— Te vagy a sorsom. — mondta kedvesen a vőlegényem.
De az esküvő előtt hazajött és bejelentette, hogy megismerkedett egy másik lánnyal.
— És mi lesz a sorsunk? – kérdeztem bután, mint egy papagáj.
Kosta, úgy tűnt, kicsit kényelmetlenül érezte magát, hogy elhagyott az esküvő előtt, de nem tudta visszafogni magát. Elmosolyodott.
— Milyen sors, Kristinka, ne butáskodj! Ez csak mese.
Összeszedte magát és elment. Én pedig megpróbáltam élve eltemetni magam a lakásban. Csengett a telefon, kopogtak az ajtón – senkit sem akartam látni. Anyám még gyerekkoromban elhagyott – hozzáment egy külföldinek, és elmenekült egy másik, fényes és szép életbe. A nagymamám nevelt fel. De ő meghalt. Nincs senki, akinek a vállára hajthatnám a fejem, és kisírhatnám a szívem. És sírtam a párnámba. Néha, miután kisírtam magam, elaludtam, de a álmaim nyugtalanok, nyugtalanítóak voltak. Valamilyen kezek nyúltak felém mindenfelől, megpróbáltak megragadni. Megragadtak. A vállamért. Erősen megráztak, és rájöttem, hogy már nem alszom.
– Na? Mi a fenét csinálsz?
A hang Yuláé volt, a legjobb barátnőmé.
– Hogy kerültél ide? – kérdeztem közömbösen. – Nagyon megijedtem.
– Az látszik. – morogta Yulia. – Fizettem egy embernek, és ő feltörte az ajtót. Nem volt könnyű. Nem itt lakom.
– Mennyit fizettél? Visszaadom.
– Jaj, inkább te menj vissza! Miért gyötöröd magad ennyire? Az a barom miatt?
Egyébként Julia, akivel együtt jártunk iskolába, de különböző egyetemekre mentünk, mindig utálta Kostikát. És azt mondta nekem, hogy egy barom. Lehet, hogy igaza volt, és én tévedtem?
– Miért tette ezt?
– Mert most Marinka Nesterenko jár vele. Neked mi van? Neked csak a nagymamádtól kapott lakásod van. Marinka pedig ilyen lakásokkal rendelkezik… A te vidéki Kosztikád nyert a lottón.
Igen. Marina apja nagy üzletember volt. De ő a mi egyetemünkre járt, akkor honnan…
– Honnan tudod ezt egyáltalán?
Julia elmagyarázta, hogy amikor nem tudott elérni, felhívta Kostikát. Ő azt mondta neki, hogy szakítottunk, és ő semmit sem tud. Akkor egyszerűen ránézett a közösségi oldalára, és mindent kiderített. Hirtelen nem arra gondoltam, hogy milyen szemét az exem, hanem arra, hogy Marina ellen esélyem sincs. Istenem, milyen hülye vagyok? Mit gondolok?
– Nem megyek többé az egyetemre – mondtam.
– Hát, ne menj – vont vállat Julka. – A helyedben én először is ennék valamit.
Kivont ebből az állapotból. A hajamnál fogva húzott ki. Kényszerített enni, kényszerített kimenni az utcára. Elment velem a dokumentumokért az egyetemre, ahol a kémia tanszéken tanultam. A mai napig. Hála Istennek, sem Kostyával, sem Marinával nem találkoztunk. Senkivel sem, akinek el kellett volna pirulnom és szégyellnem magam, amiért elhagytak. A kevés vendég előtt, akiket Kostya és én meghívtunk az esküvőnkre, írásban kértem bocsánatot.
A következő nyáron felvettek az orvosi egyetemre. Julka már három éve ott tanult. Nem volt könnyű, de sikerült. Minden nap imádkoztam magamnak: „Erősebb vagy, mint az összes szemét együttvéve. Meg fogod csinálni.”
