A déli nap arany sugarait áttörve a tüllfüggönyön, meleg, barátságos fény töltötte be Vadim és Natasha kis bérelt lakását. Az ablakon kívül a fiatal lombok susogtak, a levegőben pedig virágzó almafák illata lebegett.
A lány odarohant vőlegényéhez. Zöld szemei csintalanul csillogtak, amikor karjaival Vadim nyakát átölelte, megcsókolta, és megkérdezte:
— Na, mikor jön az anyukád?
— Ó, nem tudom, ó, nem tudom — kezdett sírni, nyilvánvalóan izgatottan.
— Ne aggódj ennyire, nem fog megenni — próbálta megnyugtatni Natasha, gyengéden simogatva az arcát.
— Te csak nem ismered őt — sóhajtott Vadim, és lehajtotta a fejét.
Natasha a vőlegénye szemébe nézett, próbálva elkapni a tekintetét:
– Na, talán meg fog szidni. De miért szidna? Hiszen felnőttek vagyunk.
– Igen, igaz, értem. Hát, anya… érted, anya – Vadim szaggatottan beszélt, mintha a szavakat kereste volna.
– Jól van, elég. Na, mikor érkezik? – Natasha úgy döntött, hogy témát vált.
– Ebédre, vonattal.
– Hű, már hamarosan! Akkor menjünk érte? – a lány hangjában enyhe nyugtalanság csengett.
– Igen, igen, ha nem megyünk érte, megkapjuk a magunkét – Vadim mechanikusan megdörgölte a nyakát, mintha már megkapta volna az anyjától a pofont.
Az emlékek áradtak rá. Egy hónapja Vadim felhívta anyját, aki a szomszéd városban élt. Onnan költözött el, mert nem jutott be a választott egyetemre. Pár év gyorsan elrepült, és most már a diplomája a zsebében van, és Natasával él egy bérelt lakásban. Vadim megkérte a kezét, és már csak a szülőknek kellett bejelenteni a hírt. Az anyja úgy döntött, hogy személyesen jön el a fiához, hogy megnézze a leendő menyét.
– Te csak hallgass, – figyelmeztette Natasát Vadim, idegesen babrálva az ingének gombját.
– Aha, vizet vegyek a számba? – viccelődött Natasha, hogy oldja a feszültséget.
– Hát, nem pont „vizet a számba”. Ne vigyük túlzásba az okos mondatokkal, mert anyám megrémül – mondta Vadim komolyan, de a szája sarkában mosoly játszott.
– Értem, csendben leszek – válaszolta a lány ravaszul, de hangjában enyhe sértődés volt érezhető.
A napsugarak játszottak a kis nappali falain, visszatükröződve a boldog pár fényképeiről, amelyek egyszerű fa keretekben lógtak a falakon.
Pár órával később. A ragyogó tavaszi nap elárasztotta a peront, visszatükröződve a fényesre tisztított, beérkező vonat kocsijain. A pályaudvaron a szokásos nyüzsgés uralkodott: siető utasok, a diszpécser hangos bejelentései, a mozdonyok sípjai. A levegő tele volt a vasút illatával, keveredve a közelben virágzó gesztenyefa illatával.
Vadim és Natasha a peronon álltak, idegesen topogva. A fiatal férfi folyton igazgatta ingének gallérját, a lány pedig a táskája pántját babrálta. Amikor a vonat megállt, közelebb léptek a kocsik ajtajához.
Pár perc múlva Veronika Pavlovna szállt ki a kocsiból – egy ötven év körüli, tekintélyes nő, gondosan fésült ősz hajjal és szürke, éles tekintetű szemekkel. Szigorú, sötétkék öltönyt viselt, amely hangsúlyozta hatalmasságát.
Veronika Pavlovna először a fiához lépett, szigorú pillantással méregette, majd elfordította a fejét, és meglátta Natasát, aki kissé félrehúzódva állt.
– Szia, kedvesem – énekelt a nő –, hát te vagy az.
– Jó estét – válaszolta azonnal a lány, tisztelettel kissé meghajolva.
– Anya, bemutatom, ő… – kezdte Vadim, de Natasa félbeszakította:
– Natasa. A menyasszonya – mondta határozottan, Veronika Pavlovna szemébe nézve.
