Az október hideg szele csípős esőcseppekkel csapott az arcába. Arina a távolodó vonatra nézett, és belül minden összehúzódott a csalódástól. Elkést.
Tizenöt évnyi rendszeres hazautazás után először késett.
„Mintha valami rémálomban lennék” – gondolta, miközben mechanikusan igazította a kifolyó hajtincset. A peron üresnek és komornak tűnt, csak a sárga lámpák tükröződtek a pocsolyákban, furcsa mintákat rajzolva.
„A következő vonat csak reggel jár” – közölte közömbösen a pénztáros, a keresztrejtvényétől fel sem emelve a szemét. „Talán busszal?”
„Busszal… – Arina eltorzította az arcát. – Három óra rázkódás a rossz úton? Na nem.”
A telefon rezegni kezdett – anya hívta. Arina habozott, a képernyőre nézett, de nem merte felvenni. Miért izgatnám? Jobb, ha egyszerűen hazamegyek – a kulcsok mindig nála vannak.
A taxi száguldott az üres utcákon, és a város az ablakon keresztül díszletnek tűnt – irreálisnak, laposnak. A sofőr valamit motyogott az időjárásról és a forgalomról, de Arina nem figyelt rá. Belül furcsa érzés nőtt benne – aggodalom és előérzet keveréke.
A régi ház sötét ablakokkal fogadta. A lépcsőn felmászva gyermekkori illatokat lélegzett be: sült krumpli a harmadik emeletről, mosópor, öreg fa. De ma valami hamis hang csengett ebben a megszokott dallamban.
A kulcs váratlanul nehezen fordult a zárban, mintha az ajtó ellenállt volna. Az előszobában sötétség és csend uralkodott – a szülők nyilván aludtak. Arina lábujjhegyen ment be a szobájába, igyekezett nem zajt csapni.
Bekapcsolta az asztali lámpát, és körülnézett. Minden a szokásos volt: könyvespolcok, egy régi íróasztal, egy plüssmackó az ágyon – gyermekkori relikvia, amitől anyja soha nem tudott megválni. De valami nem stimmelt. Valami megváltozott.
Talán a csend volt az oka? Nem a szokásos éjszakai csend, hanem valami más – sűrű, nyomasztó, vihar előtti csendhez hasonló. Mintha a ház visszatartotta volna a lélegzetét, várva valamire.
Arina elővette a laptopját – a munka nem várhatott. De amikor az asztalnál a konnektorhoz nyúlt, véletlenül megérintett egy dobozt. Az lecsúszott a polcról, és tartalma szétgurult a padlón.
Levelek. Több tucat sárgult boríték, kifakult bélyegekkel.
A fénykép régi, sarkai hajtogatva. A fiatal anya – még csak egy kislány! – nevet, egy ismeretlen férfi vállához bújva.
Az első könnycsepp a fényképre hullott, mielőtt Arina rájött, hogy sír.
Remegő kézzel bontotta ki az első levelet. A kézírás – lendületes, magabiztos, teljesen idegen.
“Drága Vera! Tudom, hogy nincs jogom írni, de nem tudok tovább hallgatni. Minden nap rád gondolok, a mi… Bocsáss meg, még írni is félelmetes – a mi lányunkra. Hogy van? Hasonlít rád? Meg fogsz valaha bocsátani, hogy elmentem?”
A szíve őrülten vert. Arina felkapta a következő levelet, majd még egyet. A dátumok: 1988, 1990, 1993… Az egész élete le volt írva ezekben a levelekben, idegen kézírással.
„… messziről láttam az iskola közelében. Olyan komoly volt, a táskája nagyobb volt nála. Nem mertem odamenni…”
„… tizenöt éves. El tudom képzelni, milyen gyönyörű nő lett. Vera, talán eljött az idő…”
A torka összeszorult. Arina mechanikusan felkapcsolta az asztali lámpát, és a sárga fény kiemelte a sötétből egy régi fényképet. Most mohón bámulta az idegen arcát. Magas homlok, okos szemek, kissé gúnyos mosoly… Istenem, ez az ő orra! És ez a jellegzetes fejhajtás…
– Arinočka? – anyja halkan szólalt meg, és Arina megrezzent. – Miért nem szóltál, hogy…
Vera Pavlovna megdermedt az ajtóban, amikor meglátta a földön szétdobált leveleket. Az arcszíne elszállt.