A fiúkra nem gondoltam. Mindenki randizott, szerelmes lett, én pedig féltem. Mintha minden lépésnél, minden sarkon egy szemét várna rám. Hogy még jobban megsebezzen. Amikor Julka már a gyakorlatát végezte – az utolsó évében ment férjhez –, egy barátnőm azt mondta nekem:
„Krisztina, ez nem lehet! Hányszor lesz még huszonnégy éves az életben? Nem fogod észrevenni, amikor huszonöt, majd harminc leszel. Te meg itt ülsz, és Kosztikáért szenvedsz.”
„Elment az eszed?” – feleltem. „Már rég nem is emlékszem, ki az.”
– Emlékszel, Kris. Emlékszel. És hagyod, hogy irányítsa az életed. Ne hagyd! Nem mindenki szemét a világon.
Az ötödik évben elegem lett abból, hogy mindenkit elutasítok, és elfogadtam a nagyon szerény és nagyon okos Szlávja Šuvanjev udvarlását. Fél év múlva összeházasodtunk. Slavka kiváló férjnek bizonyult, ráadásul jó karriert jósoltak neki az orvostudományban. Látva, hogyan fejlődik a férjem, és mit tesz értem, azt gondoltam: „Nekem is meglett a jackpot”. A szívemben hálát éreztem, amely fokozatosan szerelemmé alakult. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem csak egy érzés. Ez egy másik szív visszhangja volt, amely bennem született – a mi fiunké, Szlaváéké. Szasikáé.
Még az egyetemen választottam az aneszteziológiát. Amikor a férjem elkezdett jól keresni, megpróbált rábeszélni, hogy hagyjam ott a munkámat. De minden szeretetem és hálám ellenére Szlaváért nem akartam másra támaszkodni, csak magamra.
– Nem, Szláv. Nem akarom elveszíteni a szakmámat. Elvesznek a képességeim, és akkor mi lesz velem, ha valami történik? Ápolónő leszek?
– Kicsim – így hívott szeretettel a férjem –, milyen esetről beszélsz? Mindig a férjed leszek.
– Tudom. Tudom! De ez az élet. Néha citrommal is meglep.
Ölelt, és ennyi. A vita ezzel véget ért. A megértés a családunkban ugyanolyan szinten volt, mint minden más – a legmagasabb szinten.
Éltünk, neveltük Sashát, saját házról álmodoztunk. Pontosabban, Slava álmodozott, én kételkedtem. A férjem mindig a városon kívül akart élni.
– Nehéz bejutni a munkába. Forgalmi dugók. – mutattam az ujjaimmal. – Orvosok vagyunk, pontosan kell érnünk. A betegek élete függ tőlünk.
– Na, na, folytasd…
– Télen, ha a tetőig eltakarja a hó, még fél napig kell ásni.
Szláv megölelt és az ölébe ültetett:
– Mondd meg őszintén, csak a szellemeketől félsz?
– Milyen szellemek? – nyitottam ki a szemem megdöbbenve.
– Minden tisztességes házban szellemeknek kell lakniuk.
Felnevettem és megcsókoltam Slavkát. Levettem a szemüvegét, és a szemébe néztem. Ekkor Sasha lépett be a konyhába. Megrázta a fejét:
– Felnőttek vagytok. Mint a tinédzserek, istenem.
Kivett egy joghurtot a hűtőből, és elment a szobájába.
– Nem illik így viselkedned – suttogtam Slavkának.
– Tudom.
– Szia, Ljusja. Kit operálnak holnap nálatok?
– Tessék, Kristina Andrejevna, itt van a történet. Ötös VIP.
Ránéztem – onkológia. Többszörös rosszindulatú daganatok… gyomor… III. stádium. Szívzörej, magas vérnyomás.
– Miért van nálatok, a terápián? – csodálkoztam.
– A pénzért. A pénzért, Kristina Andrejevna, ahol akarsz, ott fekszik. Akár a nőgyógyászatban is. – kuncogott a nővér.
– Aha. Na jó.
