ÁRNYAK A MÚLTBÓL

ÁRNYAK A MÚLTBÓL
A történet valós események alapján íródott.
Valentina nem emlékezett az édesanyjára. A bátyja és a nagynénje is csak árnyak voltak a múltból. Hogyan élte túl? Hogyan tudott egy kislány megmaradni egy olyan korban, amikor még a felnőttek sem voltak képesek rá?
Tina az asztalnál ült, és a papíron alig látható címet nézegette. Akármi is lesz, levelet fog írni. Végül is mit veszíthet? Vagy talán éppen ellenkezőleg, nyerhet valamit?

1941
Ksenia összepakolt, hogy Belorussziába utazzon a rokonaihoz. Kár, hogy a férje nem mehet vele, dolgoznia kell… Dima a gyár újságjának főszerkesztője volt, felelősségteljesen végezte a munkáját, és minden egyes számmal nagyon izgult. Bárcsak elmondhatná neki az igazat magáról, ha csak bevonhatná őt a dolgába… De félt beszélni erről a férjével. Kommunista, aki elkötelezett a ügye és az országa iránt, saját kezével fojtaná meg. A fiuk is olyan. Ninelu, akit Leninről neveztek el, csak a betűket fordították meg, nemrég töltötte be a 17. életévét. Teljesen az apja, Dmitrij kedvence, aki adta neki ezt a furcsa nevet. Ksenija maga inkább Nyikolajnak hívta.

Hároméves lánya, Tina, örömében ugrándozva forgolódott mellette új matroska ruhájában. A tükörben nézegette magát, és olyan viccesen forgolódott, mintha egy forgócsiga lenne.
Hirtelen bekapcsolt a rádió, és Ksenia, meghallva a hírt, megdermedt. Aztán leült a fotelbe, és az arcához szorította a kezét.
– Anya, mi történt? – Ninel lépett be a lakásba.
– Kolya, nem hallottad, mit mondtak a rádióban?

– Nem, kint voltam – nem javította ki anyját, amikor Kolya-nak szólította, bár nagyon büszke volt a születésekor kapott nevére.
Ksenia elmondta neki, hogy hallotta a hírt a Nagy Honvédő Háború kezdetéről.
Este Dmitrij visszatért, és kijelentette, hogy most már szó sem lehet arról, hogy Ksenija és Tina Fehéroroszországba menjenek.
– Veszélyes ott. Nézd, Ksenia, te és Tinka menjetek Tashkentbe a bátyámhoz, és maradjatok ott.
– Mennyi időre? – Ksenia nem akart sokáig elmenni, itt volt a dolga.
– Nem sokáig. Két-három hét, maximum egy hónap, szerintem ennél többet nem bírnak ki ezek a gazemberek. A mi nagy vezérünk, Sztálin elvtárs vezetésével szétzúzzuk őket, mint a bolhákat!
– Mi? – csodálkozott Ksenia.
– Igen, mi! – emelte büszkén a fejét Dmitrij. – Nem fogok tétlenkedni, még emlékszem, hogyan kell fegyvert fogni.

Hirtelen a bejáratban leesett a tükör és összetört. A zajra a szomszédasszony jött, és látva a szomorú Ksyusha-t, aki a törmeléket szedte össze, megrázta a fejét:
– Jaj, baj van! Jaj, rossz előjel.
– Milyen előjel, Olia néni? – dühödten kérdezte Ksyusha.
– Hát ilyen: szétszór titeket, mint ezek a szilánkok… El fog pusztulni a családod.
– Ugyan már, mit beszélsz, miért hozol bajt a fejemre?
– Azt mondom, amit látok.
– Menj, Olia néni, foglalkozz a saját dolgoddal!

****
Két héttel később Ksenia visszatért Rosztovba, nem tudott tovább Tászkentben maradni.
Amikor átlépte a lakása küszöbét, szó szerint megdermedt – a jó minőségű bútorait elvitték. A fia sehol sem volt.
– Olia néni! Olia néni! – kopogtatott a szomszéd ajtaján, és amikor az asszony kinyitotta, megkérdezte: – Hol vannak a holmim?
– Jaj, Ksenia – behúzta a lakásába, mögötte Tinočka is bement, aki még nem értett semmit. – Kirabolják a lakásokat, mindent elvisznek. Csendben ülök, mint egy egér. Az első emeleten Lebedinszkij professzor lakását is kirabolták.
– És ő hol van? – Ksyusha megpróbálta megnyugtatni a hevesen dobogó szívét. Csak ne Lebedinszkij…
– Letartóztatták, Ksyusha – a szomszédasszony a szemébe nézett, és valami volt a tekintetében…

