— Tehát elhagysz engem egy másikért, és úgy döntöttél, hogy a lakásomat is magadhoz veszed? — kérdeztem megdöbbenve a férjemtől, nem hittem a fülemnek.
Alekszandr előttem állt, idegesen babrálva a zakója gombját. Elfordította a tekintetét, egész testével jelezve, mennyire kényelmetlenül és szégyenkezve érzi magát. De a szavak, amelyek egy perccel ezelőtt hagyták el a száját, nem akartak megmaradni a fejemben.
— An, értsd meg, így jobb lesz mindenkinek — motyogta, ügyesen elkerülve a tekintetemet. — Már régóta idegenek vagyunk egymásnak, te is tudod. És a lakás… Miért kellene megosztanunk? Én vagyok itt bejelentve, teljes jogom van hozzá…
– Jogod? – felcsaptam, ökölbe szorítva a kezem. – Még jogokról mersz beszélni? Ezt a lakást a saját pénzemből vettem, amikor te még az egyetemet sem végezted el! Minden fillért félretettem, évekig éheztem. Te meg csak be vagy jelentkezve? Na ne, micsoda szerencse!
– Figyelj, ne heveskedjünk – mondta békítően Alexander. – Nem tagadom az érdemeidet. Igen, a lakást a te pénzedből vettük, de annyi évet éltünk itt együtt. Tényleg azt gondolod, hogy nincs semmi jogom hozzá?
– Pontosan, annyi évig éltünk együtt! – kiáltottam fel szívből. – És most hirtelen úgy döntöttél, hogy mindent törölsz és új életet kezdesz? Elveszed a lakásomat, amiért úgy dolgoztam, mint egy állat?
– Nem akarok semmit elvenni! – robbant ki a férjem, felugorva a kanapéról. – Miért hisztizel itt nekem? Békésen, emberként akarom megoldani a dolgot. Mi a fenének kell nekünk ez az átkozott lakás? Adjuk el a kutyáknak, osszuk el a pénzt, és menjünk külön. Hát nem érted, hogy most nincs szükségünk veszekedésre és megaláztatásra?
Szomorúan nevettem, és csóváltam a fejem. Hát persze, mi más lehetne? Te csináltad ezt a mocskot, te árultál el és csaptál be. Most pedig felejtsük el, tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, és váljunk szépek. Eladjuk a lakást, megosztjuk a pénzt, és viszlát, én új életet kezdek.
– Tudod, Sasha, régen ez a „rohadt lakás” volt a legnagyobb álmunk – mosolyogtam keserűen. – Emlékszel, amikor beköltöztünk? Hogy az utolsó fillérünkből javítottunk, bútorokat vettünk? Annyi terved volt – azt mondtad, most már megélünk, gyerekeket szülünk…
– Uramisten, már megint a múltról beszélsz? – szakított félbe bosszúsan a férjem. – Volt és elmúlt, száz évvel ezelőtt. Mondom, hogy minden megváltozott, idegenek lettünk egymásnak. Miért kell most ezekkel a szentimentális dolgokkal foglalkozni?
– Neked talán már elmúlt, – sziszegtem a fogam között. – De nekem még nem. És bocsáss meg, de nem szándékozom veled megosztani a lakásomat. Ha új életet akarsz kezdeni, tessék, az út az tiéd. Csak a vagyonom nélkül, légy szíves.
– Mi van, kislány, az istenit! – ismét felrobbant Aleksandr, kezeit csapkodva. – Hogy érted, hogy „a holmid nélkül”? Annyi év után a lakás fele törvényesen az enyém!
– Á, törvény szerint? Na, menj a bíróságra, bizonyítsd a jogod! – gúnyosan nevettem, érezve, hogy gombóc szorul a torkomban. – De ne feledd, én sem maradok tétlen. Az utolsó leheletemig harcolni fogok ezért a lakásért. És hidd el, a felemet nem adom oda csak úgy!