Elmentem a kórterembe, becsuktam a kartotékot. El kellett olvasnom a beteg nevét a címkén, hogy megszólíthassam. Konstantin Nesterenko. Valami megcsípett. Mintha már hallottam volna ezt a vezetéknevet. Hát persze, hogy hallottam! Marinka Neszterenkó a harmadik évben, közvetlenül az esküvője előtt elvette tőlem a vőlegényemet. És a neve…
– Szia – mondta savanyúan a kopasz és sovány Kosztya. – Jól nézel ki.
Ugyanezt akartam mondani neki, de… „szellemek” – felmerült bennem ez a szó. „Félsz a szellemektől”. Itt van. A múltam szelleme.
– Jó napot. Én leszek az altatóorvos a műtétjén. Megmérjük a vérnyomását?
Próbáltam összeszedni magam. Teljesen érthetetlen okból a szívem hevesen dobogott. Először is a saját vérnyomásomat akartam megmérni.
Kostya hagyta, hogy megvizsgáljam. Le volt törve, ami érthető volt. Engem pedig ilyen pillanatban arra késztetett, hogy megkérdezzem, miért vette fel a felesége vezetéknevét.
„Minden normális” – mondtam. „A műtét jól fog menni.”
„Hogyan jól… láttad a kórtörténetet.”
Hát igen. Micsoda kórtörténet. Nem is lehetne kitalálni. A kijárathoz mentem. Nem tudtam, mit mondjak ennek az idegennek, ennek a nagyon megváltozott embernek, aki egyszer olyan mélyen megsebesített.
– Christina, várj. Ne menj el.
Megfordultam az ajtóban.
– Bocsáss meg. Kérlek. Biztosan Isten büntet így. Miattad.
– Kostya, minden rendben. Az már régen volt.
– Nem – ragaszkodott hozzá. – Szörnyen viselkedtem. Sokat gondoltam rá. Utána.
– Bűnösnek érezted magad? – kérdeztem mosolyogva.
– Hát… igen. – válaszolta meglepetten Kosztya.
– Tudod, általában az orvosok nem szoktak eltérni a tanultaktól, de én néha olvasok. Pszichoszomatika… érdekes tudomány. A bűntudat szinte a legpusztítóbb érzés. Gondolj bele.
És mivel nagyon zavart volt az arca, azt mondtam:
– Nem haragszom! Hálás vagyok. Ha akkor nem tetted volna, most nem lennék boldog.
Kihangosan kimondtam, és rájöttem: ez az igazság! A szívem érezhetően lelassult, megnyugodott. Visszatértem az ágyhoz, leültem és átöleltem Kostyát. A fenébe, de jó, hogy akkor elhagyott!
– Mi a fene folyik itt? – hallottam egy visító hangot a hátam mögött.
Marina. Egy kis csomaggal a kezében. Kosztja felesége remekül nézett ki, ha nem vesszük figyelembe a szem alatti táskákat, amelyeket még a profi smink sem tudott elrejteni.
A felesége hangját hallva Kosztik egyértelműen megremegett, és levette a kezét a hátamról.
– Minden rendben – mondtam, felállva és Marina felé fordulva. – Csak egy perc pszichoterápia.
Kijövet a szobából, arra gondoltam, mennyire sajnálom a volt barátomat. Igen, távolságtartóan sajnálom, mint egy idegent, de… én olyan boldog vagyok, nekem mindenem megvan. Kostinak pedig nincs semmije: sem egészsége, sem szerelme, úgy tűnik. Még a saját vezetékneve sincs. Ez biztos: a sorsa nem irigylésre méltó. Konstantin nem tudta megemészteni a nyereményét…
A sarokba húzódtam az ablakhoz, elővettem a telefonomat, és felhívtam Slavát:
– Történt valami? – kérdezte aggódva.
A munkanap végéig nem hívtuk egymást különösebb ok nélkül. Megegyeztünk így.
– Szeretlek, Szláv. Annyira szeretlek! – mondtam a telefonba, visszatartva a könnyeimet.
– Tudom. – válaszolta nyugodtan. – Örülök, hogy most már te is tudod.
Sors!