– Anya, ki ez? – Arina felemelte a fényképet. – Ne mondd, hogy csak egy régi barát. Látom… érzem…
Az anya lassan leült az ágy szélére. A lámpa fényében látszott, hogy remegnek a kezei.
– Nyikolaj… Nyikolaj Szergejevics Voroncov – a hang tompán szólt, mintha egy másik szobából jönne. – Azt hittem, hogy soha… hogy ez a történet a múlté…
– Történet? – Arina szinte suttogva kiáltott. – Anya, ez az egész életem! Miért hallgattál? Miért ő… miért ti mind…
– Mert így kellett! – anyja hangjában fájdalom tört ki. – Te nem érted, akkor minden más volt. Az ő szülei, az én szüleim… Egyszerűen nem engedtek nekünk, hogy együtt legyünk.
Csend borult a szobára, mint egy nehéz takaró. Valahol messze eldördült a vonat – ugyanaz, amelyiket Arina ma lekésett. Véletlen? Vagy a sors úgy döntött, hogy eljött az idő, hogy az igazság kiderüljön?
Hajnalig ültek ott. Az ablakon kívül lassan világosodott az ég, a szobában pedig a kihűlt tea és a kimondatlan vallomások kesernyés illata lebegett.
– Irodalmat tanított – mondta Vera Pavlovna halkan, mintha félne, hogy elriasztja az emlékeket. – A besorozás alapján került a mi iskolánkba. Fiatal, sármos, Blokot tudta kívülről… Minden lány megőrült érte.
Arina anyjára nézett, és nem ismerte meg. Hová tűnt a szokásos önuralma? Előtte egy teljesen más nő állt – fiatal, szenvedélyes, csillogó szemekkel.
– És aztán… – az anya elakadt. – Megtudtam, hogy terhes vagyok.
El sem tudod képzelni, mi kezdődött! A szülei kategorikusan ellenezték a „vidéki kalandot”, az enyémek a hírnevünkről beszéltek…
– És te egyszerűen… feladtad? – Arina nem tudta elrejteni csalódását.
– Áthelyezték egy másik városba. Sürgősen, magyarázat nélkül. Egy hónap múlva pedig bemutattak neked… – elhallgatott – Szergej Petrovicsnak. Megbízható ember…
„Megbízható” – visszhangzott Arina fejében. „Mint egy régi komód. Mint egy csillár. Mint minden ebben a lakásban.”
– De a levelek… Miért őrizted meg őket?
– Mert nem tudtam kidobni! – az éjszaka során először igazi fájdalom tört ki anyja hangjából. – Ez volt minden, ami maradt. Minden hónapban írt, aztán ritkábban… De írt.
Arina elővette az utolsó levelet. A dátum: három évvel ezelőtt.
„Drága Vera! Ozerskbe költöztem, vettem egy házat a Lipova utcában. Talán egyszer… Mindig a tiéd, N.”
– Ozersk – mondta lassan Arina. – Az csak négy óra út innen?
Az anyja felkapta a fejét:
– Ne is gondolj rá! Arinka, ne kavard fel a múltat…
– A múltat? – Arina felállt. – Anya, ez nem a múlt. Ez a jelen. Az én jelenem. És jogom van tudni.
Az ablakon kívül véglegesen megvirradt. Az új nap határozott cselekvést követelt.
– Oda megyek – jelentette ki határozottan Arina. – Még ma.
És az végtelen éjszaka során először érezte, hogy helyesen döntött.
Ozersk hideg szél és szitáló eső fogadta Arinát. A kisváros mintha megfagyott volna az időben: régi kétszintes házak, ritka járókelők, csendes utcák, mintha egy vidéki regény lapjairól léptek volna elő.
A Lipova utca a város szélén volt. Arina lassan sétált, a házszámokat fürkészve. A szíve olyan hevesen dobogott, hogy úgy tűnt, az egész utca hallja.