Alekszandr elvörösödött, és ökölbe szorította a kezét. Látszott, hogy alig tudja visszafogni magát, hogy ne mondjon valami feleslegeset. Erőfeszítéssel rávette magát, hogy megnyugodjon, és hangosan kifújta a levegőt.
– Jól van, Anya, ez egy értelmetlen beszélgetés – mondta fáradtan. – Látom, veled nem lehet megegyezni. Akárhogy is, ragaszkodsz a véleményedhez, nem akarsz megegyezni.
– Miért kellene megegyeznem? – tettem fel ésszerű kérdést, miközben a konyharuhát gyűrtem a kezemben. – Te mész el, te rombolod a családot. És én még a lakást is neked kell adnom? Na ne, ne is álmodj róla! Ha meg akarsz osztani a vagyont, tessék, csak a bíróságon. Majd meglátjuk, mit mond!
– Értsd már meg, te buta, nekünk még ügyvédre is ki kell fizetnünk! – felelte ismét a férjem. – Na jó, nekem legalább van némi megtakarításom. De neked? Miből fogsz pereskedni?
– Az már nem a te dolgod – vágtam rá, büszkén kiegyenesedve. – Majd valahogy megoldom, a te alamizsnáid nélkül. Egyébként is, Sasha, fejezzük be ezt az értelmetlen beszélgetést. Úgyis nem tudsz meggyőzni, és én sem téged. Szóval menj már… Az új szeretődhöz. A lakást pedig hagyd itt, nem illik hozzád.
A férjem fogait csikorgatta, miközben levette a kabátját a fogasról. Hirtelen kinyitotta az ajtót, úgy, hogy a üvegek majdnem kiestek. A küszöbön megfordult, és megvető pillantással méregetett.
– Micsoda bolond vagy, Anka. Istenemre, bolond! Magad mondasz le a boldogságról, és még a fejedet is elfordítod. Vigyázz, hogy később ne harapd a könyököd!
És kiment, becsapva a szerencsétlen ajtót. Ott maradtam állni a folyosó közepén, tehetetlenül lógatva a kezeimet. A könnyek fojtogattak, elhomályosították a szememet. A szívem szakadt az igazságtalanságtól, a perzselő, mindent elborító sérelemtől.
És tényleg – bolond vagyok. Nyolc év ment a kutyáknak, nyolc év önmegtagadás és önzetlen szerelem. És mi lett belőle? Árulás, hazugság, vágy, hogy megszerezzék az egyetlen vagyonomat. Hogy a sorsra hagyjanak, hogy lemossák a kezüket rólam.
De nem, ez nem lehet! Akár éhezni kell, akár ki kell adnom magam, de a lakást nem adom oda. Halálomig fogok küzdeni, az utolsó határig. Csak próbáljon megkerülni, ravaszsággal vagy arcátlansággal megkaparintani a tulajdonomat!
Tudom, nehéz lesz. Idegek, bíróságok, végtelen viták és veszekedések. De meg fogom oldani, muszáj. Magamért, a jövőmért. Ezért a szerencsétlen lakásért, amiért annyi évet dolgoztam.
– Semmi baj, Sásika, semmi baj – suttogtam gonoszul, letörölve a könnyeimet. – Még meg fogsz táncolni nekem, kedvesem. Meg fogod tudni, mi az ár, milyen érzés egy bolonddal kezdeni.
Egyenesedtem, kiegyenesítettem a vállamat. Határozottan letöröltem az arcomból a könnyek maradványait. Elég a sírásból, elég a könnyekből egy méltatlan ember miatt. Össze kell szednem magam, uralkodnom kell magamon. És harcolnom kell, kétségbeesetten és kegyetlenül.
Nem számít, hány éves vagyok és mennyi erőm van még. Nem számít, hogy kevés a tapasztalatom és a kapcsolataim. Harcolni fogok a végsőkig, minden áron meg fogom védeni a jogaimat. Mert ez az én életem – és nem fogom hagyni, hogy valami szemétláda tetszése szerint rendelkezzen vele.
