! Én sem vagyok képes rá. Ezért határozottan úgy döntöttem, hogy beadom a válópert!
Vera Ivanovna megremegett. Nem számított ilyen fordulatot…
Öt évvel ezelőtt, amikor Igor úgy döntött, hogy megnősül, nagyon megörült: remény támadt, hogy unokái lesznek. Inna azonnal megtetszett neki: mosolygós, kedves. Kicsit később kiderült, hogy a menye remekül főz és kiváló háziasszony.
Amikor pedig Igornak fiút, a nagymamának pedig rég várt unokát ajándékozott, Vera Ivanovna teljesen megolvadt: a gyerekeknek ajándékozta a két szobás lakást, amelyet néhány évvel ezelőtt nagyapjától kapott…
Eleinte minden jól ment. A fiatalok békében éltek, nevelték a fiút, és nem feledkeztek meg a nagymamáról sem: telefonáltak, meglátogatták. Ő pedig teljes szívéből szerette őket. Vigyázott a gyerekre, pénzt adott nekik.
Soha nem avatkozott a kapcsolatukba. Elfogadhatatlannak tartotta.
Aztán hirtelen minden megváltozott.
A fia és a menye állandóan veszekedtek. Néha, hogy ne traumatizálják a gyereket, egy egész hétre a nagymamához vitték Maksimot.
Nem mondták el, mi történt, de Vera Ivanovna sejtette: úgy tűnt, a fia szeretőt talált magának…
Hogy megdorgálta! Szégyenbe hozta! Kérte, hogy ne hagyja el a családját, ne fosztassa meg a fiát az apjától, őt pedig az unokájától.
Inna abban az időszakban egyszer sem jelent meg az anyósánál…
Igor csendben hallgatott. Nem mentegetőzött, nem vitatkozott. Aztán megkérdezte:
– Anya, honnan vetted, hogy megcsalom a feleségem? Inna mondott valamit?
– Nem, fiam – zavarba jött Vera –, csak úgy tűnt… Olyan gyakran veszekedtek… Inna nem jön be… Te nem vagy önmagad…
– Ennyi az egész?
– Hát… Nem tudtam, mit gondoljak. Hiszen minden jó: van otthonunk, anyagiak, a feleséged háziasszony, te nyugodt, felelősségteljes… Nincs okotok állandó veszekedésre. Akkor…
– Nem, anya, ez semmit sem jelent. Tévedsz. Nincs senkim, és soha nem is volt…
– Akkor miért veszekedtek? Nem értem…
– Ne törődj vele – mondta Igor, valahova a távolba nézve –, minden rendben van nálunk…
Ezt a „rendben” után kezdődtek a látványos veszekedések. Úgy tűnt, Inna élvezi, hogy megalázza a férjét az anyja előtt, és a sógornőjét hibáztatja.
És ez nagyon jól ment neki!
Most is ott ült Igor, lehajtott fejjel, és a pofáját rágta…
Vera Ivanovna mentegetőzött, gondosan megválogatva a szavakat. Azt mondta, hogy kompromisszumokat kell keresni, hogy értékelni, szeretni és tisztelni kell egymást…
Egyszerű dolgok…
Más nem is tudott mondani, mert félt, hogy tovább rontja a helyzetet.
Általában Inna gúnyos mosollyal hallgatta, majd leereszkedően megjegyezte, hogy egyszer elfogy a türelme, és elhagyja Igort…
És most itt van ez a válási nyilatkozat…
Vera Ivanovna nem tudott mit válaszolni. Összezavarodott. Csendben felállt és elment…
Sétált és gondolkodott: „Mit tegyek? Nem elég, hogy Inna manipulálja Igort, még rám is rátette a kezét. Mi lett belőlem? Egy rongy! Miért hallgatok? Miért hagyom, hogy így bánjanak velem?”
És maga válaszolt magának: „Mert nagyon félek kimondani, amit gondolok, mert a szavaim után a házasságuk tönkremehet.
De én azt akarom, hogy együtt maradjanak. Azt akarom, hogy Igor apa legyen. Igazi apa. És hogy boldog legyen. És még nagyon sajnálom az unokámat… Remélem, a válás csak blöff.
A házhoz érve Vera hirtelen megállt. Egy egyszerű gondolat jutott eszébe, mintha a semmiből jött volna, és teljesen helyesnek tűnt:
„De hát ez nem normális, hogy pont nekem telefonál, hogy panaszkodjon a férjére. Hiszen nem az anyja vagyok, hanem az anyósa. Legközelebb megmondom neki, hogy ne hívjon ilyen ügyekben. Elmagyarázom, hogy szeretem őt, a családját, de többé nem fogok részt venni a veszekedésekben. Soha.”
Megkönnyebbülten lélegzett, ahogy az lenni szokott, amikor valami probléma lekerül a válláról, és energikusan elindult a bejárat felé, majd gyalog felment a hatodik emeletre. Mindig így tett – edzett a lábait és vigyázott az alakjára.
Amikor kinyitotta az ajtót, csengett a telefon. A képernyőre pillantva Vera ismét megfeszült: a menyem! Mi kell még neki?!
– Verocska Ivanovna – csicsergett kedvesen Inna –, Igor és én kibékültünk! Szóval ne aggódjon, minden remekül megy! – nevetés és valami zűrzavar hallatszott a kagylóban…
– Örülök – válaszolta visszafogottan Vera.
A telefont a zsebébe téve, bosszúsan gondolta:
„Furcsa… Megbékéltek… De hát, mint mindig… Magas szintű kapcsolat… Kíváncsi vagyok, mi vagyok én nekik – villámhárító? Na nem! Ez így nem mehet tovább! Ideje véget vetni ennek!”
Másnap Vera felhívta a fiát:
– Igor, meddig lehet ezt elviselni? A feleséged teljesen elvesztette a lelkiismeretét, a gazdagságtól megbolondult. Meg kell neki magyarázni, hogy milyen szép élete van, hogy a férje a legjobb.
– De kibékültünk…
– Meddig?
– Nem tudom… – válaszolta szomorúan Igor. – Mit javasolsz?
– Kezdj el teljesen másképp viselkedni. Ülj le a barátaiddal. Menj horgászni, és ne szólj neki. Aztán igyál. Csinálj botrányt. De ne vigyél túlzásba. Meglátjuk, mit fog énekelni a te Inna.
– Komolyan mondod?! – kérdezte megdöbbenve Igor.
– Persze. Ha nem segít, akkor éreztesd vele, hogy van másod. Hadd érezze, hogy mindent elveszíthet – Vera meglepődött saját kegyetlenségén.
– És aztán? – A fiú láthatóan felélénkült.
– Majd meglátjuk! – mondta Vera ünnepélyesen. – Ne vedd példának, hogy te is elkezded szidni a férjedet és az anyósodat! Reméljük, hogy ez a kezelés hatni fog. Miért hallgatsz?
– Kemény vagy…
– Igen. De hatékony. Mondjuk úgy, hogy ez az ellenszer…
Másfél hónap múlva Inna elment az anyósához.
Egyedül.
Segítségért.
Fájdalmas volt ránézni.
– Anya, nem tudom, mit tegyek – alig hallhatóan mondta, szemét nem emelve –, Igor annyira megváltozott. Úgy tűnik, már nem szeret…
Egy hónap múlva Inna felismerhetetlen volt: csendes, kedves, gyengéd. Mint régen…
Egy kérdés maradt: meddig tart?