Vadim anyja értékelő pillantást vetett a lányra, majd a fiához fordult:
– Felnőttél – hangjában keveredett a jóváhagyás és a könnyű szemrehányás. – Nem korai még?
– Anya, ne kezdd már meg a morális előadást. Felnőtt vagyok… – próbált tiltakozni Vadim, de anyja félbeszakította:
– Mindannyian felnőttek vagyunk – vágta rá a nő. – Na, megyünk, vagy itt állunk?
A fiú azonnal felkapta anyja kis bőröndjét, és lassan elindultak a buszmegálló felé. Veronika Pavlovna büszkén emelte fel a fejét, Vadim követte a bőrönddel, Natasa pedig zárta a sorban, és lopva pillantásokat vetett a vőlegényre, majd az anyjára.
A tavaszi szellő játszott a pályaudvar előtti téren növő fák lombjaiban. Az emberek sietve mentek a dolgukra, nem törődve a kis csoporttal, amely lassan haladt a buszmegálló felé.
A kis lakás, amelyet Natasa és Vadim béreltek, egy régi téglaház harmadik emeletén volt. Egy előszoba, egy kis szoba és egy apró konyha – ez volt az egész otthonuk. A fiatal párnak egyszerűen nem volt pénze többre.
Veronika Pavlovna belépett a lakásba. Éles tekintete azonnal elkezdte felmérni a helyet. Megjegyezte magában, hogy a függönyök frissek, nincs por, és a lakás egészében véve meglehetősen hangulatos.
– Szép munka, jól berendeztétek – dicsérte őket, nem tudta, hogy a lányhoz vagy a fiához szól.
Vadim elmosolyodott:
– Egyelőre ez is elég, anya.
Veronika Pavlovna a zárt ajtóra nézett:
– Mi van ott?
– Natasha műhelye, itt dolgozik – válaszolta Vadim.
– Dolgozik? – csodálkozott Veronika Pavlovna. – Otthon?
– Igen, anya. Natasha otthon dolgozik – válaszolta a fiatalember, és gyengéden átkarolta a lányt.
Natasha zavartan mosolygott.
Leültek a nappaliban. Az ablakon kívül a régi nyárfák lombjai susogtak. Körülbelül tizenöt percig szinte semmiről sem beszélgettek. Vadim elmesélte, hogyan végzett az egyetemen, hol dolgozik, mik a tervei. Megkérdezte, hogy van az apja, és hogy fáj-e az anyja nyaka.
– Hova menjek ezekkel a bajokkal? És minden évben egyre több és több – válaszolta ironikusan a nő.
Natasha egész idő alatt csendben ült. Hol a vőlegényére, hol az anyósára nézett. „De mindegy,” gondolta magában a lány. „Nem evett meg, ahogy Vadim ígérte.”
„Én megyek,” mondta a vőlegényének.
„Hova?” – lepődött meg Veronika Pavlovna.
– Már késő van, és a szobák kicsik. A barátnőmhöz megyek, ott töltöm az éjszakát.
– Á… – jelentette ki jelentőségteljesen az anyós.
– Nem maradsz vacsorára? – kérdezte Vadim.
– Nem, nem, sietnem kell. Nagyon köszönöm, még utaznom is kell – mondta Natasha, és elment öltözni.
Pár perc múlva a lány elrohant. A levegőben könnyű parfümje illata maradt.
– Anya, éhes vagy? Gyere, eszünk valamit, van itthon valami finomság – ajánlotta Vadim.
– Jó lenne – válaszolta Veronika Pavlovna, és felállt a kanapéról.
Bement a konyhába. Még egyszer értékelő pillantást vetett a környékre. A csészék sorban álltak, a törülközők, a szalvéták, a tányérok – minden szépen el volt rendezve. Magában megjegyezte: „Jó”.
Vadim letette a sültet, felszeletelte a salátát, felmelegítette a teát, és leültek az asztalhoz.
– Na, ügyes – dicsérte az anyja.
– Finom? – kérdezte a fiatalember.
– Nagyon. Jó szakács vagy.
A nő megtörölte a száját, és félretette a villát. Vadim vette a tányérját, és a mosogatóba tette.
– Van fánk és pite. Mit kérsz? – kérdezte anyjától.
– Mindent – válaszolta röviden, és cukrot öntött a csészébe.
A beszélgetés majdnem egy órán át tartott. Veronika Pavlovna kíváncsi volt, hogy fia hogyan tanult, és milyen tervei vannak a jövőre nézve, a házasságon kívül.
