Az elmúlt hónapban háromszor! A konyha ablakában állva figyeltem őket, és éreztem, ahogy belül minden összehúzódik a tehetetlenségtől. Megint ez történik, istenem…
— Ksenia, nyisd ki az ajtót! Jól látjuk, hogy otthon vagy! — anyósom hangja visszhangzott az udvaron, mintha riasztó szólna.
Viccesen hangzik, igaz? Mintha nem is lenne az! Mit képzelnek magukról?!
A férjem, Pavel, üzleti úton volt. Az utolsó beszélgetésünkben csak annyit mondott: „Ugyan már, ez a családom!” De a pénzünk a felújításra minden „baráti” látogatásuk után ismét elpárolgott. Baráti! Ha-ha! Beállítanak, kiürítik a hűtőt, és eltűnnek, maguk után hegyekben álló piszkos edényeket és szemetet hagyva.
Kinyitottam a kaput, és megpróbáltam mosolyogni. Valószínűleg elég ijesztően sikerült.
„Csak erre jártunk” – mondta anyósom, és udvariatlanul elsétált mellettem, a többiek pedig követték a táskáikkal és a grillezővel. Csak úgy mellékesen… a grillezővel. Persze, véletlenül vitték magukkal.
– Úgy döntöttünk, megbeszéljük a kérdést Klava nagymama lakásával – tette hozzá mintha véletlenül, miközben a konyhámban elrakta a bevásárlást. Az én konyhámban! Mintha otthon lenne!
Megdermedtem. A szívem valahova mélyen a torkomba zuhant. Ez a lakás volt az esélyünk egy normális életre, hiszen Pavel az egyetlen örökös. Az egyetlen! Itt nyilvánvalóan valami nem stimmel…
– Mi történt? – kérdeztem óvatosan, igyekezve nyugodt maradni.
– Eladjuk. Vityának pénz kell az üzlethez – bólintott az anyósom a kisebbik fiára, aki már a hűtőnkben turkált. Micsoda arcátlanság?! „Eladjuk”?! Ki döntött így?!
– De Pavel…
– Pasha mindent megért, már aláírta az adományozási okiratot. Csak tegnap – szakított félbe. — Segíteni kell a családnak.
Stop… Mi?! Adományozási okirat?! Tegnap?!
Ez több volt, mint amit el tudtam viselni. Szörnyűség. A férjem, anélkül, hogy megbeszélte volna velem, a jövőnket odaadta a sikertelen öccsének, aki már négyszer tönkretette magát a „zseniális” ötleteivel! Négyszer!
Remegő kézzel elővettem a telefont, és hangosra állítva felhívtam a férjemet.
– Pas, igaz az a lakás?
Szünet… hosszú szünet. Aztán bűnbánó hangon:
– Anya azt mondta, csak ideiglenes, aztán…
Ideiglenes?! Hogy lehet ideiglenes?!
– Mindenki kifelé a házamból! Azonnal! – Magam is meglepődtem a kiáltásomon.
– Ez az én házam is! – Az anyósom felemelte az állát. Persze…
– Amit én vettem a saját pénzemből, és ahol ti piacot tartotok! Tűnjetek el!
A bekövetkezett csendben csak a víz csepegése hallatszott. Csepp-csepp-csepp…
Összeszedve magukat, értetlenül néztek rám. Mintha azt kérdeznék: mi van vele?
Este a bőrönddel ültem az üres lakásban. A telefon csörgött a férjem hívásaitól. Egy gondolat járt a fejemben: „Néha mindent el kell veszíteni, hogy megtaláljuk önmagunkat”.
Felvettem a telefont.
– Ksenia, megőrültél?! Anyám sír, mindenki sokkolt!
Ja, én meg csak ugráljak örömömben!
– Mi mást tehettem volna? Mosolyogni, miközben a jövőnket a bátyádnak adod?
– Ez nem a mi lakásunk, ez a nagymamám öröksége!
Akkor most már nem a miénk?
– Neked kellett volna megkapnod, vagyis nekünk. Vagy elfelejtetted, hogy házasok vagyunk?
– A család a legfontosabb, Ksenia. Te ezt nem érted.
Elakadt a lélegzetem. Komolyan mondja?
– Értem. A te családod fontosabb, mint a miénk. Rendben.
Letettem a kagylót és kikapcsoltam a telefont.
Ennyi. Végem van. A fejemben kavarogtak az emlékek: hogyan gyűj
töttük össze az első részletet, álmodoztunk a felújításról, terveket szőttünk. És hogyan omlott össze minden a rokonai végtelen támadásai miatt.
