Viktor András hosszasan nézte a gépet. Először csak a tenyerével végigsimított a rézveretes házon, aztán nagyítót vett elő, lehajolt a sorozatszámhoz, és láttam, ahogy megfeszül a nyaka. Aztán hirtelen kiegyenesedett, elsápadt, és rekedten megkérdezte:
— Tudja maga, mi ez valójában?
— Egy régi Singer? — válaszoltam bizonytalanul.
Megrázta a fejét.
— Nem. Ez… Ez egy Singer 222K Featherweight. Egy nagyon ritka modell. Speciális megrendelésre készült, különleges belső szerkezettel. A világon csak néhány darab maradt meg belőle. És ez a példány… ha jól látom a számokat… ez az, amit 1953-ban nyilvánítottak eltűntnek.
Lefagytam.
— Eltűntnek?
— Igen. Egy bécsi varrónő rendelésére készült. De az atelje leégett, ő maga nyomtalanul eltűnt, a gépet pedig soha többé nem látta senki. És most itt van, Budapesten, magánál.
A szívem gyorsabban kezdett verni.
— De a nagynéném csak úgy megvette a Teleki téri piacon, évekkel ezelőtt…
— Valaki valahol nagyon félhetett tőle, hogy ennyire el akarta tüntetni.
A következő percekben a mester szinte rángó kezekkel nyitotta fel a gép alsó rekeszét. Onnan egy aprócska vászonzsákot húzott elő. Amikor kibontotta, egy megégett leveles boríték és egy medál esett ki belőle.
A medálban egy apró fénykép.
— Ez… ez az édesanyám… — súgtam, ahogy megpillantottam az ismerős vonásokat.
De a borítékban lévő levél volt az, ami igazán megrázott:
„Ha ezt olvasod, akkor eljött az idő. A szál elszakadt, és újra össze kell varrni. A gép tudja az utat. Kövesd a tűt — és megérted, miért nem Anna a testvéred.”
A térdeim megremegtek. A levegő kiszorult a tüdőmből.
— Ez valami tréfa? — kérdeztem, de már nem tudtam hinni benne.
— A nagynénje valószínűleg nemcsak varrt. Hanem sorsokat alakított át — suttogta Viktor András. — Ez a gép… nem csak anyaggal dolgozott. A legenda szerint, aki tudja használni, képes vele múltat és jövőt összefonni.
Ezek után már nem volt visszaút.
A következő napokban újra és újra visszamentem a műhelybe. A mester tanított — megmutatta, hogy lehet a gépen olyan rejtett részeket elérni, amikről addig fogalmam sem volt. Az egyik rekeszben kis orsók voltak, mindegyiken egy-egy név. Az egyiken ez állt: „Marika Takács” — a nagynéném neve. A másikon: „Irén Göncz” — ami… az én születési nevem volt. Amit senki sem tudhatott.
Egy másik napon visszamentem Alex lakásába, hogy elhozzam a ruháimat. Nyitva volt az ajtó. Bent… Anna állt a hálószobában. Egy iratokkal teli dossziét markolt a kezében.
— Te mit keresel itt? — kérdeztem.
— Pont ezt kérdezhetném én is tőled — válaszolta vigyorogva. — De gondolom, már tudod, ugye?
— Mit?
— Hogy a lakás, a pénz, az egész… nem csak úgy került hozzám. Megállapodás volt. Én segítettem, hogy az a másik végrendelet ne kerüljön napvilágra. Cserébe mindent én kaptam.
— Te… meghamisítottad a végrendeletet?
— Nem, csak gondoskodtam róla, hogy a másik eltűnjön. De a nénikéd rafinált volt. Valahogy mégis eljuttatta hozzád azt a vacak gépet. Tudta, hogy előbb-utóbb rájössz.
A következő napokban mintha egy láthatatlan kéz vezette volna a tetteimet.
Visszatértem a géphez. Elővettem a „Irén Göncz” feliratú orsót. Elkezdtem varrni. Egy régi inget választottam, bevarrtam az aljába egy kis részt ezzel a cérnával.
Másnap reggel levelet kaptam az ügyvédemtől: előkerült egy korábbi, hitelesített végrendelet, melyben egyedüli örökösként engem neveztek meg: a lakás, a nyaraló, és a bankbetét is rám száll.
Anna eltűnt. Nem jelentkezett többé.
És akkor rájöttem: ez nem bosszú volt. Hanem igazságtétel.
Azóta a Károly körúti lakásban élek. A gép most is az ablak mellett áll. Működik. Halk zümmögéssel indul be, mintha mindig is tudta volna, mi a dolga.
Ma reggel új orsót találtam a fiókban. Még nincs rajta név.
De a kezem már bizsereg, a tű már vár. És én tudom: készen állok. Folytatni fogom, amit Mária néni elkezdett.
És most már én is tudom, ki vagyok valójában.
