„Menj a pajta!” – mondta az apa a lányának, amikor beesteledett, és ő maga is követte. Követették őket – és megdermedtek.
Első pillantásra minden szokványosnak tűnt. Az apa – erős, hallgatag férfi, volt erdész. A lánya – csendes, sápadt, tizenkét éves kislány, mindig kócos hajjal és a földre szegezett tekintettel. A falu szélén, az erdő szélén laktak. A ház öreg, ferde, mellette egy sötét, az időtől megfeketedett pajta áll. Belül semmi különös: szerszámok, széna, pár tyúkól.
Minden rendben lett volna, de minden este az apa szigorúan, érzelmek nélkül mondta a lányának:
„Menj a pajta.”
A kislány nem ellentmondott, csendben ment. Az apa követte. Bezárkóztak, és hajnalig nem hallatszott egy hang sem.
A szomszédok suttogtak. Valaki megpróbált beszélni az apjával, de ő csak alulról nézett rá, hallgatott, csak erősebben szorította a fejszét. A kislányt kérdezték, de ő egy szót sem szólt, mintha megdermedt volna.
Egyszer három falubeli fiú, kíváncsiságuknak és a mámor hatására, úgy döntöttek, hogy követik őket. Éjjel elbújtak a szénakazal mögött, amikor szokás szerint meghallották:
– Menj a pajta.
Óvatosan lopakodtak, a bokrok mögött rejtőzve, amíg a pajta ajtaja becsapódott. Egy percig csend volt. Aztán…
Halvány fény gyulladt. A fal repedésein keresztül látták, hogy az apa és a lánya egy körben állnak, amelyet régi csontok és hamu alkotnak. A kislány remegni kezdett, az apja pedig valamit motyogott, miközben kezeit a mennyezet felé emelte. Ekkor a pajta falai megremegtek, a levegő zúgni kezdett, és a kör közepére valami kúszott elő… tintaszínű, szőrös, szénfekete szemekkel. A kislány felé nyúlt, de az apja előrelépett és kiáltott:
– Ő nem a tiéd! Amíg élek, nem a tiéd!
A szörnyeteg felordított, de visszahúzódott a sötétbe, és feloldódott a füstben. A fény kialudt. Minden elcsendesedett.
A fiúk a rémülettől mozdulni sem tudtak. Csak hajnalban mertek elmenni, sápadtan, csendben.
Azóta senki sem mer a pajta felé nézni. Az apa pedig még mindig azt mondja:
„Menj a pajta.”
És éjszaka újra kezdődik a küzdelem.
„Menj a pajta.”
Éjszakáról éjszakára megismétlődött a rituálé. A kislány ment, az apa követte. A pajta határrá vált a világuk és valami más között. A lény minden alkalommal megjelent. És minden alkalommal az apja visszatartotta, győzködte, alkudozott, kiabált – és minden alkalommal hajnalban élve távozott, de egyre kiszáradtabb, mintha csak a saját árnyéka lenne.
Egyik nap – tavasszal, teliholdkor – a kislány nem ment el.
Az ajtóban állt és az apját nézte. A szemében nem félelem, nem alázatosság volt. Elszántság.
„Nem megyek” – mondta.
„Muszáj” – válaszolta keményen az apja. „Különben megszökik.”
»Tudom« – mondta halkan a lánya. „De most már készen állok.”
Az apa elsápadt, de engedett. Mintha csak erre a pillanatra várt volna.
Együtt léptek be a pajta, de ezúttal csak ő állt a körbe. Az apa a vonalon kívül maradt. A motyogás – most már az övé. A felemelt kezek – most már az övé. És akkor, mint mindig, előbújt a árnyékból.
De ezúttal valami nem úgy történt.
A lény megállt. Megdermedt. És… meghajolt. Majdnem tisztelettel.
„Elfogadtalak” – rekedt fel az Ő. „Öröklés.
Az apja térdre esett.
”Katya… biztos vagy benne?” A lány bólintott.
– Nincs már rád szükségem – sziszegte a Sötétség, és hozzá fordult. – Az adó megfizetve.
A pajta megremegett, de nem a félelemtől, hanem a felszabadulástól. Az összes csont a körben kék fényben felvillanva hamuvá vált. A kislány előrelépett, és a Szörnyeteg… feloldódott benne.
Azóta az apa nem mondja többé:
„Menj a pajta.”
Most éjszakánként csak ül a kályha mellett, és csendben bámul ki az ablakon. Az üveg mögött, a sötétben, egyre gyakrabban látszik a kislány alakja. Már nem mosolyog. A falu felé néz. Mintha várna.
Hogy eljön a pillanat, amikor valaki mást kell hívnia.