17-es ház. Kicsi, rendezett, függönyökkel az ablakokon és sárga őszirózsákkal az előkertben. A kapu nem volt zárva.
„Mit fogok neki mondani? – villant át az agyán. – Jó estét, én a lánya vagyok?”
De nem kellett dönteni.
A tornácra egy magas, ősz hajú férfi lépett ki, kezében egy könyvvel. Felemelte a szemét, és a könyv kiesett a kezéből.
– Vera? – suttogta. – Nem… nem Vera…
– Arina vagyok – remegett a hangja. – Arina Szergejevna… bár most már nem vagyok biztos a keresztnevében.
Nyikolaj Szergejevics elsápadt és a tornác korlátjába kapaszkodott.
– Istenem… – csak ennyit tudott kinyögni. – Gyere be… gyere be!
A házban könyvek és frissen főzött kávé illata terjengett. Mindenhol polcok álltak, tele könyvekkel. A falon Vrubel „Démon” című festményének reprodukciója lógott, Arina gyerekkori kedvenc képe.
– Mindig tudtam, hogy eljön ez a nap – Nikolaj Szergejevics a csészékkel ügyködött. – De ezerféleképpen elképzeltem…
– Miért nem harcolt értünk? – A kérdés magától kipattant.
Megdermedt, a turka a tűzhely felett.
– Mert gyenge voltam – válaszolta egyszerűen. – Mert elhittem, hogy így jobb lesz. Életem legnagyobb hibája.
A hangjában olyan őszinte fájdalom volt, hogy Arina szíve összeszorult.
– Tudod, – Nyikolaj Szergejevics valahova a feje fölé nézett –, minden évben a születésnapodra vettem neked ajándékot. Mind itt vannak…
Felállt, és kinyitotta a szomszéd szobába vezető ajtót. Arina nem tudta visszatartani a meglepetés kiáltását. A fal mentén rendezett könyvhalmok álltak, mindegyikre egy-egy szalaggal díszített könyvjelző volt.
– Az első kiadású Alice Csodaországban – öt éves korodra – óvatosan vette le a legfelső könyvet. – A Kis herceg az író illusztrációival – hét éves korodra… Olyat választottam, amit veled együtt szerettem volna elolvasni.
Arina végigsimította az könyvek gerincét. Harminc év kimondatlan szavak, harminc év elolvasatlan történetek.
– Ez pedig… – elővette a kopott kötetet – az első publikációd. Irodalmi almanach, a „Levelek a semmibe” című novella. Felismertem a kézírásodat – ugyanúgy írsz, mint én.
– Követtél engem? – Arina nem tudta, haragudjon-e vagy sírjon.
– Nem követtelek. Csak… ott voltam melletted. Mint egy visszhang, mint egy tükörkép a csúf tükörben.
Egészen estig beszélgettek. Könyvekről és versekről, beteljesületlen reményekről és elszalasztott lehetőségekről. Arról, hogy ő hogyan nézte az érettségi bálját – a fa mögött bujkálva az iskola udvarán. Arról, hogy hogyan küldött névtelen leveleket az első cikkeire.
Amikor sötét lett odakint, Arina hirtelen rájött, hogy már több órája „apának” szólítja. Ez a szó magától jött a szájára, olyan természetesen, mint a levegő.
– Mennem kell – állt fel. – Anyu biztosan aggódik.
– Mondd meg neki… – elakadt. – Vagy ne. Majd én írok neki. Utoljára.
A kapunál hirtelen utánaszólt:
– Arina! Te… valaha megbocsátasz nekem?
A lány megfordult. A szürkületben az ő alakja homályosnak tűnt, mintha elolvadna az árnyékban.
– Már megbocsátottam – válaszolta halkan. – De sok mindent be kell pótolnunk.
Egy héttel később Vera Pavlovna levelet kapott. Az utolsót. Csak három szó állt benne: „Gyere. Várlak.”
Egy hónap múlva pedig először ültek le egy asztalhoz – mindannyian együtt. És kiderült, hogy a szerelem, mint egy régi könyv, nem veszíti el értékét az idő múlásával. Csak bátorságot kell gyűjteni, és kinyitni az első oldalt.
