Erősen fogta a sarlót, de a teste már a rossz irányba mozgott. Látása elhomályosult, és hirtelen hányinger lett úrrá rajta – Tamara rájött, hogy másodpercek választják el az ájulástól. A hányinger állandó volt – az állandó éhségtől. Arass, arass, amíg el nem esel, nincs más választásod… Egész testével lendületbe jött, elragadta halványuló tudatának ringatózása, a másik kezével pedig, mint egy automata gép, megragadott egy levágott rozscsomót.
Még egy lendítés! Több! Gyerünk! Légy bátrabb! Légy erősebb, mint az éhség, a fedezék hideg padlója és a háború! És Tamara azon az erőn felül dolgozott, amit Isten mért ki neki. De aztán a rozsföld annyira megremegett, hogy Tamara feje felett a kék ég széles szaténszalagként emelkedett fel, elragadva a feketeségbe, a sötétségbe, ahová egyetlen gondolat vagy érzés sem ér el… És Tamara a rozsba rogyott, szúrósan a szárazságtól.
Nem tudta pontosan megmondani, mióta volt eszméletlen. Senki sem próbálta felemelni, vagy akár vizet is adni neki, bár más evakuált nők is dolgoztak mellette, köztük tinédzserek, lényegében gyerekek, és idős hölgyek. Egyiküknek sem volt ereje hozzá. Tamarához hasonlóan ők is teljesen kimerültek, kiszorultak, képességeiken felül dolgoztak, és csak a győzelem gondolata késztette őket arra, hogy újra felkeljenek, miután elájultak az éhségtől. Ha nem dolgoznak, a hazájukat védő katonáknak nem lesz mit enniük.
Női vállak és gyermekkezek munkája – ez hozta közelebb a győzelmet. Remegő anyai tenyerek, melyeknek már nem volt joguk gyengének lenni… Támogatták a vörös pocsolyába ragadt országot, láthatatlanul álltak harcosaik mögött, élelmet, felszerelést, menedéket és reményt adva nekik. Anyák ők, akik éber sólyomként vigyáznak gyermekeikre. Gondoskodásuk, támogatásuk és védelmük nélkül egyetlen gyermek sem lesz képes talpra állni és járni, járni, járni… Így képzelte el Tamara. És ha feladja, ha megbotlik a nehézségek előtt és gyáván hal meg, akkor ki fogja őket támogatni?
Ki más lesz képes kitépni a szívét és odaadni egy harcoló katonának, csak hogy győzzön, csak hogy célba érjen?.. Nem magáért harcol, és Tamara sem magáért, hanem leszármazottai jövőjéért tépi fel az ereit.
És Tamara feláll és újra kezébe veszi a sarlót. Egy-kettő! Egy-kettő! A mező rozskévékkel van teleszórva. Süt a nap. A háború messze van, de itt, a hátországban tisztán hallani a visszhangjait. Mindenki előre, mindenki előre, és boldogulnak… Feltéve, hogy legyőzik az ellenséget.
Tamarát és lányait az utolsó vonattal evakuálták Leningrádból, közvetlenül az ostrom előtt. A férje egy túlzsúfolt kocsiba lökte őket. Ruhában távoztak, csak egy szétszerelt varrógépet és egy zacskó kekszet sikerült felkapniuk.
„Elmegyek érted. Várj” – mondta a férje, és megcsókolta. Tamara kétségbeesetten kapkodta a tunikáját, képtelen volt elengedni.
Nagyon hosszú időre vitték őket Baskíriába. Hosszú állomások, kocsik szét- és összekapcsolása, erdők, erdők, dombok, folyók, sziklák… Aztán fáradtan és piszkosan egyre mélyebbre vitték őket egy ismeretlen vidék mélyére, és Tamara idegei továbbra is a vonatkerekek kattogását hallották a fejében.
A falu szélén egy fedezéket kaptak lakni. Közvetlenül mögötte, körülbelül ötven méterre kezdődött az erdő. Tamara rémülten nézett körül új otthonában. A rönkök ferdén voltak összeszegezve, a tetőt fű borította, belül egy keskeny átjáró volt, és ott… semmi más, csak egy agyaggal maszatos, rozsdás és repedezett kályha. Tamara hátrált.
„Nem tudok itt élni… Lakhatnánk a városban, legalább egy sarokban valahol…” – mondta, és visszanézett a sötét, zord erdőre.
– Most csak a legszükségesebb szakembereket és családtagjaikat evakuálják a városokba – tiltakoztak neki –, ott sem kellemes: 6-8 ember egy nyolcméteres szobában. Kosz, bogarak, állott levegő… Minden túlzsúfolt. Bocsásson meg.
Éjszaka szörnyű hangok szűrődtek ki az erdőből: egy bagoly huhogott, valaki farkasként vonyított, valami visított, vagy susogtatta a leveleket. Tamara és a lányok nagyon féltek!
