Elitsa fát hasogatott a pajta mögött. Sapka volt a fején, anyja kendője a vállán, kezei a hidegtől megmerevedtek. Magas, sovány, szemei hetek óta nem láttak álmot. De gyorsan, pontosan, magabiztosan mozgott.
Viktor nem mondott semmit.
Csak felöltözött.
Talált egy régi kabátot. Felhúzott egy gyapjúzoknit.
Kiment az udvarra.
Amikor a lány meglátta, megdermedt. A fejszéje kicsúszott a kezéből.
– Viktor?! Gyere be azonnal! Meg fogsz fázni!
A fiú nem válaszolt.
Közelebb lépett. Bizonytalanul, de félelem nélkül.
– Add ide a fejszét – mondta.
A nő hosszú ideig nézte. Aztán csendben odaadta neki.
Egy héttel később megérkezett az anyja. Fekete dzsipben, magánsofőrrel és egy plovdivi magánklinika orvosával.
Nem telefonált előre. Csak besétált.
És megdermedt.
Viktor az ablak mellett ült. Hámozott burgonyát egy fazékban, felhúzott ujjú ingben, nyitott ajtóval és a nap sugaraival az arcán.
Amikor ránézett, nem volt ellenségeskedés. Csak valami új – tisztaság.
– Te… jársz? – suttogta a nő.
– És takarítok. Nézd – mosolygott a férfi, és egy héjat dobott a macskának.
Az anyja leült a székre az ajtó mellett, és sírni kezdett.
Nem hisztérikusan. Hanem úgy, mint egy nő, akinek már nincs miért küzdenie.
Ránézett Elitsára, aki háttal nekik mosogatta a tányérokat.
Szinte suttogva mondta:
– Köszönöm.
A tavasz korán jött.
Viktor egyedül ásott a kertben. Hagyma és paradicsomot ültetett. Fáj a háta, roskadnak a térdei, de az arca él.
A nap barnára sütötte, bőre izzadság és egészség illatát árasztotta. Este kőkeményen aludt. Gyógyszer nélkül.
Egy éjszaka kint aludt – a szőnyeg alatt, a szénán. Álmában mezítláb futott egy poros úton.
Valahol előtte Elitsa nevetett.
Májusban levelet írt a bécsi klinikára.
Mindent elmesélt: mit eszik, hogyan lélegzik, mióta nem szed gyógyszert.
Csatolt egy fotót: villával a kezében, egy halom krumpli mellett, homokkal a homlokán és egy mosollyal, amelynek semmi köze a korábbi életéhez.
A végén csak egy megjegyzés:
„Gyógyulok. Egyedül. Szeretettel. – Viktor”
Amikor Marten professzor megmutatta a fotót egy nemzetközi orvosi fórumon, csend lett a teremben.
Valaki megkérdezte:
– Új terápia? Bioprogram?
A professzor sóhajtott.
– Nem. Ez valami régi dolog.
Egy nő. Faütő. Tiszta levegő.
És egy élet, amely nem kérdezi, hogy meggyógyíthat-e. Csak meggyógyít.