Bátorítóan bólintott a tükörben látható tükörképének, és büszkén felemelte a fejét, majd átment a nappaliba. Leült a kanapéra, és kézbe vette a telefont. Néhány másodpercig üresen bámulta a készüléket, összeszedve a gondolatait. Aztán határozottan tárcsázta a vágyott számokat.
– Halló, anya? Én vagyok. Most nagyon elfoglalt vagy? Nem? Jó, akkor figyelj jól. Szükségem van a segítségedre. Sasha elhagy engem… Igen, valami kislány miatt. És el akarja venni a lakást, el tudod képzelni? Szóval, a helyzet reménytelen. Attól tartok, egyedül nem boldogulok…
– Istenem, kislányom, mi történik ott?! – kiáltotta anyám a vonal másik végén. – Te szemét, te gazember! Nem, hát ez nem lehet igaz – micsoda aljasság!
– Én is pont ezt mondom – sóhajtottam, a kanapé párnájának rojtját babrálva. – Szóval, anya, valamit tenni kell. A lakást nem adom neki, az nem is kérdés. De hogy küzdjek ellene, azt nem tudom. Tanácsold meg, jó? Talán forduljunk valami ügyvédhez, kérjünk tanácsot?
– Persze, hogyne! – erősítette meg anya határozottan.
– És semmi „talán”! Holnap felhívok minden ismerősömet, és keresek neked a legjobb ügyvédet. És azt mondd annak a szemétnek, hogy a lakás nem jár neki! Menjen az ördögbe, a szemét!
Halványan elmosolyodtam, és éreztem, hogy a szívem egy kicsit könnyebb lett. Mégis jó, ha vannak közeli emberek, akik készek támogatni a nehéz pillanatokban. Itt van anya – azonnal harcba, azonnal a frontvonalba. Nem érdekli, hogy a volt veje százszor is hibás. A legfontosabb, hogy megvédje a lányát, hogy az ő oldalára álljon.
– Köszönöm, anya. Nagyon sokat segítettél, el sem tudod képzelni, mennyit! Teljesen elvesztettem a fejem, letörtem. Te pedig felrázottál, erőt adtál. Most már biztosan nem adom fel, harcolni fogok a győzelemig!
– Így van, kislányom. Ne hagyd, hogy bántsanak, harcolj a boldogságodért. Mi nem hagyunk cserben – sem én, sem apád, sem a barátaid. Át fogjuk vészelni, meglátod!
Így döntöttünk. Letettem a kagylót, mély levegőt vettem, és hátradőltem a kanapén. Nehéz, ó, milyen nehéz újrakezdeni mindent. Életet építeni a réginek romjain, megtanulni járni a múlt boldogságának éles szilánkain. De nincs más kiút.
Meg kell boldogulni, ki kell harcolni a jogot a nyugodt élethez. És első dolgom lesz, hogy egyszer és mindenkorra elriasszam a volt pasimat a lakásomhoz fűződő igényeitől. Akár bíróságon, akár nyilvános tárgyaláson, de meg kell védenem a tulajdonomat.
Majd meglátjuk, mi lesz. Talán tényleg sikerül tiszta lappal kezdeni. Meggyógyítani a sebzett szívet, visszanyerni a hitemet az emberekben. Új szerelmet találni – igazi, hamisat. Az egyetlenet.
De addig… Addig össze kell szednem magam. Át kell gondolnom a védekezésemet, fel kell készülnöm egy hosszú és fárasztó perre. Ó, a májam azt súgja, hogy nem lesz könnyű. De meg fogom csinálni, istenemre, meg fogom! Végül is, nem vagyok hozzá szokva. Egész életemben tövises utat jártam, egész életemben a sors ellen küzdöttem.
És most áttörök. Kitartok, nem török meg. Magamért, a jövőmért. És bosszúból minden Sashkának, aki merészelte az utamba állni!