– Tudom, hogy Dima másnap, miután elmentünk, önkéntesként jelentkezett. De hol van a fiam?
– A fiad is elment.
– Hogy tehette? – nem hitte Ksenia.
– Egy évet hozzáadott a korához, és az apja után ment.
Ksenya visszatért a lakásába és sírni kezdett. Az a boszorkány, a szomszédja, rávette a családját a bajra.
A tolvajok csak egy ágyat és egy matracot hagytak ott, azon töltötte Ksenya és a lánya az éjszakát. Másnap reggel a nő hangos kopogásra ébredt. Kinyitotta az ajtót, és mindent megértett… Lebedinszkij letartóztatva, most ő következett. Már több éve tagja volt az ellenállásnak. Ez egy titkos szervezet volt, amely meg akarta dönteni a hatalmat, meg akarta dönteni Sztálint. És valahogy rájöttek…
Amikor Ksenyit elvitték a lakásból, csak arra gondolt, mi lesz a kislányával. A hároméves kislány a lakás közepén állt, sírt és hívta őt.
– Fuss Sona nénihez, fuss, Tinočka!
Olga Mihajlovna nézte, ahogy elviszik a szomszédját, és alig csukódott be az ajtó az letartóztatott nő és a titkosszolgálat emberei mögött, odament az ablakhoz és elkezdte lehúzni a függönyöket. Inkább magával viszi őket, mint hogy itt elporladjanak. Nem is látta, hogy Tinočka kicsúszott a lakásból és elmenekült…
****
Szia meglátta barátnője lányát és meglepődött. A szomszéd házban laktak, Szia nem is tudta, hogy Kszusja visszatért Taskentből. A kislány sírt és csak azt ismételgette:
– Anyu elment, a bácsik elvitték anyut.
A nő nem volt buta, mindent megértett. Valószínűleg a barátnőjét valamiért letartóztatták. Most nagyon veszélyes idők járnak. A kislány kezét fogva bement a barátnője lakásába, és szinte üres szobákat, szanaszét dobált holmikat és papírokat látott, még a függönyök sem voltak az ablakokon. Bekopogott a szomszédhoz, és megkérdezte, hová tűnt Ksenia.
– Te, kedvesem, nem tudtad, hogy Ksenia ellenálló volt? Azért jöttek érte, megérdemelte az áruló!
– Nem tudtam semmit – motyogta megdöbbenve Szonya. Hogy lehetett volna a barátnője ellenálló? Ez biztos valami tévedés…
Szia visszatért a lakásba, elvette a dokumentumokat, és minden esetre magával vitte Ksenia nővérének levelét Kushchevszkaja faluból…
****
Tina majdnem egy évig élt Szia lakásában, a nő nagyon megszerette. Ksenia egy hónap múlva már nem volt – kivégzték.
1942 júliusában a németek újra bevonultak Rosztovba. A nő féltette a kislányt, azon gondolkodott, mi lesz Tinával, ha vele valami történik. Ki fog gondoskodni a gyerekről? Szonya nem tudott elmenni, gyárban dolgozott, és senki sem engedte volna, hogy elhagyja a várost. De volt egy esély, hogy megmentse a kislányt. Felírta a rokonok címét Kuszcsovszkaja faluban, és elvitte a vasútállomásra. A szíve vérbe borult, amikor elhagyta az épületet, és átadta Tinocskát az ügyeletesnek.
Az ügyeletes teljesítette Szonya kérését, és a kalauzzal megegyezve felültette a kislányt a vonatra. Az út nem volt hosszú, hamarosan a vonat megérkezett a vasútállomásra, csakhogy Szonya nyilván nem tudta, hogy a németek már teljes erővel uralkodnak a faluban.
A kislány a peronon állt, amikor az egyik német járőr észrevette. Nagyon kicsi volt, neki is volt egy ilyen korú lánya… Odament a kislányhoz, átkutatta a zsebeit, és elővette a cetlit. Kicsit tudott oroszul, ezért megértette, hogy a cetlin egy cím van. Tinochkát a motorja kosárkájába ültette, és elvitte a rokonaihoz.
****
Lena meglátta Tinát, és nagyon megörült! Nem volt lehetősége Rostovba menni az unokahúgáért, nem kockáztathatta, hiszen neki magának is kilenc gyereke volt, a legkisebb még csecsemő. Azt hitte, hogy Tinochka gyermekotthonban van. De az egyik zsebében a címmel ellátott cetli mellett egy levél volt egy bizonyos Sóniától, aki azt írta, hogy Tina egy éve nála él.
Hol van kilenc gyerek, ott van a tizedik is… De az élet egyre szegényesebb lett, minden morzsányi kenyér aranyat ért. 1944-ben, amikor a gyerekek éhségtől elájultak, Lenia nehéz döntést hozott. Tinochkát gyermekotthonba adta. Ott ez a gyenge és beteges gyerek orvosok felügyelete alatt lesz, ott legalább kap valamilyen táplálékot. Kötelessége megmenteni a nővére lányának az életét.
Tina, annak ellenére, hogy éhezett, nem akart egérürülékkel kevert zabkását enni, de a nevelők és a dadák szigorúan ügyeltek arra, hogy a fokozott táplálkozású gyerekek tányérjai üresek legyenek.
A gyermekotthonba dystrophiás állapotban került, de a szörnyű étkezés ellenére kezdett felépülni. Ugyanott, a gyermekotthonban a hét éves Tina a többi gyerekkel együtt örült a győzelem hírének…
****
– Valentina! – Tina meghallotta a nevelőnő hangját. – Örülj, megtalálták a bátyádat!
– Bátyám? – Tina elgondolkodott. Nagyon kicsi volt, és alig emlékezett a bátyjára, aki számára csak egy árnyék volt… Még most sem tudta felidézni az arcvonásait.
– Igen, a bátyád. Hamarosan érted jön.
– És elvisz? – a gyermeki szív örült.
– Azt nem tudom…
Megérkezett a kishúgához, és alig ismerte meg. Ninel megkérte Tinát, hogy hívja Nikolajnak, Koljának, ahogy az anyja hívta.
– És hol van apu és anyu, Kolya? Nem tudok róluk semmit… – A kishúga hozzá bújt, belélegzve az izzadság és a dohány illatát.
– Anyát soha többé nem látjuk – sóhajtott mélyet. – Ha felnősz, mindent elmesélek. Nincs többé… Apád sincs, Mamajevo Kurganban fekszik egy testvérek sírjában.
– Örülök, hogy élsz – simogatta a haját.
– Csodával határos módon túléltem, eljutottam Kishinevbe, ott 8 hónapig feküdtem a kórházban. De megtaláltam a szerelmemet – ő ápolónő a kórházban, szerelemre leltünk, most már nős ember vagyok és egy kislány apja.
– Kolya, elviszel majd engem is?
– Nem lehet, kishimka – sóhajtott mélyet. – Érted, egy kis szobában élünk, hárman vagyunk, nincs hely. De ha sikerül jobb lakást találnunk, akkor mindenképp elviszlek. Rosztovba nem megyek vissza, mert a lakásunkat már rég elvették, és Kishinevben van munkám.
Tina nem volt buta, mindent megértett. A bátyja elvitte a piacra, vett neki egy meleg sapkát, mert a kislánynak fájt a füle, vett neki egy kabátot és egy pár valenki cipőt. Mielőtt elment, meghagyta neki a kurski anyósa címét.
***
Évek teltek… Tina befejezte az iskolát, beiratkozott a pedagógiai főiskolára, de mivel okos lány volt és könnyen tanult, úgy döntött, hogy nem áll meg ennél, és elment Krasznodarba, ahol felvették a történelem-filológia karra. Nem ült tétlenül, mert tudta, hogy segítségre nem számíthat. Gyakran látogatta nagynénjét, de ő sem tudott segíteni, maguk is alig tudtak megélni. Hogy legalább egy kicsit rendbe hozza magát, hogy jól nézzen ki, Tina a szünetben idegenvezetőként dolgozott a Szocsi-Ritsa útvonalon.
1945 óta nem látta a bátyját, nem tudta a címét, és ő sem írt neki, mert már rég elköltözött a gyermekotthonból. A bátyja csak egy árnyék lett számára a múltból…
Miután kiváló eredménnyel végzett az egyetemen, Tina megtudta, hogy Közép-Ázsiába küldik. De ő nem akart oda menni…
Akkor elhatározta magát, és levélhez fogott. Írni fog a bátyja anyósának Kurszkba, talán ő tud valamit. Végül is mit veszíthet Tina?
****

