Viktor a Finn-öböl nyugodt felszínén kormányozta a hajót, utasai – moszkvai turisták – pedig lelkesen dobálták horgászbotjaikat. Ragyogó nap volt: ragyogóan sütött a nap, lágyan fújt a szellő, és a halak készségesen haraptak.
– Viktor Szemjonics, úszik ott valami? – kiáltotta hirtelen az egyik nyaraló, a távolba mutatva.
A kapitány hunyorogva a vízbe nézett:
– Madárnak tűnik… Bár nem, valami különös madár.
Amikor a hajó közelebb ért, mindenki zavartan nézett egymásra. A vízben, alig maradva a felszínen, egy macska vergődött kétségbeesetten. Vörös, vizes, teljesen kimerült.
– Nos, nos! – rázta a fejét Viktor. – Hogy került ide? A part másfél mérföldnyire van!
– Talán leesett a hajóról? – vetette fel az egyik turista.
– Vagy az áramlat vitte el – tette hozzá egy másik.
A macska szánalmasan nyávogott, és megpróbált a csónakhoz úszni, de láthatóan fogytán volt az ereje.
– Oké, srácok, a horgászat várhat – döntötte el Victor, és megragadta a halászhálót. – Meg kell mentenünk szegényt.
Nem volt könnyű elkapni a macskát – megijedt, kaparászott, ide-oda ugrált. De végül odacsúsztatták neki a hálót, és az állatot óvatosan felemelték a fedélzetre.
– Szegény teljesen kimerült – sóhajtott Victor, miközben egy régi kabátba csavarta a remegő macskát. – Meddig bírta a vízben?
A macska a fedélzet sarkába préselte magát, és óvatos, ijedt szemekkel nézett az emberekre. Nedves bundája minden irányba kiállt, bajusza remegett.
– Milyen jóképű férfi – meghatódott az egyik turista felesége. – És nagyon fiatal.
– Meg kell mutatnunk az állatorvosnak – aggódott Victor. – Lehet, hogy sós vizet nyelt.
Az állatorvos megvizsgálta a macskát, és mindenkit megnyugtatott:
— Egészséges, bár kimerült. Kiszáradt, ijedt, de kitartó. Tíz napig pihen, és olyan lesz, mint új korában.
— Talán meg kellene keresnünk a gazdikat? — kérdezte Victor.
— Kihelyezhetnénk egy hirdetményt. De valószínűleg hajléktalan. Úgy néz ki, mint egy utcai állat.
Victor hazavitte a macskát. Felesége, Galina, melegen üdvözölte az új „vendéget”:
— Ó, milyen sovány kis jószág! Most meghizlalunk!
Az első néhány napban a macska a kanapé alatt kuporgott, és csak enni mászott ki. Apránként elkezdte felfedezni új otthonát. És egy héttel később már dorombolt, amikor Galina gyengéden simogatta a hátát.
— Tudod — mondta Victor a feleségéhez fordulva —, talán magunknál kellene hagynunk? Nem valószínű, hogy a gazdik megjelennek.
— Nem bánom — mosolygott Galina. — Régóta álmodom egy kiscicáról. Hogyan nevezzük el?
— Lucky — válaszolta azonnal Victor. — Nem mindenkinek adatik meg a menekülés a nyílt tengeren.
A macska, hallva az új nevet, felemelte a fejét és hangosan nyávogott – mintha helyeselné a választást.
Eltelt egy hónap, és Lucky teljesen beilleszkedett a családba. A küszöbön találkozott Victorral, Galina ölében melegedett, ügyesen könyörgött halért a konyhában. Csakhogy ő továbbra is kerülte a vizet – még a táljához is óvatosan közeledett.
— Valószínűleg lelki traumája van — mondta Galina a szomszédainak. — Egy ilyen élmény után semmi meglepő.
— Vagy talán így döntött a sors? — gondolta Tatyjana Nyikolajevna szomszéd. — Egyenesen hozzád jött.
Victor gyengéden megvakarta a macska fülét:
— Talán tényleg ez a sors. Jó, hogy aznap horgászni indultunk. Különben…
A vörös a kezéhez dörzsölődött, és elégedetten dorombolt, mintha azt mondaná: „Minden rendben lesz. Most már veled vagyok. Örökké.”
És Viktor és Galina szavak nélkül egyetértettek ezzel.
Néha a megfelelő pillanatban nyújtott segítség a legváratlanabb boldogsággá válik. Néha a megváltás nem ott jön, ahol kerested, hanem maga az igazi szerencse úszik feléd. A lényeg az, hogy ne hagyd ki ezt a pillanatot, amikor valakinek szüksége van rád. Végül is ilyen pillanatokban érkezik az új, váratlan szerelem az életedbe. És még ha az ismeretségük kezdete szorongással is telt, a legerősebb kapcsolatok gyakran nehéz időkben alakulnak ki.