A mellkasomban lassan lángra lobbant a tűz. Félénken, bizonytalanul – de lobbant! És ez a lényeg. Tehát még korai lenne leírni engem. Akkor még harcolni fogok!
Ezekkel a gondolatokkal határozottan felálltam a kanapéról, és a hálószobába mentem. Elővettem a polcról a nagy utazótáskát, és elkezdtem összepakolni. Néhány ruhát, a legszükségesebbeket – dokumentumokat, pénzt, laptopot. A többit majd később viszem el, amikor egy kicsit lecsillapodnak a kedélyek.
Most a legfontosabb, hogy elmenjek innen. Azonnal, még ebben a pillanatban. Mielőtt Sasha visszajön, mielőtt elkezd nyafogni és jogokat követelni. Mert ismerem őt – először a rábeszélés, aztán a szemrehányás, és onnan már nincs messze az erőszak. Már átéltük, tudjuk.
Nem, elég volt! Eleget szenvedtem, eleget láttam. Egy percet sem maradok ebben a kígyófészekben. Akár a pályaudvaron kell aludnom, jobb, mint itt.
Anyám már régóta hív, de valahogy nem volt rá alkalom. Most pedig itt a legjobb alkalom. Várjuk meg, amíg lecsillapodik a vihar, és összeszedjük magunkat. Aztán meglátjuk, talán keresek egy albérletet, egyelőre. Csak elmenjek innen, csak kezdhessek új életet.
Bezárta a táskáját, búcsú pillantást vetett a házastársi ágyra. A szíve összeszorult, az orra csípett. Mennyi minden kötődik ehhez a szobához! Az első nászéjszaka, az álmatlan éjszakák a kislány bölcsője mellett. A veszekedések, a kibékülések, a hajnalig tartó őszinte beszélgetések. Tényleg mindennek vége? Tényleg véget ért?
Megrázta a fejét, elhessegetve a nem kívánt gondolatokat. Nincs ok a szomorúságra, nincs ok az önsajnálatra. Ami volt, elmúlt, a múlté. A jövőre kell gondolni, új életet kell építeni. Amiben nincs helye a gyengeségnek és a csüggedésnek.
Határozottan felkapta a táskáját, és kilépett a lakásból, vissza se pillantva. Becsapta az ajtót, elfordította a kulcsot a zárban. Ennyi, pont. Most már csak előre – az ismeretlenbe, a változások felé. És legyen, ami lesz!
Lement a lépcsőn, hallgatva a magasan visszhangzó sarkak kopogását. A szíve vadul vert, a halántékában lüktetett. Fél? Hogyne! De öröm is. Az új élet előérzete, a határtalan szabadság érzése.
Persze, nem lesz könnyű. Persze, meg kell majd küzdeni, sok próbatételen átmenni. De meg fogom oldani, erős vagyok. Végül is nem először kezdem mindent nulláról.
Régen, még kislánykoromban, már egyszer elmenekültem a semmibe. Egy bőrönddel elszöktem otthonról, egy idegen városba. Hogy egyetemre menjek, önálló életet kezdjek. És semmi baj, megcsináltam! Végigcsináltam az egyetemet, talpra álltam, ember lettem.
Most pedig a történelem ismétli önmagát. Csak egy új fordulatban, új díszletek között. De a lényeg ugyanaz: ki kell törni a mocsárból, nem hagyni, hogy elnyeljen a sár. Megtalálni magamban az erőt, hogy tovább éljek, bármi történjék is.
És meg fogom találni. Magamért, a lányomért. A jövőnkért, amely biztosan fényes lesz. Hazugságok, árulás és végtelen lelki fájdalom nélkül. Csak előre – az álom felé, új horizontok felé!
Az utcán finom eső szitált. Begomboltam a kabátomat, a vállamra vetettem a táskámat. Mélyen belélegeztem a nedves őszi levegőt, egy pillanatra lehunytam a szemem. Nos, ennyi volt. Viszlát, múlt élet! Üdvözlöm, új élet!