Három nap telt el. A falu mintha visszatartotta volna a lélegzetét. A pajta nem nyílt ki. Az apám nem ment sehova. Senki sem látta a kislányt.
A pletykák terjedtek, mint a penész. Valaki azt mondta, hogy az apa megőrült és bezárta a lányt. Valaki azt, hogy ő maga is megszállott lett. Egy öreg vadász pedig emlékezett:
„Negyvenegyben már volt itt hasonló eset. Akkor csak egy fiút választottak ki… és egy év múlva az egész falu leégett.”
Éjjel fény tört ki a pajta ajtajából – nem sárga, nem fehér, hanem élő fény. Mintha egy másik világ lélegzete lett volna. A levegőben kavargott, a tető felett lebegett, majd elcsendesedett. Utána csend lett. Se kiáltás, se zaj.
Reggel az apa kijött. Mintha az emberek között sem látna senkit. Szeme üres volt.
„Most ő az őr” – mondta halkan. „Én pedig csak egy ember vagyok.”
Elment az erdőbe, és soha többé nem tért vissza.
A kislányt később látták – nem a faluban, hanem az éjszakai ablakokban. Nem öregedett. Mindig egyedül volt. Mindig idegen félelmek között. Amikor valaki megpróbált bemenni a pajta, eltűnt. Örökre. A pajta már nem volt többé szokványos. Lélegzett. Élt.
És egyszer valaki hallotta:
“Menj a pajta…
Csak a hang már nem az apjáé volt. A hang az övé volt.
Mi történt valójában?
Egy lény – ősi éhség. Ami emberi félelmekből, fájdalomból és emlékekből táplálkozik. Egyszer véletlenül beengedték, és hogy ott tartsa, horgonyra volt szükség: egy gyermekre, aki kész volt a két világ között élni. Az apa egyszer feláldozta magát, hogy megvédje a lányát. Most ő hozta meg a döntést, önként.
Nem lett szörnyeteg.
Határrá vált. Az utolsó gátló tényezővé.
És ha egy nap elfárad…
A pajta újra kinyílik.
És a sötétség kijön.
Katya – így hívták a kislányt – gyerekkora óta érezte, hogy az apja titkol előle valamit. Soha nem beszélt arról, mi történt a pajta előtt. Miért tűnt el az anyja. Miért nézett rá éjszakánként úgy, mintha búcsúzna.
Azon az éjszakán, amikor nem volt hajlandó engedelmeskedni, már tudta.
A pajta padlója alatt egy rejtekhelyen megtalálta anyja régi füzetét. A bejegyzéseket remegő kézírással, sietve írta:
„Ősi lény. Nem tud bejönni magától. Kéri, hogy engedjék be. Félelemre van szüksége. Vérre. Lélekre.
Egyszer – ki lehet űzni. De csak akkor, ha valaki mer nem félni.”
Amikor a Sötétség újra megjelent, ő készen állt.
A csontokból és sóból kialakított körben a kislány nyugodtan állt. Nem remegett. Nem imádkozott. Nem sikított.
Az lény előtte nőtt, mint egy füstoszlop, mint egy szénszemű pók. Több száz hang sziszegett:
„Add oda! Engedelmeskedj! A félelmed a miénk!”
Katya felemelte a kezét – benne volt egy régi baba. Az utolsó, ami anyjától maradt.
– Nem félek tőled – mondta. – És senki más sem fog.
Kiszállt a körből. A lény utána nyúlt – de semmi sem történt. A kör csapda volt. A félelemnek. Nem neki.
A lény visított, el kezdett olvadni. Megpróbált kijutni, de minden lépés kifelé erőt vett el tőle. Mert ezúttal senki sem félt. Se ő, se az apja, aki az ajtóban állt, készen arra, hogy mellette haljon meg.
A csontok felvillannak. A láng nem tűz volt, hanem fény – mint a hosszú tél után a hajnal. Minden másodperccel a sötétség eltűnt, és vele együtt a hangok, a sikolyok, a suttogások.
Csak a csend maradt.
A pajta porig égett. A helyén csak bogáncs nőtt, sűrű, mint a haj a tarkón. Semmi más.
Az apa sokáig hallgatott, a lányát nézte.
– Te megtörted a kört.
– Mi – válaszolta a lány.
Az apa bólintott.
Azóta a faluban újra nyitott ablakokkal aludtak. Éjszaka sem lépéseket, sem suttogást nem hallottak. A pajta már nem volt.
Katya felnőtt. Gyakran elment az erdőbe, de mindig visszatért. Az emberek azt mondták, hogy tudja, hogyan kell bezárni az ajtókat. És ha valahol a világban valaki azt suttogja, „menj a pajta”, ő már úton van.
