A lány már hátrált volna, de ő felállt. Lassan, mintha hosszú évek óta először emelkedett volna fel a súlya alól. Odalépett hozzá, rápillantott a gyermekre, majd a lány kipirult arcára.
— Éhesek vagytok?
A lány csak bólintott. Halkan. Szinte szégyenkezve, de nem tört meg.
— Jöjjenek velem.
Dániel végigvezette őket az éttermen, minden vendég tekintetétől kísérve, mintha valami színházi jelenet zajlana. Leültette őket saját asztalához, intett a főpincérnek:
— A hölgynek és a gyermeknek… mindent, amit csak kérnek. Azonnal.
A lány próbált tiltakozni. Látszott, hogy küzd magával. Végül csak annyit mondott:
— Júlia vagyok. Ne haragudjon… Én nem szoktam ilyet. De már két napja csak száraz kenyeret ettünk. Próbálok munkát találni, de a babával…
— És az apja?
— Amint megtudta, hogy terhes vagyok, eltűnt. Még tizennyolc sem voltam.
Dániel csendben hallgatta. Nem kérdezett többet. Csak ült, és nézte őket — a gyermeket, aki mohón nyúlt a friss étel után, és a fiatal nőt, aki nem könyörgött, nem sírt, csak méltósággal küzdött.
— Nekem is volt egy fiam. Egy éves volt, amikor elvesztettem… vele együtt az anyját is. Egy autóbaleset. Azóta… nem tudok gyerekekre nézni.
A pincér kihozta az ételeket. Júlia alig merte megérinteni a villát. A kisfiú csillogó szemekkel nézett körbe, mintha nem hinné el, hogy ez valóság.
— Hol laknak?
— A WestEnd melletti menedékhelyen. De ma este már onnan is menni kell. Nincs hely.
— Ne térjenek vissza oda — mondta Dániel halkan, de határozottan. — Jöjjenek velem.
Autóba ültek. A lány szótlan volt, ujjait szorosan fonta a gyermek köré. Dániel telefonált, rövid utasításokat adott. Harminc perccel később már egy rózsadombi villa kapuja nyílt előttük — régóta üresen állt.
— Maradjanak itt, ameddig csak szükséges. Lesz szoba, étel, gondozás. És ha szeretné, munkát is találunk.
— De… miért? — kérdezte Júlia csendesen.
— Mert tudom, milyen érzés az, amikor senkinek nem számítasz. És mert a kisfia pont úgy nézett az ételemre, ahogy az én fiam nézett egyszer.
Négy hónap telt el.
A ház újra élt.
Nem volt már néma, hideg. Gyereknevetés, friss sütemény illata, melegséget hozó neszek töltötték meg. Júlia könyvtárban kapott állást, a gyermek fejlődött, kacagott, szeretett. Néha Dániel reggelente kávét főzött neki. Nem beszéltek sokat az érzéseikről, de nem is kellett. Elég volt egy-egy pillantás.
— Szerinted furcsák vagyunk mi így együtt? — kérdezte Júlia egy tavaszi délutánon a Városligetben sétálva.
— Nem. Szerintem ez sors.
Tavasszal Dániel hivatalosan is örökbe fogadta a fiút.
És egy év múlva, amikor a házban újra vendégek gyűltek össze — ezúttal nem üzleti partnerként, hanem családként —, poharát felemelve így szólt:
— Néha az életet egyetlen mondat változtatja meg. Egy halk kérdés, a megfelelő pillanatban. És a bátorság, hogy kimondjuk.
A tekintete Júliára vándorolt. A lány karjában a fiú, szemében könnyek.
— Köszönöm, hogy akkor megszólaltál. Azon az estén.
Valaki sírni kezdett. Mert mindannyian érezték: ez nem csak történet volt.
Ez egy csoda volt.
Egy maradékból született új élet.
És az egész csak egy tányér étellel kezdődött.