Két hónap telt el, és egy nap, hazafelé tartva, Tina levelet talált a postaládában. Kétszer is elolvasta a címet, nem hitt a szemének. Aztán szívdobogva kezdte el olvasni a sorokat.
“Tinočka, kishúgom, annyira bűnös vagyok előtted… Hamarabb kellett volna levelet írnom neked, legalább még egyszer eljönni… Írsz, hogy felsőfokú végzettséget szereztél, hogy Közép-Ázsiába akarnak küldeni. De mielőtt ezt a levelet írtam, közbenjártam érted. Hamarosan megérkezik a kérelem az intézetbe, te Kishinevbe mész, és itt fogsz tanítani. Igaz, nem a városban, hanem egy faluban, de velünk, a családommal fogsz lakni. Várom, hogy hamarosan találkozhassunk, kishinevi húgom. A bátyád, Kolya (Ninel).”
Tina örömében ugrált a szobában. Nem haragudott a bátyjára, egyáltalán nem. Most pedig végre lehetősége nyílt arra, hogy egy kedves ember közelében éljen!
EPILÓG

Pontosan ott, Kishinev közelében találta meg Tina a sorsát. Először osztályfőnök volt, majd tanácsosnak nevezték ki, végül Valentina Dmitrijevna lett az iskola igazgatója. Összeegyeztette a munkát, megkapta a méltóságteljes pedagógus címet, és három csodálatos gyermeket nevelt fel. A gyermekkori szenvedésekért a sors jó életet adott neki, szerettei és kedves munkája vette körül. Valentina Dmitrijevna ma is él, kedves és jó ember, aki soha nem felejti el a múltat, és megtanítja az embereket, hogy legyenek jók és türelmesek egymáshoz.
És már nem eszik zabkását, és hisz a tükörrel kapcsolatos babonákban…