Határozott léptekkel indultam el – elhalványult sokemeletes házak, kopott előkertek mellett. Az ismeretlen felé, minden akadály és rosszindulatú ember ellenére. Most már csak így lehet – aknamezőn, késélen. Mert másképp egyszerűen nem tudok.
Vajon Sasha már észrevette, hogy eltűntem? Biztosan dühöng, rohangál a szobákban. Talán találgat, hová tűnhetett a kedveske. Semmi baj, hadd idegeskedjen. Hadd érezze meg a saját bőrén, milyen az, amikor elhagynak. Talán akkor meggondolja magát, és észhez tér.
De nem valószínű. Nem az a fajta ember, aki tanul a hibáiból. És most már nem is nagyon kell nekem a megbánása. Késő, Sasha. A vonat elment, nincs mozi.
Felgyorsítottam a lépteimet, és bekanyarodtam a központi utcára. A járókelők sietve mentek a dolgukra, rám nem is figyeltek. Hála istennek! Most legkevésbé sem akartam senki részvétét vagy kíváncsiságát. Csak előre akartam menni – amerre a szemem visz, amerre a lábam visz.
Körülöttem pedig pezsgett az élet – színes, sokarcú, nyughatatlan. Autók dudáltak, villamosok zúgtak, a piac bejáratánál a kereskedők hangosan kiabáltak. És hirtelen könnyűnek és nyugodtnak éreztem magam. Mintha egy hosszú évek óta rajtam lévő teher hullott volna le a vállamról, mintha végre kiszakadtam volna egy zárt körből.
Megálltam a kereszteződésben, és hátravetettem a fejemet az ég felé. A szitáló eső rugalmasan csapódott az arcomra, hűvös nedvességgel rakódott le a szempilláimra. Az ajkaim önmaguktól mosolyra húzódtak – először hosszú, nagyon hosszú idő óta.
„Üdvözlöm, új élet!” – suttogtam, és az arcomat az esőcseppeknek kitéve. ”Ismerkedjünk meg. A nevem Anya, és többé nem hagyom, hogy bármilyen szemetek parancsolgasson nekem. Mostantól csak én vagyok – és a döntéseim. És nem érdekel, mit mondanak az emberek!”
Nevettem, és fürgén átugrottam a pocsolyát, magamra vonva a járókelők meglepett pillantásait. De kit érdekel! Nem mintha egy marslakót láttak volna – csak egy nőt, aki tiszta lappal kezd új életet. Lehet, hogy nem minden lesz sima, lehet, hogy sok mindent újra kell kezdenem – de ez az én életem. És csak én dönthetem el, milyen lesz.
Vidáman elindult előre, a változások felé. A táskájában volt a mobiltelefonja, tele Sashka hívásaival, de határozottan eldöntötte, hogy nem fog válaszolni. Elég volt, már eleget beszéltek, eleget nézték egymást. Mostantól csend.
Előttem az ismeretlen, izgalmas, kissé ijesztő várt. Új város, új munka. Új találkozások és felfedezések, örömök és bánatok. És a lányom mellettem – a vérem, a szívem öröme. Érte fogok küzdeni, a bőrömbe is belemegyek.
Győzni fogok, nem megyek sehova. Mert másképp nem lehet. Mert így kell – nekem, neki. Mindannyiunknak.
Így állunk, Sashka. Azt hitted, összetörsz? Meghajlítasz, magad alá szorítasz? Rossz emberre szálltál!
Ki fogom állni. Hogy bosszút álljak rajtad, a gonosz sorson. Hogy bosszút álljak mindenen és mindenkinek.
Mert én Anja vagyok. Egyszerűen Anja. Erős, büszke, hajthatatlan.
Én vagyok. Leszek. Meg fogom tudni. Értitek, uraim? Na tessék! Most pedig el az útból. Engedjetek át.
Még egy egész világot kell meghódítanom. És magamat is – az igazi, a hamuból újjáéledt énemet. Azt, aki soha többé nem lesz senki másnak a fele, senki másnak a kiegészítője.