Az ajtó hirtelen kinyílt. Megijedtem – Pavel állt az ajtóban. Nem vártam ilyen korán. Ráncos volt, mintha ruhában aludt volna.
– Beszéljünk, Ksyusha – fáradtnak tűnt. Biztosan az egész utazás alatt anyámmal tervezte, hogyan csaljon meg! – Miről? Arról, hogy megint a családodat helyezted a miénk elé? Vagy arról, hogy aláírtad az adományozási okiratot, anélkül, hogy megkérdeztél volna?
– Nem tudtam, hogy így fogsz reagálni…
Hogyan kellett volna reagálnom?! Örömteli tapsolással?!
– Miért, örülnöm kellett volna? Vityének pénz kell az üzlethez, nekünk pedig a felújításhoz, úgy tűnik, nincs?
– Majd valahogy…
– Majd valahogy? Pavel, két éve egy romhalomban élünk, mert folyamatosan támogatjuk a családodat. És most eldobod az utolsó esélyt, hogy kikerülj az adósságokból?
Lehuppant a kanapéra és lehajtotta a fejét. A fülei vörösre váltak, mintha céklát evett volna. – Nem tudtam, mit tegyek. Anyám annyira kérte…
– És én? Nekem egyáltalán van beleszólásom a családunkban?
– Persze, hogy van. Csak…
– Csak az anyád mindig fontosabb. Értem.
Felugrottam és elkezdtem a cuccaimat a bőröndbe dobálni. Pólók, farmerok, fehérneműk – minden összekeveredve, mintha a mosógépben lennének.
– Hova mész?
– Anyához. Gondolkodnom kell.
– Ksyusha, ne…
– Mit akarsz, maradjak és nézzem, ahogy a családod kirabol minket?
Vagy sírjak örömömben, amikor anyád megérkezik a rokonok tömegével, meghívás nélkül? És aztán még a lakást is odaadod, amit el lehetett volna adni?!
– Nem rabolnak ki…
— Igen? Akkor mi? Minden hónapban beállítanak bejelentés nélkül, megeszik a kajánkat, koszot és szemetet hagynak maguk után. Most pedig odaadod nekik a lakást, ami segíthetett volna nekünk kijönni az adósságokból. Szép volt, Pasha. Egyszerűen szép volt!
— Visszavontam az ajándékozást — mondta halkan.
Megdermedtem. Mi?
— Mi?
— Felhívtam anyát, és megmondtam, hogy meggondoltam magam. Az ajándékozási nyilatkozat nem lépett hatályba.
Könnyek gyűltek a szemembe — forró, dühös könnyek. Leültem mellé, nem tudva, sírjak-e vagy kiabáljak.
— Miért nem mondtad meg rögtön?
— Féltem. Féltem a reakciódtól.
– Akkor is dühös vagyok. De most legalább van remény.
– Mire?
– Arra, hogy végre megértesz: mi vagyunk a család. Az anyád és a bátyád a te családod, de nem a miénk. Hatalmas a különbség!
Ölelésbe vett. Az illata az út és a fáradtság volt.
– Mindent megértettem. Bocsáss meg.
– Akkor mondd ezt az anyádnak is.
– Már megmondtam. Dühös, de… idővel megbékél.
Ja, csak gyorsan bújj a paraván mögé!
– És ha nem békél meg?
– Akkor… akkor választanunk kell. És én téged választalak.
Könnyek között mosolyogtam. Hát nem furcsa?
– Komolyan?
– Komolyan. Te vagy a családom. A többiek… csak rokonok.
Csak rokonok. Ez aztán a felismerés!
Csendben ültünk, egymást átkarolva. Kint sötét lett, és a szobákban kigyulladtak a lámpák. Az ő vállához bújtam, próbálva összeszedni magam.
– Mi lesz a kebabbal? – kérdezte hirtelen. Micsoda abszurd kérdés!
– Visszahívhatod őket, ha akarsz. De csak akkor, ha rendesen viselkednek.
Természetesen csak tréfáltam. Az a gondolat, hogy ma újra látom őket, undort keltett bennem.
– Nem, köszönöm. Inkább vacsorázzunk kettesben. Csak te és én.
Beleegyezően bólintottam. Hosszú idő óta először éreztem, hogy valóban egy család vagyunk. És senkinek nincs joga tönkretenni azt, amit együtt építettünk fel.