Tamara hamarosan rájött, hogy a fedezékben élők életkörülményei és az erdő hangjai nem is olyan ijesztőek, mint az éhség. A kitelepítetteknek nem volt mit enniük. A helyieknek megvoltak a saját lakott udvaraik farmokkal, állatokkal, megművelt veteményeskertekkel, de semmijük sem volt. Amit nem ettek: quinoát tavasszal és héjat, és miután a tulajdonosok betakarították a termést, lopva osontak a falu veteményeskertjeiben, elszalasztott krumplit keresve. Madarakat és patkányokat fogtak, és ha egy nyulat csapdába akadt, az ünnep volt. Tamara lányai szálkaként soványodtak, ő maga pedig annyira lesoványodott, hogy minden ruhája, vagyis inkább rongya, zsákként lógott rajta. Így telt el az első tél. Tamarának semmi reménye nem volt arra, hogy a háború hamarosan véget ér, és rettegett a második téltől, amelyet biztosan nem élnek túl. Tamara ismét elesett a mezőn. Már magához tért, de nem volt ereje felkelni, még a kezét sem tudta mozgatni. Csukott szemmel feküdt, a nap sütötte az arcát, és Tamara azt gondolta, hogy ennyi volt – földi uta véget ért. Gondolatban elbúcsúzott a lányaitól. Aztán egészen közelről hallotta a fű susogását, és valaki “dorombolni” kezdett közvetlenül a füle mellett. Kinyitotta a szemét – egy macska. Fehér, vagyis inkább szürkés a portól, az egyik füle fekete, oldalán pedig egy fekete folt, gondatlanul kiömlött, mint a gyanta a fehér terítőn. Egy darab disznózsír lógott a macska fogaiban. A macska puha mancsával Tamara kezére lépett, megszagolta a halántékát, és így egészen az orráig ért. Prédáját Tamara orra előtt hagyta.
– Ez nekem való? – Tamara alig fújta ki a levegőt.
Válasz helyett a macska oldalra dőlt, és zihálva, kifejezően nézni kezdte. Tamarát meglepték a macska szemei – nem narancssárga vagy zöld volt, mint általában a macskáknál, hanem kék.
„Micsoda Vasilek!” – gondolta Tamara.
A macska kinyújtotta az orrát a szalonna felé, és a mancsával kissé játszott vele, beakasztotta, Toma felé tolta. Tamara az oldalára fordult, elvette a szalonnát, és letörölte róla a beragadt szívószálakat.
„Biztos, hogy nem bánod?” – kérdezte újra a macskától.
A macska megnyugodott. Tamara lassan rágni kezdte a szalonnát, nem volt túl friss, már sárgás, de Tamara életében nem evett még ennél finomabbat. Régóta először boldog mosoly ragyogott fel az arcán. Leült, vett egy mély lélegzetet, és megsimogatta Vasileket – úgy döntött, így fogja hívni. Ivott egy kis vizet, és nem felejtette el a tenyerébe loccsantani. Odaadta a macskának – az felnyalta.
Körülbelül két órán át, amíg Tamara dolgozott, a macska sehova sem ment, aztán visszanézett, és sehol sem látta, Vaszilek elment a macskás dolgát intézni. De nem sokáig! Tamara este visszatért a fedezékbe, és ott a lányok simogatták Vaszileket, és sorra kiabálták az anyjuknak:
– Anya, anya, nézd, a macska eljött hozzánk! Kenyeret hozott nekünk, el tudod képzelni! Egy egész fél veknit! Ott hagytuk nektek! Adtunk neki egy nevet – Rabló!
– Milyen rabló ő? Egy angyal, akit hozzánk küldtek. Ő Vasenka, Vaszilek, kék szemű, kedves, szeretetteljes…
Így Vaszilek velük maradt lakni. A lányok lábánál aludt, hogy melegen tartsa őket, szándékosan feküdt a lábukra, különösen télen próbálta megmelegíteni őket magával. És micsoda segítő volt! Vaszilek nélkül biztosan nem bírták volna ki azt a telet! Mókusokat és patkányokat fogott nekik, sőt, még halat is sikerült hoznia télen. Vaszilek mindent ellopott a helyiektől, ami csak úgy hevert: ugyanolyan szalonnát, csirkecombokat, sajttortákat, lepényeket és fetát… Ő maga semmit sem evett otthon, hiába próbáltak a gyerekek megosztozni rajta – nyilván előtte valahol jóllakott. Tamara félt érte.
– Isten ments, hogy elkapjanak, Vasenka, jaj, megbüntetnek… Nem kellett volna házakba másznod…
És megsimogatja, megsimogatja fehér megmentőjét, Vaszilek pedig gördülő dorombolásba tör ki, olyan melegen, hogy a kispad otthonosabbnak, ismerősebbnek tűnik.
