– Kirilics, miért járkálsz úgy, mint egy kísértet? Ülj le és várd meg a főnököt – mondta Szergej kollégájának. – A mi osztályunkat már régóta meg kellene jutalmazni a kiváló munkáért, te meg még munkát is kitalálsz magadnak.
– Szürke, ne zavarj a gondolkodásban! – vágta rá Kolja. – Neked viccelődni jó, de nekem be kell fejeznem a munkát, szorít az idő!
– Te meg a saját dolgaiddal vagy elfoglalva. Nekem is van dolgom, és mi van, akkor én is ide-oda kell járkáljak az irodában? – folytatta Szergej, miközben a papírokat az asztalról a polcra rakta. – Ideje hazamenni, a dolgok várhatnak.
Hirtelen csengett a szolgálati telefon. Nyikolaj felkapta a kagylót, és elakadt a lélegzete a hallottaktól. Szergej ránézett, igyekezett minden szót meghallani.
– Bácsi, rendőr! – hallatszott a panaszos, síró hang a vonal másik végén. – Félek, nagyon félek. Teljesen egyedül vagyok otthon. Vagyis nem teljesen egyedül. Csak az anyukám…
A gyerek sírni kezdett.
– Mi van az anyukáddal? – kérdezte a férfi.
– Ő… nem lélegzik. Sokszor hívtam: „Anyu, anyu!”, de nem ébred fel, és nem is lélegzik – sírt a fiú. – És nem tudok kijönni a lakásból, mert bezárva van. És nincs kulcsom sem…
– Rendben, mondd meg a címet. Mindjárt ott vagyunk – kérte Nikolaj Kirillovics.
– Lesnaya utca, 19. szám, 7. lakás. Gyorsan ideérnek? Félek, már sötét van odakint – mondta bizonytalanul a gyermekhang.
– Igen, csak beindítjuk a kocsit – válaszolta a rendőr. – Ne menj ki az erkélyre, várj minket. Hamarosan ott leszünk.
Letette a kagylót, és Szergej kérdőn nézett rá.
– Úgy tűnik, kellemetlen látvány vár ránk – sóhajtott Nyikolaj, és felvette a sapkáját.
Mindkét ügyeletes elindult a hívásra.
Természetesen a lakás belülről volt bezárva. Szerencsére a ajtó fa volt, és a férfiak könnyen kinyitották.
Amit Kolya és Szergej látott, bárkit sírásra késztetett volna. A szoba közepén egy fiatal nő feküdt a földön. Mindenfelé holmi tárgyak hevertek, az ötéves fia éhes, síró szemmel nézett a rendőrökre.
– Nos, itt már nem lehet segíteni – morogta Kolya, elfordulva a kellemetlen látványtól. – Szürke, hívj mentőt, én megyek kikérdezni a szomszédokat.
Kijutva a lépcsőfordulóba, az ügyeletes azonnal összefutott egy idős asszonnyal.
– Jó napot, asszonyom. Nem tudna valamit mondani, mi történhetett ebben a lakásban? – kérdezte Nikolaj az idős asszonytól.
– Hogyne mondanék valamit? Megmondom – válaszolta az asszony. Ebben a lyukban lakik Ritka. Egy részeges asszony. Rég el kellett volna venni tőle a fiút. Miféle anya ez? A gyerek állandóan tőlem kér enni, ő meg egy pasast hoz a másik után. A kis Vityának téli kabátot kellene vennie… Odaadtam neki a régi bundámat. Még az unokám is hordta, amikor meglátogatott. Az melegebb lesz. Rita maga is gyermekotthonból való. Érthető, hogy nem alakult a sorsa, de legalább a fiának ne rontsa el az életét! Jaj… Volt neki egy Grisha. A fiú apja. Az nem adott volna neki egy kortyot sem. Egy másik nő szemet vetett rá, nem kellett volna másra nézni… és nem is mondok rossz szót rá.
Míg beszélt, megérkezett a mentő. A szomszédasszony elhallgatott, amikor a bejáratnál találkozott az orvosokkal.
– Mi történt Ritkájával? – kérdezte az öregasszony.
– Meghalt – sóhajtott Nyikolaj. – A sok erős ital senkinek sem tesz jót.
