— Csak erre a rozzantra kerestél pénzt! — ezek a szavak egész úton ostorozták Zsenyát. — Mire vártál, Zsenka? Boldog életre? Szép volt, megkaptad, megérdemelted!
Letette a nehéz táskákat, és leült egy öreg tuskóra. Pedig minden olyan jól indult… Vagy csak áltatta magát? Húsz év közös élet Misha-val egy reggel véget ért, amikor hazatért az éjszakai műszakból, és nem egyedül találta a férjét, hanem a holmiját is szépen összehajtva a küszöbön.
— Misha, mi ez az egész?
Zhenya annyira megdöbbent, hogy még csak rá sem támadt a fiatal nőre, aki könnyű köntösben sétált a lakásukban.
— Ez azt jelenti, kedvesem, hogy nem akarok többé bujkálni. A szerelmemmel akarok lenni, nem veled.
— Misha, mit beszélsz? Húsz éve vagyunk együtt!
— Pontosan — húsz év szenvedés. Jól tudod, hogy köztünk soha nem volt igazi szerelem. Amúgy is, te kényszerítettél, hogy elvegyelek!
— Hogyan? Mit beszélsz? Azt hittem, te más… De te csak egy átlagos férfi vagy!
Zhenya azt akarta mondani, hogy az elején minden tökéletesnek tűnik, de aztán…
De Misha nem hagyta, hogy befejezze.
— Elég, nem kell a magyarázkodásod. Összepakolj és menj el. Már beadtam a válópert.
— De hova menjek? — kérdezte zavartan Zhenya.
A férj nevetett, és új szeretője, aki a vállához bújt, csatlakozott a nevetéséhez.
– Tessék, itt vannak a kulcsok. Ez a hely pont neked való. Jobbat nem érdemelsz.
– Misha, de…
Nem hagyta, hogy befejezze, és kilökte az ajtón, mintha egy hajléktalan macska lenne, majd elfordította a kulcsot a zárban. Zhenya hallotta, ahogy a szomszéd ajtajának zárja kattan, és rohant le a lépcsőn. Annyira szégyellte magát! A szomszédasszony szavai jutottak eszébe: „Majd sírja ki magát Mihailnak”.
És milyen hevesen védte őt akkor, biztosítva mindenkit, hogy tökéletes férje van. Ő maga teremtette meg Misha kultuszát a házukban. Úgy gondolta, hogy ez a helyes, mert így kell lennie, ahogy azokban a regényekben, amelyeket annyira szeretett olvasni.
Anyja állandóan szemrehányást tett neki:
– Zhenka, mindenféle hülyeséget olvasol és lehetetlenről álmodozol! Az életben nincsenek fehér lovon érkező hercegek, ők még az óvodában vannak elfoglalva. Jobb, ha mész a tyúkoknak etetni és a disznókat tisztogatni.
Zhenya összehúzta az orrát, és várta a pillanatot, amikor elmehet a faluból a városba, ahol biztosan meg fogja találni a sorsát. A városban nem kell kézzel mosni, vizet hordani és fát szedni.
Így is történt. Igaz, egy kis vér és idegességbe került neki, amikor Stepan megtudta a terveit. De Zhenya akkor így vágta rá:
– Nem akarok úgy élni, mint ti. Nem akarok, és kész!
– Akkor rosszul élünk, mi? És Stepan nem a vőlegényed?
– Egész életemben arról álmodtam, hogy traktoroshoz megyek feleségül!
– Tudod, mit, Zhenya? Néha azt gondolom, hogy a szülészeten összekevertek minket. Nem lehet, hogy apámnak ilyen lánya van!
Zhenya felhorkant:
– Nem is nagyon bánnám, ha nem tekintenétek többé a lányotoknak. Nem nagy megtiszteltetés, hogy a teheneknek csóválhatom a farkát!
Elment. Látta anyja könnyes szemét, de mégis elment. Stepan odarohant a buszmegállóhoz.
– Zhenya, te elmégy?
Stepan kedves volt, és nagyon tetszett neki, de nem látott vele jövőt. Így maradtak volna a faluban.
– Remélem, soha, Zhenya! Mit beszélsz? Na jó, a szülők! De az én szüleimnek nincs szükségük ilyen lányra!
Megérkezett a busz. Zhenya beszállt, megfordult és kétségbeesetten kiáltott:
– Vigye el a lányt, kérem!
És leült. A szomorúság gyorsan elmúlt, mert pontosan tudta, hogy a boldogság felé tart!
Mihailal a gyárban ismerkedett meg, ahol azonnal munkát kapott. Ő volt a műhelyvezetője. Meg kellett dolgoznia érte, de négy hónap múlva összeházasodtak. Ettől a pillanattól kezdve Zhenya elkezdte építeni az álmai életét.
