Az ajtó tompa csattanással becsapódott. Rita az ablaknál állt mozdulatlanul, és nézte, ahogy Vaszilij a bőröndöket a taxiba rakja. Tizenkilenc év – majdnem két évtized közös élet – két kopott bőröndbe és egy sporttáskába sűrűsödött.
– Még meg fogod bánni – vágta oda utoljára. – Kinek kell már te negyvenhárom évesen? Szürke hajat festesz, ráncokat rejtegetsz… Azt hiszed, valaki meg fog csábítani?
Rita hallgatott. Belül minden fájdalomtól és megaláztatástól égett, de nem akarta megadni neki az örömöt, hogy lássa a könnyeit.
– Hallgatsz? – mosolygott Vaszilij. – Jól teszed, nincs mit mondanod. Nélkülem el fogsz veszni.
A taxi elhajtott, ő pedig ott állt az ablaknál, és mechanikusan igazgatta a függönyt. A fejében az utolsó szavai kavarogtak, keveredve az emlékekkel, ahogy évről évre módszeresen aláásta az önbizalmát.
– Hova mész így? Te egy család anyja vagy!
– Milyen karrier? Miről beszélsz?
Kinek kell ott te?
– A te korodban már késő változtatni.
A telefonja csörgött a barátnői hívásaitól. Nina, Svetlana, még Marina is a szomszédból – mindannyian siettek, hogy vigasztalják, támogassák. De Rita kikapcsolta a telefont. Egyedül akart lenni.
– Negyvenhárom… – suttogta. – Tényleg igaz az egész?
A tükörből egy zavart, vörös szemű nő nézett vissza rá. Tizenkilenc éven át valakinek a felesége volt, családot alapított, otthont teremtett. És most mi van? Ki ő most?
Rita felvette a telefont, felhívta a barátnőjét, és csak két szót tudott kinyögni: elment.
– Öltözz fel – parancsolta határozottan a barátnője. – Odamegyek hozzád. Ne is gondolj másra!
– Én… – Rita habozott.
– Milyen álmok, Nin? Negyvenhárom éves vagyok…
Nina villámgyorsan megérkezett, tele táskákkal, étellel és egy üveggel.
– Na jó, – parancsolta a barátnő –, vedd elő a jegyzetfüzetedet, és most megírjuk a tervedet az új, boldog életedhez! – Gondolj csak vissza, miről álmodtál az elmúlt öt évben?
– Én… – Rita habozott. – Milyen álmaid, Nin? Negyvenhárom éves vagyok…
– Azonnal hagyd abba! – csapott a barátnője az asztalra. – Pontosan ezeket a szavakat fogod most elfelejteni. Örökre!
Késő éjszakáig sokat beszélgettek.
Emlékezték Rita összes álmát. Amit csinálni akart, de mindig elhalasztott.
Reggel Rita fejfájással és furcsa szabadságérzettel ébredt. A konyhaasztalon feküdt a tegnap teleírt papírlap – a következő hónap teendőlistája.
– Talán ez őrültség… – motyogta, az első pontra nézve: „Jelentkezz jógakurzusra”.
A telefon csörgött, üzenet érkezett. Nina elküldte a szépségszalon címét:
– Beírtalak 11 órára. Ne is gondolj rá, hogy lemondod! Új élet – új külső.
A szalonban egy fiatal stylist hosszú ideig nézegette a haját.
– Csodálatos arcformája van – jegyezte meg. – Kockáztatunk?
Két óra múlva Rita nem ismerte meg magát a tükörben. Hosszabbított bob, karamellás hajszín, természetes smink…
– Ez… ez tényleg én vagyok? – suttogta.
– Mit gondolt? – kacsintott a stylist. – Most a legfontosabb, hogy ne álljon meg.
Este Svetlana telefonált:
– Rita, emlékszik, hogy álom munkáról beszélt?
Épp most nyílik meg egy művészeti igazgatói állás a galériánkban.
Két hét telt el. És ez idő alatt sok minden megváltozott.
Rita rendbe szedte magát. Nem csak külsőleg, hanem belső hangulata is a győzelemről szólt.
– Rita Andrejevna? Jöjjön be. Svetlana sokat mesélt az ötleteiről.
És természetesen minden simán ment. Rita magabiztos volt. Szeme hihetetlenül ragyogott. És természetesen gondolkodás nélkül felvették.
Este a barátnő új állásáért egy kis ünnepséget rendeztek egy divatos étteremben.
– Az új Ritára! – emelte poharát Nina.
– Az új életre – tette hozzá Svetlana.
Ekkor egy magas, szürke öltönyös férfi lépett az asztalukhoz.
– Elnézést a zavarásért – zavarodott meg kissé –, Oleg Savelyev művészetkritikus vagyok. Hallottam a beszélgetésüket a galériáról, és nem tudtam megállni, hogy ne jöjjek oda bemutatkozni.
– Oleg? – élénkült fel Svetlana. – Az a bizonyos? A cikkei a kortárs művészetről egyszerűen fantasztikusak!