– Mi van?! Hogyan lehet ez? Most ki lesz Vityenka? – kiáltotta az öregasszony, a fejét fogva. – Mondtam neki, hogy ne igyon, mert különben a gyerek meghal, de nem hallgatott rám.
– Igazad volt, nagyi – értett egyet a nyomozó. – Jól van. Megyek, folytatom a munkát.
– Csak Vitienkát ne hagyják itt. Ő nagyon jó fiú! – sírta a szomszédasszony, és eltűnt az ajtó mögött.
Amikor a mentők elvitték Vitienka anyját, a fiú olyan sírva fakadt, hogy Nikolajnak kellett megnyugtatnia:
– Tarts ki, kisöreg! Mi férfiak vagyunk, és a férfiaknak erőseknek kell lenniük.
– Bácsi, én nem akarok erős lenni. Az anyukámmal akarok élni! – nyafogott a gyerek.
– Tudod mit – mondta hirtelen Nyikolaj. – Most elmegyünk egy kedves nénihez, aki meg etet téged.
– Haza mész, Kirilics? – kérdezte Szergej.
– Hova vigyük éjszakára? Szegény fiú. Biztos éhes. Holnap átadjuk a gyámhatóságnak.
– Igazad van. Neked ott van Oksanka, de azok a gyámok addig etetik, hogy éhen halhat – értett egyet vele Szergej, beindítva a motort. – Pedig a lakásuk normálisnak tűnik, nagy. Biztos az államtól kapta, és úgy döntött, hogy elszórja. Ki csinál ilyet?
– Gyenge karakterű nő volt – sóhajtott Nyikolaj. – Ez lett belőle.
– Így van.
Hamarosan a kocsi megérkezett Kolya házához, és ő kiszállt, Vityát a karján tartva.
– Bácsi, hova megyünk most? – kérdezte a fiú, körülnézve.
– Hova? Vitya, most megyünk egy tündérhez. Ő meg fog etetni a legfinomabb ételekkel – ígérte a férfi.
A küszöbön egy gyönyörű kék ruhás fiatal nő fogadta őket. Meglepetten pillantott a gyerekre, majd megkérdezte:
– Ki ez itt?
– Ő, Oksanočka, az új barátunk. Vitya a neve – mondta Nikolaj, letette a kisfiút a földre.
– Fogadd a vendéget, vagy csak bámulni fogsz minket?
– Nem – mosolygott a nő. – Szóval te vagy Vitya?
Leült a fiú mellé, majd magához szorította.
– Akarsz egy finom mazsolás zabkását? – kérdezte Oksana, és a gyerek bólintott.
A konyhába vezette és leültette az asztalhoz. Hamarosan a kisfiú mindkét pofijába tömte a háziasszony által készített ételt, Oksana pedig meghatottan nézte a kis vendéget. Egy perc múlva Nikolaj is csatlakozott hozzájuk.
– Valakire emlékeztet – mosolygott a nő, a fiúra mutatva. – Nem tudod, kire?
– Magamra – nevetett Kolya. – Amikor a gyermekotthonból hozzád jöttem, emlékszel? Akkor még a nagymamám borscsát ettél velem.
A „gyermekotthon” szót hallva Vitya megdermedt.
– Ti is gyermekotthonba küldtök? – kérdezte ijedten a gyerek, a felnőttekre nézve.
– Nem, persze, hogy nem – válaszolta Oksana, Nikolaj pedig kérdőn nézett rá.
– Most megágyazok neked, és aludhatsz. Jó? – folytatta, miközben férje rejtélyes pillantását észrevette.
Vacsora után a nő lefektette a gyereket. Aztán Nikolajjal kettesben maradtak a hálószobájukban.
– Figyelj, hol találtál ilyen aranyos gyereket? Valamiben hasonlít rád – kérdezte Oksana a férjétől.
– Szülei meghaltak. Ma hívtak a részlegre.
– Ő hívott? – csodálkozott a nő.
– Igen – mosolygott a férj. – Jó, hogy legalább a címét tudta. Ezért találtuk meg.
– Szinte kár odaadni az árvaházba. Olyan aranyos.