Felújított, divatos mosdót keresett, főleg éjszaka dolgozott. A férje párszor utalt rá, hogy nem lenne rossz, ha szerezne egy diplomát, hogy kikerüljön az egyszerű munkások közül. De Zhenya nem foglalkozott ezzel – hamarosan Misha lett az idolja. Úgy tűnt, neki is tetszett ez a szerep: szerette a ruhákat, a kosztümöket, a finom reggeliket, a kristálytiszta tisztaságot. Zhenya pedig sóhajtott a kollégái előtt:
– Úúú!
Nem mentem haza. Eleinte nem akartam, aztán szégyelltem, hogy olyan sokáig nem mentem. Aztán eltelt annyi év… Milyen szemekkel nézzek oda? És ki tudja, élnek-e még…
Zhenya felállt. A buszsofőr szavai alapján még legalább egy óra volt hátra. Semmi, majd odaér és lefekszik. És többé nem kel fel. Minden körülötte összeomlott, minden tönkrement. Talán nem is volt semmi – csak a fantáziája szüleménye?
– Segítség!
Zhenya megállt. Egy vidéki úton sétált, és egy perce még senki sem volt ott. Megfordult – egy kócos kislány rohant felé, mögötte egy csapat fiú. Utánuk két nő futott. Mindenki kiabált.
A kislány cigány volt, a fiúk és a nők meg akarták verni. Zhenya felállt és felkapott egy botot.
– Álljatok meg! Mit akartok?
A fiúk szétfutottak, de a nők nem hátráltak.
– Ki vagy te? Menj innen, megverjük! Hogy megtanulja, hogy nem szabad lopni!
– És mit lopott tőletek?
– Tőlem tejszínt, tőlem pedig egy darab szalonnát! Szégyentelen!
Zhenya megvetően nézett rájuk.
– A gyerekeknek nem adtok enni!
Elővette a pénztárcáját, kivette az összes maradék papírt – nem számított, hogy az volt az utolsó pénze – és a földre dobta.
— Vegyétek fel. Elég a veszekedés ilyen apróság miatt.
— Te pedig, cigányasszony, vigyázz magadra! És te, lány, többet ne merj a falunkba lépni!
— Nem kell a cigányok miatt tisztességes embereket bántani!
A kicsi, kócos kislány csak akkor engedte el Zhenya-t, amikor a nők eltűntek a bokrok között.
– Köszönöm! – mosolygott. – Úgy tűnik, egyáltalán nem félsz.
– Csak fáradt vagyok. Már régóta kóborlok.
– Miért lopsz, cigánylány?
A kislány vállat vont:
– Hát, őszintén szólva, mi mindig lopunk. Ez a munkánk.
Zhenya nehezen visszatartotta a mosolyt.
– És ezt ilyen nyugodtan mondod?
A kislány elővette a szalonnát, a kenyeret, majd valahonnan előhúzott egy kést. Megjelent egy zöld hagyma és, úgy tűnt, az a tejfölös doboz.
– Na, éhes vagy? Ülj le. Együnk. Nekem nincs messze, neked viszont még hosszú az út.
Zhenya meglepetten felhúzta a szemöldökét.
– Honnan tudod?
– Mindent tudok. Először is, cigány vagyok. Másodszor, jósnő családból származom.
Zhenya nevetett.
– Ugyan már! Jósnők nem léteznek, az csak kitaláció, hogy pénzt csikarjanak ki az emberekből.
A hagymás szalonnadarabok ízletesnek tűntek. „Na és ha lopott is, gondolta, reggel óta nem evett semmit.”
– Meg tudsz jósolni? Csak pénzem nincs.
A kislány komolyan nézett rá.
– Tudok. De úgyis nem fogsz hinni nekem. Én pedig eldöntöm, hogy megérdemled-e a bizalmamat. Add a kezed!
A cigánylány sokáig nézte a tenyerét, majd amikor megszólalt, a hangja teljesen megváltozott.
– Ne sajnáld, ami történt. Ami volt, nem a tiéd volt. Ez büntetés volt azért, mert elutasítottad a boldogságot, amit az ég küldött neked. Most minden visszatér oda, ahol hibáztál.
Zhenya értetlenül pislogott.
– Nem értem semmit.
A lány ránézett, és már szokásos hangján válaszolt:
– Nem is kell. Majd idővel meg fogod érteni. Jól van, mennem kell, még napnyugta előtt oda kell érnem.
Ügyesen összeszedte a maradék ételt, elrejtette hosszú szoknyájának láthatatlan zsebeibe, és elrohant az úton. Zhenya motyogta:
– Furcsa. Mindannyian olyan furcsák.
A ház, ahová végül eljutott, egy igazi romhalmaz volt. Két ablakban csak az üveg maradt, az udvar füvel benőtt. Zhenya rájött, hogy itt korábban a férje rokonai laktak.
Vajon mit fog itt csinálni? Hirtelen elhatározta, hogy eljön, hogy valamit bizonyítson valakinek? Vagy talán itt megtalálja… Na jó. Pár napig marad. Vagy legalább egy napot pihen, aztán vissza!
