A márciusi nap még nem melegítette a földet, de a hó kezdett olvadni – megolvadt, leült, ropogott a nehéz csizmák alatt. Nikolaj Petrovics vadász a szokásos útvonalán haladt, ellenőrizte az állatok etetőhelyeit.
Már tíz éve nyugdíjas volt, de az erdő nem munka. Ez az otthona.
Már éppen a kunyhó felé akart fordulni, amikor valahol a távolban, szinte a szakadéknál, halvány, panaszos hangot hallott. Csak képzelődött. Megállt. Fülelt. És újra – halvány, remegő… sírás?
– Nem lehet… – motyogta, és félreállt.
A fák alatt egy fel nem ásott hócsapás feküdt, és valahonnan alulról hallatszott ez a kétségbeesett zokogás. Nyikolaj Petrovics rohant, hogy kezeivel kiássa. A szíve úgy dobogott, mint fiatalkorában – hirtelen egy vadállat, hirtelen egy sebesült… De egy perc múlva valami puha dologba botlott – egy takaróba.
Letépte, és… bent, a hidegtől teljesen elvörösödve feküdt egy csecsemő. Igazi, élő, síró – kék ajkak, összeszorított öklök. Nyikolaj Petrovics egy pillanatra megdermedt – nem hitt a szemének.
Egy kisbaba. Egyedül. Az erdőben.
A kabátjába csavarta és a melléhez szorította. A kisbaba szinte azonnal elhallgatott. Nyikolaj olyan hangosan kiáltott, hogy a visszhang messzire elhallgatott az erdőben:
– Hé! Emberek! Itt egy gyerek!
De válaszul csak csend volt.
Később minden ködös volt: befutott a kunyhóba, befűtött, felhívta a környékbeli rendőrt, szorította a meleg bögrét, és nézte, ahogy a kisbaba elalszik a kosárban a tűz mellett.
Kiderült, hogy az anya hagyta ott a gyereket – egy lány a szomszéd faluból. Azt mondta: nem tudta, mit tegyen, egyszerűen elment és… elment.
A fiú túlélte. Az orvosok csodálkoztak, hogy nem fagyott meg – de Nyikolaj Petrovics tudta: az erdő megvédi azokat, akik nem ellenségei.
A kisfiút később árvaházba adták, de Nyikolaj nem tudta elfelejteni. Meglátogatta, játékokat, lekvárt, könyveket vitt neki. Fél év múlva pedig örökbefogadási papírokat nyújtott be.
Most két portré áll a polcán: egy idős férfi vadászruhában és egy szeplős kisfiú kötött pulóverben.
„A hóban találtalak meg” – mosolyog Nikolaj Petrovics, miközben betakargatja fiát éjszakára. ”Mintha egész életed itt töltötted volna.”
Az évek teltek. A fiút Jegornek nevezték el, Nikolaj Petrovics apja után. Az öregember soha nem bánta meg a döntését. Jegor csendes, gondolkodó fiúként nőtt fel. Nem rohangált a táblagépével, nem követelte a divatos játékokat. Érdeklődve hallgatta a medve nyomokról szóló történeteket, és megtanulta a nyomokból megállapítani, ki és mikor járt ott.
Télen, azon a napon, amikor egykor a hóban találták, ketten elmentek az erdőbe – emlékül, rituáléként. Megálltak azon a helyen.
– Hideg volt? – kérdezte Jegor, anélkül, hogy felnézett volna.
– Nem emlékszel? – ugratta a nagyapa. – Dehogyisnem. De te makacs voltál, mint most. Élni akartál – és túlélted.
A szomszédok eleinte suttogtak. Valaki sajnálta az öregembert: „Öregkorában, egy csecsemővel…” De ő csak intett a kezével.
– Magam sem tudtam, hogy üres a lelkem – mondta egyszer egy ismerősének. – Amíg ez a kisbaba fel nem kiáltott a hóbuckából. Mintha valaki visszahívott volna az életbe.
Amikor Jegor tizennyolc éves lett, úgy döntött, hogy erdészeti főiskolára jelentkezik. Nem azért, mert muszáj volt. Hanem azért, mert „másképp nem tudott”.
– Miért nem a városba? – kérdezte óvatosan Nyikolaj Petrovics, bár tudta a választ.
– Nem – mosolygott a fiú. – Az én erdőm, az én otthonom. Te itt találtál rám, tehát itt is kell maradnom.
Most már Jegor – Jegor. Nyikolaj Petrovics pedig nemcsak lelkileg, hanem státuszában is nagyapa lett: Jegornak nemrég született egy lánya.
És minden tavasszal, márciusban, már hárman – az öreg, a fia és az unokája – mennek az erdőbe.
Ugyanarra a helyre.
Ahol egykor a hó alól hallatszott az első sírás. És új élet kezdődött.
Azon a napon a hó különösen gyorsan olvadt. A levegő tele volt a föld nedves illatával és a távoli tüzek füstjével.
Nyikolaj Petrovics lassan, de biztos léptekkel haladt. Jobbra – Jegor, balra – a kis Varya, az unokája. A kislány szorosan fogta a nagyapja kezét, mintha félne elengedni.
– Itt – mondta az öregember, megállva egy fenyőfa mellett. – Pont itt ástam ki téged, fiam. És magamat is. Csak akkor értettem meg, miért kell élnem.
Csend volt. Az erdő körülöttük lélegzett, mint egy élőlény.
– Akkor megijedtél? – kérdezte hirtelen Varya.
– Nem – mosolygott Nikolaj Petrovics. – Tudtam, hogy nem hiába hallottam. Néha az ember kap egy második esélyt. Te például a harmadik. Miután megérkeztél, a nagyapád is megfiatalodott.
A kislány nevetett. Az öreg hirtelen megértette: az unokák nem ragaszkodnak hozzánk. Továbbmennek. De az emlékek megmaradnak, mint egy ösvény az erdőben.
Pár hónap múlva Nikolaj Petrovics elhunyt. Csendesen, álmában. A saját házában, a fényképek mellett, ahol Jegort, majd Varyut tartja a karjában.
Egy év múlva az erdőben, egy fenyőfa mellett, egy kis fa táblát állítottak fel. Rajta ez volt kiégetve:
„Itt kezdődött egy új élet”
És minden márciusban emberek jönnek ide: vannak, akik csak állnak, vannak, akik emlékeznek, vannak, akik köszönetet mondanak. Mert a jóság, ha egyszer kiásták a hóbuckából, nem hal meg.
Tovább él. A szívekben. A kezekben. Az erdőben.
