— Megőrültél, ez az utolsó pénzünk! – sziszegte Irka. Marina átnyújtotta a bankjegyet az idős asszonynak. Az a szupermarket bejáratánál ült és alamizsnát kért.
— Tessék, tessék.
— Minden, amit adsz, hétszeresen visszatér hozzád! — A nő lehajtotta a fejét és a pénzre nézett, egy ősz hajtincs kiesett a kendő alól a homlokára, fekete
szemeiben könnyek csillogtak — egész ezer, köszönöm, kislányom!
— Az utolsó ezer! – Irka gúnyosan elmosolyodott. – Nem szégyelled magad, hogy pénzt csikarsz ki jószívű, hiszékeny emberektől? Sarlatán! Még egy szép mondatot is kitaláltál, hogy hétszeresen visszatér. Segít? Nem?
– Ugyan már – vágta rá Marina –, még keresünk pénzt, gyere.
– Ki nem állhatom a koldusokat, mind alkoholisták és lusta disznók, semmi másra nem képesek… És hol akarsz pénzt keresni, elfelejtetted, hogy már nincs munkád. Leépítettek minket!
– Nem tudom, talán magántanár leszek, vagy szövegeket fordítok, ki tudja, mennyi pénzkeresési lehetőség van a világon? – Marina karon fogta barátnőjét. – Különösen két olyan elbűvölő, fiatal, tehetséges és kreatív lánynak, mint mi! Az a nagymama szegény, de nekünk mi bajunk van?
Marina visszanézett az idős nőre, de már nem volt ott.
– Rohanok elköltözni a pénzedet, biztosan az alkoholboltba… – kommentálta Irina.
– Jaj, elég már a morgolódás!
Egy tekintélyes megjelenésű, fehér kabátos és kalapos nő állt a szupermarket ajtajában, a barátnőkre nézett és mosolygott. Marina félénken visszamosolygott, mintha a nő egyáltalán nem lenne ismerős, de ki tudja. Marina minden esetre bólintott, mert jobb mosolyogni és bólintani egy teljesen ismeretlen embernek, mint figyelmen kívül hagyni valakit, akit egyszerűen nem ismer. A fehér kabátos nő is bólintott, egy ősz tincs hullott a kalapja alól a homlokára, fekete szemei vidáman csillogtak.
Búcsút intve Irkának, Marina hazafelé indult, már befordult az udvarra, amikor csörgött a telefon. A főnöke udvariasan elnézést kért és visszahívta dolgozni, elmagyarázta, hogy váratlanul bejött egy nagy megrendelés, ezért a létszámleépítés elmarad, sőt, még fizetésemelést is ajánlott, ha holnap reggel visszamegy dolgozni.
– Mennyivel emelik? – kérdezte Marina.
– 7 ezerrel, de ez csak ideiglenes. Ha ezt a megrendelést időben leadjuk, akkor meglátjuk, valószínűleg újra emelni fogjuk a fizetéseket. Na, mit szól hozzá?
Marina mosolygott:
– Holnap találkozunk!
Marina letette a kagylót, és azonnal tárcsázta Irina számát, de az foglalt volt. A barátnője húsz perc múlva visszahívta, amikor Marina már a konyhában kávézott.
– Miért hívtál? – kérdezte dühösen a barátnője. – Te is ki akartál szidni?
– N-nem, mi van veled?
– Mi van, mind összefogtatok? – Irka majd sírva fakadt. – El tudod képzelni, miután elváltunk, át akartam menni az úton, és valami idióta majdnem elütött, és szidalmazott, mert nem a kijelölt helyen mentem át, aztán az udvarban odajött valami kölyök, és cigit kért.
Mondd, úgy nézek ki, mint aki cigizik, vagy mi, a francba, kifejezetten ilyen „strelkoknak” veszek cigarettát?
– És aztán?
– Hát aztán! Megszidott… kapzsinak, ha kulturáltan akarom mondani. Aztán összefutottam a szomszédasszonnyal a lépcsőn, és olyan megvetően mondott rám, hogy nem takarítok a bejáratban, mint a többi helyi pletykás asszony. Mi van velem? Nincs más dolgom, mint a lépcsőt mosni?
– És ezért akartál sírni? – kérdezte Marina.
– Nem, persze! Anyám hívott, hogy menjek haza. Azt mondja, hogy nekem nem fog menni a nagyvárosban, mert ilyennek születtem – Irina felszisszent –, nem vagyok okos, és anyám még munkát is talált nekem a faluban, azt mondja, ott lesz a helyem…
– A főnököd nem hívott?
– Miért hívna? Hogy még egy vödör moslékot öntsön a fejemre? Nem, köszönöm, mára elég volt!
Marina számolgatni kezdett az ujján: a sofőr, a kölyök, a szomszéd, az anyja, összesen négyen.
– Tudod, szerintem még párszor hallanod kell majd ilyen kedvezőtlen dolgokat magadról. Háromszor, ha pontosan.
– Miért tennék?
– Emlékszel, mit mondott az a nő, a koldus a szupermarketnél? Minden, amit adsz, hétszeresen visszatér! Te mit adtál neki?
Irka a vonal másik végén végül sírva fakadt.