Az este végén Vadim nem bírta tovább, és bevallotta:
– Anya, Natasa főzte a vacsorát. Aranykézű.
– Hűha! – lepődött meg a nő, és ösztönösen a hasára kapott. – Valami nem stimmel velem – jelentette be, és átment a nappaliba. A bőröndjéből elővette a házi gyógyszeres dobozát.
– Magas a vérnyomásod? – kérdezte Vadim.
– Nem, csak valami baj van a gyomrommal. Biztos rosszat ettem – válaszolta, lenyelte a tablettát, és vízzel öblítette le.
– Nem kellett volna most megnősülnöd – mondta az anyja. – Még fiatal vagy. Talpra kellene állnod. Hova fogsz menni a csajjal? Csak a nyakadra fog ülni, és ennyi.
– Anya, minden rendben van.
– Ez csak gyerekes fecsegés, hogy „minden rendben”. Te dolgozol, ő otthon ül.
– Natasa is dolgozik.
– Otthon? Az nem munka, az csak…
– De neki tetszik, érted, anya?
– Nem tudni, mi tetszik. Én is varrónő akartam lenni, de leültem az asztalhoz, és táblázatokat tanultam. Szóval gondolj magadra és rá. Rosszul fog végződni, nagyon rosszul.
– Anya, megértelek. Te először láttad Natasát, de ő nem olyan. És nekem vannak kilátásaim. Végül is nem vagyok valami irodai alkalmazott.
– Jól van – válaszolta szárazon a nő, és visszatette a gyógyszeres dobozt a bőröndbe.
Az ablakon kívül sötétedett. A fák árnyékai furcsa mintákat vetettek a szoba falaira. Veronika Pavlovna mélyet sóhajtott, miközben a fiára nézett. Szemeiben aggodalom látszott a fiú jövője miatt.
Vadim átadta helyét a kanapén anyjának, és elment a műhelybe, ahol egy kis kanapé állt. Natasha gyakran pihent rajta. Kikapcsolta a villanyt, betakargatta magát egy pléddel, és mosolyogva elaludt.
Alig ütött el reggel 8 óra, amikor Natasha megjelent a folyosón. Szőke fürtjei vidáman ugráltak a lépteinek ritmusára. Örömteljesen berohant a konyhába, kinyitotta a süteményes zacskót, amit úton idefelé vett, és mindenkit reggelizni hívott. Vadim gyorsan lenyelte a shanghát, leöblítette kávéval, megcsókolta menyasszonyát az arcán, és rohant öltözködni.
– Szia, mennem kell, kicsim! – kiáltotta Natásznak, és azonnal kirohant az udvarra.
A lány egyedül maradt leendő anyósával, aki a kanapén ült, és figyelmesen nézte menyét.
– És mivel foglalkozol? – kérdezte, lábát lábára téve.
– Művész vagyok – válaszolta Natasa, a színes ruhája szélét babrálva.
– Művész? – morogta a nő. – Akkor festesz?
– Nem, babákat készítek.
– Mit? – Veronika Pavlovna szemöldöke felugrott. A karosszék támlájához támaszkodott, és felállt. – Babákat? – Ez nem kérdés volt, hanem felháborodás.
– Igen, dekoratív babákat. Megmutatom, jöjjön velem – Natasa megpróbált mosolyogni.
A lány az ajtóhoz lépett, és kinyitotta kis műhelyét. Tényleg aprócska volt – két négyzetméter. Egy hosszú asztal, egy nagy szekrény és egy kis kanapé állt benne. Az asztalon egy varrógép, néhány nagyítóval ellátott eszköz, poharak ecsetekkel, és egy halom festékkannák álltak. A polcokon gondosan elrendezve hevertek a leendő babák alapanyagai.
– Tessék, nézzék – Natasa óvatosan kivett egy babát a dobozból.
Veronika Pavlovna közelebb lépett, lehajolt, az orrára tette a szemüvegét, és figyelmesen megvizsgálta a babát.
– Kinek kell ez? – kérdezte nyílt megvetéssel.
– Hogyan, persze, hogy kell! Ez egy egész művészet! – kiáltotta Natasa.
– Pf – horkantott megvetően a nő. – Gyerekkorodban nem játszottál eleget ezekkel a babákkal?