– Nekem is kár. Tudom, milyen ott – ölelte meg a feleségét Nyikolaj. – Ha nem lenne Galja néni, nem tudom, hol lennék most.
Kolya valóban saját tapasztalatból tudta, milyen az igazi árvaság a menhelyen. Egyszer ő is egyedül maradt, és oda került. A kisfiút egy Galina Valerjevna nevű dadus vette észre. Mivel saját gyermeke nem volt, örökbe fogadta.
Galya oktatást biztosított neki, és utat mutatott ebben a bonyolult életben. Kolya szerencsés volt, és feleségül vette a legszebb és legkedvesebb lányt, Oksanát. Igaz, valamilyen oknál fogva nem tudott gyereket szülni.
Másnap együtt elmentek a gyámhatósághoz, hogy örökbefogadási kérelmet nyújtsanak be Vitya számára.
– De most nem szabad magával tartania a gyereket. Egy időre el kell válni tőle! – jelentette ki a főnökasszony. – Ezek a szabályok.
Nikolaj és Oksana sokáig győzködték a fiút, hogy maradjon egy kicsit a menhelyen, amíg ők elintézik a papírokat.
– Anyához akarok! – kiáltotta a gyerek, amikor elmentek. – Elvittétek az anyámat! Adjátok vissza az anyámat!
A pár betartotta az ígéretét, és hamarosan Vitya régóta várt szülei visszajöttek érte a gyermekotthonba.
– És az én anyukám? Visszaadják az anyukámat? – hangzott az első kérdése, amikor Oksana és Nikolaj segítettek a kisfiúnak összepakolni.
– Anyukád megkért, hogy vigyázzunk rád – válaszolta a nő. – Azt mondta, hogy adjunk neked a legjobb játékokat és édességeket.
– Igaz? – motyogta a kisfiú.
– Igen – nyugtatta Oksana. – Addig is vedd fel ezt az új overallt. Ezt is anyukád adta.
A kisfiú megnézte a kék kabátot és az ugyanolyan színű meleg nadrágot, és vonakodva elkezdett felöltözni, beletette a kezeit és a lábait.
Este Nikolaj telefonjára üzenet érkezett: „Nincs több erőm gondoskodni Murzikról. Kérem, vegyék magukhoz.”
A férfi értetlenül nézett az SMS-re, majd habozva tárcsázta a számot. Kiderült, hogy miután Vitya anyja meghalt, a szomszédja talált egy macskát a bejáratnál. Az állat sokáig nyávogott és gazdáját hívta, így a nagymamának kellett befogadnia.
– Már teljesen öreg vagyok – mondta az idős asszony, amikor kinyitotta az ajtót a rendőrnek. – De a macska jó, fiatal. A tél még előttünk van, meg fog fázni.
Kolya óvatosan felvette a kis állatot, és mosolygott:
– Na, Dobrynya, barátok leszünk?
Az állat megremegett az idegen kezében, és felállította a füleit.
Vitya meglátta a macskát, és felnevetett.
– Én meg azt hittem, örökre elhagytál minket, anyával együtt! – kiáltotta a kisfiú, és megsimogatta a kedves, bolyhos állat szőrét.
Fél év telt el.
Egyik nap, amikor Nikolaj ügyeletes volt, kellemetlen helyzetbe került. A kis Nastya már néhány napja egyedül volt otthon. Anyja elment újévet ünnepelni egy barátnőjéhez, és nem tért vissza.
– Figyelj, Szergej. Nem tudnátok a feleségeddel befogadni a gyereket éjszakára? – kérdezte kollégája. – Késő van, és a kislány éhes.
– Nem, Kolya – nevetett Szergej. – Nekem is hét gyerekem van. Miért ne lehetne Nastya a lányod? Vityka kislánytestvére lesz. Neked és Oksanyának még az egész élet előttetek, neveljetek még egyet.
Fél év telt el. Nyikolaj és felesége elintézték Nastya papírjait. Most már két gyereket neveltek…
– Oksana, ma olyan sápadt vagy! – aggódott a férj, amikor meglátta felesége beteges arcát. – Nem akarsz orvoshoz menni?
– Már voltam – válaszolta mosolyogva a nő. – Gyerekünk lesz, Kolya.