– Anya, amikor hazamegyünk, magunkkal visszük Vaszileket? – kérdezték a lányok, csodálva, ahogy Vaszilek az egyetlen gyerekkori játékát – egy plüssnyuszit, amit nagyon szeretett – ölelgetve alszik.
– Persze. Vasilek nélkül sehova sem mehetünk. A városi macskánk lesz, kövér. Megfürdetjük, és meghízik, alvásra pedig a legjobb párnát adjuk neki, azt a rózsaszínt, aminek bojtosak az oldalai. Kiterítjük a nappali kanapéjára, és Vasilekunk királyként fog rajta feküdni.
— És mivel fogjuk etetni, anya?
— Hogy érted? A legjobbal! Adok neki marhaszegyet, csak vörös halat…
— És anya, láttam, hogy ő is szeret füvet csipegetni, a hosszú fajtát.
— Kanapéfű az. Elvisszük magunkkal a parkba, varrok neki egy különleges pórázt, kéket, mint a szeme, és ő lesz az aduász, az utcán az aduász… Minden macska az övé!
– És nem fog félni az autóktól? És a tankoktól?
– Nem lesznek tankok, drágám. Csak hétköznapi autók lesznek, meg buszok, meg villamosok… Hogy szeretném most hallani egy villamos békés fütyülését… Együtt fogunk sétálni a városban: te, meg én apával, és Vasenkával…
– És ha apa nem jön vissza, anya? És ha már nincs ott a lakásunk?.. – a legidősebb lány borzongva fejezte ki félelmeit.
– És elhiszed! Csak ennyit tehetünk most, ugye, Vasenka? Drágám…
És így kitartottak Vaszilkónak köszönhetően a következő tavaszig.
A macska májusban tűnt el, amikor a bazsarózsa rügyei megteltek lével a helyi házak kerítése mögött. Mindjárt virágozni fognak… Tamara mindenhol kereste Vasileket: bolyongott az erdőben, és kérdezősködött a helyieknél, de a keresés nem hozott eredményt. Vasileket hirtelen találták meg, egy olyan pillanatban, amikor Tamara semmi ilyesmire nem számított.
Tamara lement a szakadékba a patakhoz, hogy forrásvizet hozzon. Közvetlenül a patak mellett, egy kitaposott helyen, az ő Vaszilekja egy kötélen lógott… A kötél egy fához volt kötve. Valaki megölte, és tüntetően felakasztotta oda, annak jeléül, hogy nem helyes élelmet lopni becsületes emberektől. Tamaráért akasztották fel.
Vaszileket a fedezék bal oldalán temették el. Keserűen gyászolták a veszteséget. Hogy szerették már! Vaszilij a család tagja lett! A kenyérkereső! A megmentő! De nem azért sírtak, mert senki sem hozott nekik többé élelmet. Ez volt az utolsó dolog, amire Tamara gondolt. Vaszilek a lelkének részévé vált, és amikor elmentek, Tamara úgy érezte, hogy egy része örökre egy távoli baskír faluban maradt, a fák árnyékában, a levelek susogása alatt, egy fedezék közelében, amely évek múltán valószínűleg elkorhadt és összeomlott. És amikor Tamara gondolatai a háború nehézségekkel és bajokkal teli idejébe repítették, Vaszilek emléke mindig fénysugárként hatott rá az éjszakai félelem erdei királyságában, és a pünkösdi rózsák illata, amely a levegőben lebegett, amikor Vaszileket temették, örökre elviselhetetlenné, fülledtté, a halált előrevetítővé vált számára.
Nyáron férje és apja meglátogatta őket. Sérülése miatt leszerelt. A család többször is költözött, mielőtt visszatért Leningrádba, amely túlélte az ostromot.
d. Tamara lakásában, a nappaliban lévő kanapén egy rózsaszín párna hevert, a sarkában bojtokkal… Új volt, Tamara maga varrta, a réginek nyoma sem maradt.
„Ne ülj a búzavirág párnára, személyes” – figyelmezteti vendégeit Tamara.
Azt a párnát „Búzavirágnak” nevezték, megzavarva avatatlan ismerőseiket.
„Miért búzavirág? Rózsaszín!”
„Te semmit sem értesz, ez Vasenkáé, most elmondom…”
Tamarát sokáig gyötörték éjszakánként a rémálmok. Éjszaka felébredve belőlük, néha átsétált a nappalin a konyhába, és periférikus látásával észrevett egy fehér macskát, amelynek oldalán fekete folt volt, gombócba kuporodva, a párnán feküdt… Tamara szíve remegett… Élesen nézett – nem volt ott semmi. Ez emlék, fantázia… És Vasilek, akinek a nevére emlékeztek leszármazottai… már régóta nyugodt, messze van.