Az anyós hangjában nyílt gonoszság csengett. Natasa meglepetten nézett a nő szemébe. Most hidegek voltak, pedig alig fél órával ezelőtt még jóság sugárzott belőlük.
– Most viccelsz? – morogta gonoszan az anyós.
– Ezzel akarod megkeresni a kenyered?
– Igen – válaszolta remegő hangon a lány.
– Te hülye vagy, vagy mi? – kérdezte nagyon durván a nő.
– Nem – válaszolta ijedten Natasa.
– Akkor te babákat fogsz gyártani, és az én fiam fog neked robotolni? Jól értem? – kiáltotta a nő, és az ujjával a porcelánbabára mutatott.
– Jaj! – kiáltotta Natasha, mintha az ujj a mellkasába szúrt volna, és fájdalmat okozott volna.
– Ez gyerekjáték, ez nem munka!
– Akkor mi a munka? – merte megkérdezni Natasa.
– A munka az a munkahelyen van, itt te csak hülyeségekkel foglalkozol! Jobb lenne, ha a házimunkával foglalkoznál. Nézd csak, milyen kopott a padló, festhetnéd, vagy kicserélhetnéd a tapétát!
Minden szavával a nő nyomást gyakorolt a kislányra.
– Hogyan válhatott az én fiam egy ilyen csúf lányt?
Igen, Natasha tudta, hogy nem szép: alacsony, nem karcsú lábak, kissé pufók, göndör hajú. Gyerekkorában anyja mindig pitypangnak hívta, és valóban olyan volt, mint egy pitypang.
De az, hogy csúfnak nevezték, nem csak megsértette, hanem meg is ijesztette. A lány szempillái lecsukódtak, és könnyek gyűltek a szemébe. – Te csúf vagy! – ismételte a nő, és megragadott valamit a szekrényből, és az ujjai közé szorította.
Csörömpölés hallatszott, és a porcelán a padlóra hullott.
– Jaj – sikított a lány. – Ne, kérem, ne!
– Ez meg mi? – A nő megragadta a kezét, kifordította, és az ujjaival a szúrásnyomokra mutatott. – Drogos vagy?
– Nem, tiszteletbeli donor vagyok – próbálta magát menteni Natasa.
– Ismerem ezeket a donorokat! Drogos! És ráakaszkodtál a fiamra! – ekkor a nő megragadta a második figurát, és teljes erővel megszorította, és ismét a padlóra hullottak a szilánkok.
– Nincs helyed itt, sem az én fiam mellett! Neked…
De a nő nem fejezte be a mondatot. Ekkor Vadim lépett be a szobába. Szeme hideg volt. Az anya nem hallotta, hogy hazajött, és tanúja lett a jelenetnek. A fiatalember csendben odament menyasszonyához, megfogta a kezét, és kivezetette a szobából.
– Jól tettem! – kiáltotta Veronika Pavlovna.
De Vadim nem válaszolt anyjának. Megcsókolta menyasszonyát a könnyekkel borított arcán, és a kijárat felé tolta. A lány azonnal felöltözött, és anélkül, hogy visszafordult volna anyósához, kirohant a lépcsőre.
Vadim az ajtóban állt. Megfeszítette a vállait, amikor a háta mögött álló nőhöz fordult:
– Anya – mondta alig visszafojtott bosszúsággal –, ha végeztél, tedd a kulcsokat a postaládába.
Ezekkel a szavakkal hirtelen becsapta az ajtót. Megfordulva meglátta Natáscskát könnyes szemekkel. Vadim gyengéden felemelte az állát, lehajolt, és gyengéden megcsókolta az ajkát, mintha meg akarná védeni az anyja által okozott fájdalomtól.
– Menjünk – mondta halkan, de határozottan. – Jurka elment, nálam vannak a lakáskulcsai. Addig ott fogunk lakni.
Natasha remegő kezekkel törölte meg nedves arcát, és bólintott:
– Jó – válaszolta a lány könnyek között –, jó.
– Mindent jól csináltam! – hallatszott Veronika Pavlovna hangos kiáltása az ajtón keresztül.
De a fiú nem válaszolt anyja kiáltására. Natasával együtt belépett a régi, recsegő liftbe, amely gépi olajszagot árasztott. Vadim megnyomta az első emelet gombját, és az ajtók lassan bezárultak.