– Csatlakoznak hozzánk? – kérdezte Nina, ravaszul pillantva a piruló Ritára.
Oleg rendkívüli beszélgetőpartnernek bizonyult. Úgy beszélt a művészetről, mint senki más.
A napok repültek. Rita hatalmas örömet lelt a munkájában. Valószínűleg ez volt az, amiről mindig is álmodott.
Oleg gyakran járt a galériába.
Először állítólag munkából, de később már nem is titkolta érdeklődését Rita iránt. Egyszer meghívta egy kiállításra.
– Nem vagyok biztos benne… – kezdte Rita.
– Csak mint kollégák – tette hozzá gyengéden. – Ígérem, hogy kizárólag profiként fogok viselkedni.
A kiállításon három órát beszélgettek.
– Tudja, van magában valami különleges. Valami belső fény.
Rita zavarba jött:
– Ez mind az új munkám. És… az új életem.
– Nem – rázta a fejét Oleg. – Ez mind maga. Csak korábban valaki gondosan eloltotta ezt a fényt.
Otthon Rita sokáig állt az ablaknál, és a fejében forgatta a beszélgetést.
Hosszú idő óta először érezte magát nem volt feleségnek, hanem boldog nőnek, aki saját érdekei vannak.
– De még csak két hónap telt el.
– Na és? – szakította félbe a barátnője. – Eleget szenvedtél. Ideje továbblépni.
Este, amikor felvette kedvenc fekete ruháját, Rita meglátta magát a tükörben. Nina igaza volt – valóban ragyogott. Eltűnt a szomorú szemű, elszürkült nő.
Most egy magabiztos, önmagát ismerő nő állt ott.
A klasszikus zenei koncert remek volt. Pontosan erre volt szüksége Ritának aznap este.
Oleg mellette ült, és néha figyelmes pillantásokat vetett rá.
A szünetben kimentek a foyerbe, ahol Oleg mesélt a zeneszerzőről és a művek keletkezésének történetéről.
Este, amikor beléptek egy kicsi, de hangulatos kávézóba, Oleg meghívta Ritát, hogy kísérje el Párizsba egy kiállításra.
„Egy cikksorozatot fogok írni róla.
Talán csatlakoznál hozzám?„
”Meggondolom„ – válaszolta Rita mosolyogva.
”Persze” – mosolygott Oleg. ”Van időd a jövő hétig.”
Otthon Rita nem tudott aludni. Elképzelte Párizst, utcáit, múzeumait, kávézóit. És először nem tűnt lehetetlennek vagy tiltottnak az utazás gondolata.
Reggel Nina telefonált:
– Na, milyen volt a randi? Ne mondd, hogy nem ő volt!
– Minden csodálatos volt – vallotta Rita. – És… meghívott Párizsba.
– Mi?! – kiáltott fel a barátnője. – És te persze igent mondtál?
– Azt mondtam, hogy meggondolom…
– Rita! – Nina hangjában felcsendült a felháborodás. – Ne merj visszautasítani! Egész életedben erről a városról álmodtál.
– De ez olyan… váratlan.
– Az egész új életed nem váratlan? Emlékszel, mit mondtál két hónapja? Hogy meg akarsz tanulni kockáztatni?
Rita elmosolyodott.
Valóban, nem erről álmodott? A döntéshozatal szabadságáról, arról, hogy követheti vágyait?
A galériában meglepetés várt rá: meghívó egy fiatal művész új kollekciójának zártkörű bemutatójára.
Rita belevetette magát a munkába, de a gondolatok Párizsról nem hagyták nyugodni.
Este úgy döntött, hogy felhívja a lányát:
– Masha, mit szólnál ahhoz, ha Párizsba mennék?
– Anya, ez fantasztikus! – kiáltotta a lánya. – Azzal a művészetkritikussal?
– Honnan tudod?
– Nina mondta – nevetett Masha. – És tudod, anya… olyan boldog vagyok érted. Már régóta esedékes volt.
Párizs napsütéssel és hűvös tavaszi széllel fogadta őket. Rita egy kis szálloda erkélyén állt a Latin negyedben, még mindig nem hitte el, hogy ez vele történik.
– Először a Louvre? – javasolta Oleg reggeli közben.
– Nem sétálhatnánk először csak úgy a városban? – kérdezte Rita.
A harmadik napon, amikor egy kávézóban ültek a Notre-Dame közelében, Rita telefonja csörgött. A képernyőn Vaszilij neve jelent meg.
– Nem zavarok – Oleg tapintatosan felállt az asztaltól.
– Rita, Párizsban vagy? – volt férje zavartan hangzott.
– Masha mondta…
– Igen, Vasy. Párizsban vagyok.
– Azzal a… kritikusával?
– Téged nem kell érdekelnie – válaszolta Rita. Régóta először vagyok egyszerűen boldog.
Furcsa, de Vaszilij hívása nem váltott ki belőle semmilyen érzelmet – sem fájdalmat, sem haragot, sem dühöt. Csak egy hang a múltból.
És Rita végleg megértette, hogy végre megnyílt előtte a boldog jövő.