Összeszedte a szemetet a szobában, ahol még épek voltak az ablakok, letakarta az ágyat a takarójával, és lefeküdt. De alig feküdt le, a könnyek már ömlöttek a szeméből. „Na, itt vagyok, húsz évet éltem, és…”
Nem hallotta azonnal, hogy valaki beszél a házban.
– Van itt valaki?
Ijedten felugrott.
– Ki van ott?
„Vége, mindennek” – gondolta. Ki tévedhetett ilyen házba? Zhenya lassan kinyitotta az ajtót.
– Ki van itt?
A széles vállú férfi, aki háttal állt neki, megrezzent.
– Jaj, megijesztett! Furcsa, hát nem maga kereste az élőket?
– Kerestem, de nem gondoltam, hogy találok. Elnézést. Vadászatból jövök, a kocsi pont a házuk előtt állt meg. Gondoltam, üres a ház, talán legalább éjszakára maradhatok…
Zhenya felegyenesedett.
– Honnan kerültél ide, ebbe a pusztaságba? Tudod, hogy a városban éltem, van férjem… Stepa, de örülök, hogy látlak! Mi történt? Miért sírsz?
Zhenya hangosan zokogott, nem tudta abbahagyni. Stepan leültette és azt mondta:
– Ha a sors újra összehozott minket, nem megyek sehova. Mondj el mindent, beszéljük meg.
Egy óra múlva az asztalnál ültek. Stepan elővette a flaskáját, és a tartalmát műanyag poharakba öntötte.
– Gyerünk, Zhenya, egy hajtásra! Így könnyebb lesz beszélni.
Zhenya megállás nélkül beszélt, Stepan pedig figyelmesen hallgatta.
– Így dobtam el húsz évet az életemből a saját hülyeségem miatt.
– Ne mondd, hogy minden hiába volt. A lényeg, hogy rájöttél, hogy rossz útra tértél.
– Ma egy cigányasszony azt mondta, hogy nem kell semmit sem sajnálnom, hogy visszatértem oda, ahol hibát követtem el. Pedig olyan sok volt, hogy meg sem tudom számolni!
Stepan rátette a kezét.
– Kezdd el helyrehozni. Mi a baj? Megadatott egy esély, és ilyen boldogság ritkán adódik az embereknek.
– Bűnös vagyok a szüleim előtt.
– Igen, ez igaz. De biztos vagyok benne, hogy megbocsátanak.
Zhenya ijedten nézett rá.
– Életben vannak és egészségesek?
– Persze! Igaz, már nem olyan fürgesek, de tartják magukat. Anyád tyúkokat és kacákat tart.
Zhenya újra sírni kezdett.
– Istenem, milyen ostoba vagyok! Jól van, feküdj le aludni, reggel indulunk. Visszamegyünk oda, ahonnan egyszer elszöktél.
Együtt feküdtek le, levetkőzve, egyszerűen azért, mert így melegebb és nyugodtabb volt. Stepan átölelte, és Zhenya azonnal elaludt.
Az anyja egy szót sem hagyott neki szólni. Zhenya nem tudott bocsánatot kérni, mert az anyja átölelte és sírni kezdett. Zhenya megértette: inkább meghal, mint hogy újra elhagyja a szüleit.
A falu mintha elfelejtette volna, hogy egyszer elszökött és hosszú évekig nem jött haza. Az emberek üdvözölték, azt mondták, hogy felvirágzott és megszépült.
Két nap alatt a lelke kezdett felengedni. Zhenya megpróbált segíteni anyjának a házimunkában, de az csak legyintett:
– Pihenj a város után!
De Zhenya úgyis pihent. A szobájában minden úgy maradt, ahogy volt: porcsa sem volt, friss ágynemű volt az ágyon. Az anyja nyilván rendszeresen takarított. Várt…
A harmadik napon, még hajnal előtt, valaki kopogott az ablakon. Zhenya ijedten ugrott fel. Stepan feje jelent meg az ablakban.
– Miért ijedtél meg? Öltözz fel, horgászni megyünk. Horgászbotot is hoztam neked.
Zhenya halkan elnevette magát. Pontosan így, több mint húsz évvel ezelőtt ébresztette fel horgászni. Akarta-e vagy sem, neki mindegy volt. Kimászott az ablakon, és hozzásimult.
– Stepa, te olyan… csodálatos vagy!
Komolyan nézett rá.
– Régebben nem így gondoltad.
Zhenya elmosolyodott.
– Régebben buta voltam, de most már okosabb lettem.
– Talán hozzám jössz feleségül?
Zhenya komolyan nézett rá.
– Ha megkérsz, talán megyek.
És rögtön nevetni kezdett.
– Ha utolérsz!
A folyó felé szaladt. Nem érdekelte, hogy három nap múlva 42 éves lesz. Most újra az a fiatal lány volt, aki egykor annyi hibát elkövetett.
És egy év múlva már Egorka babusgatta…
Remélem, tetszett a történet! Ha nem nehéz, támogassatok egy „lájkkal”! Köszönöm, és minden jót!
