– Elnézést, nem tudtam, hogy már valaki lakik itt. A ház évek óta üresen állt.
Bólintottam és mosolyogtam – visszafogottan, óvatosan. Elfelejtettem, hogyan mosolyog őszintén.
Hagyta a kosarat a kerítésen.
– A kertemből vannak. Idén túl sok termett. Talán jól jöhetnek… pitéhez vagy kompóthoz.
Csendesen elment, ahogy jött. Én pedig még sokáig ott álltam, a kosarat bámulva, mintha várnám, hogy megszólaljon.
Ez volt az első emberi gesztus… nem is emlékszem, mióta.
Bevittem az almákat, és gondolkodás nélkül tényleg sütöttem egy pitét.
Három nap múlva újra megjelent. Egy üveg mézzel.
– Nem ajándék. Csak… talán szereti az édeset.
Georgi volt a neve. Egyedül élt, kicsit lejjebb az úton.
Valaha sofőr volt, aztán traktoros. Most csak egy jó kezű, csendes ember.
Nem tett fel kérdéseket. Nem akarta tudni, honnan jöttem, mi történt velem.
Csak hozott – egy üveg savanyúságot, egy zsák krumplit, egyszer még egy régi rádiót is – „hogy ne legyen olyan csend”.
Eleinte mindent visszautasítottam. Nem büszkeségből, hanem félelemből.
Féltem, hogy újra belekeveredem. Hogy újra elhiszem. Hogy újra fájni fog.
De egy este magas lázam lett.
Ő megkérdezés nélkül jött, hozott gyógyteát, meleg takarót, és leült a padra az ajtó előtt.
Csak ott ült.
Csendesen sírni kezdtem.
Nem a fájdalomtól.
Attól, hogy milyen könnyű valaki mellett lenni, aki nem bánt.
Nem voltunk pár. Nem aludtunk együtt, nem fogtuk egymás kezét. Csak… ott voltunk.
Ő javított, én főztem. Ő nyírt, én sütöttem.
Néha csendben voltunk. Néha sírtunk a nevetéstől.
Aztán egy kora tavaszi reggel adott nekem egy borítékot.
– Nem tőlem van. Onnan van.
Össze gyűrt boríték. Ismerős kézírás. A kezem remegett.
„Tényleg elmentél? Ezért a nyomorult szabadságérzetért? Valami paraszt miatt?
Gondolod, hogy más is akar téged?
Soha nem voltál semmi. És soha nem is leszel.
Gyere vissza. Megbocsátok.”
Nem válaszoltam. A levelet a kályhában égettem el.
Este Georgi megkérdezte:
„Mit írt?”
Ránéztem. Először – igazán.
„Semmit. Csak ürességet.”
Ő bólintott. Nem mondott többet.
Egy hónap múlva egy kis dobozt hagyott az asztalon.
Benne egy ezüst lánc és egy kis medál.
„Ez nem vicc” – mondta. „Csak… hogy emlékeztessen, hogy a bálnák a legerősebb lények a földön.
Csak úszniuk kell. Nem süllyednek el.
Először öleltem meg.
És először éreztem: nem engem mentettek meg – én mentettem meg magamat.
Ő csak ott volt, amikor végre visszatértem önmagamhoz.
