A szeme kissé kinyílt. Úgy nézett rá, mintha ködön keresztül látna, és ajkai megmozdultak:
— Tanečka… az én Tanya… Mióta elment, nem láttam…
Minden nap imádkozom érte… Te… te vagy a fia?
A fiú bólintott. Nem tudott megszólalni.
Csak a könnyei beszéltek helyette.
– Tudtam… – suttogta az asszony. – Éreztem… a vér nem hazudik.
Mosolygott – azzal a csendes, szinte gyermeki mosollyal, ami megszakítja a szívet.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Hogy nem vagyok egyedül. Hogy ő itt van. És hogy te itt vagy…
Danny estig maradt nála. Elmesélte neki gyerekkorát. Anyjáról. Olyan dolgokról, amiket soha senkinek nem mondott el. A nő pedig hallgatott. Néha csukott szemmel, néha szorosan fogva a férfi kezét. Néha suttogva mondta:
— Mondd meg neki… hogy soha nem felejtettem el…
Másnap reggel Ana nem ébredt fel. Mosolygott. A kezében a fénykép volt. A párnája alatt pedig egy cetli, amit Danny írt éjszaka:
„Anya, megtaláltam a nagymamát. Szeret téged. Engem is. Mindent elmesélek.”
Egy héttel később, otthon, Danny átadott anyjának a fotót egy keretben.
„Tudod, ki ez a nő?”
Az anyja ránézett. Megdermedt. A kezei remegtek.
„Ez… az én anyám. Én… azt hittem, meghalt…
– Nem halt meg. Hosszú életet élt. És várt rád. Az utolsó pillanatig.
Az anyja sírni kezdett. Nem tudta abbahagyni. Danny átölelte. Erősen.
— Békében ment el. Mert szeretett téged. És mert én ott voltam.
Azon a napon két generáció találkozott
— az időn és a csendön túl.
És egy fiú, akit küldtek, hogy eljátszon egy szerepet, megtalálta a gyökereit. És örökre megváltoztatta az életét.
