– Anya… – suttogta, és láttam rajta, hogy küszködik. A hangja remegett, a szeme sarkában valami fájdalmas feszülés bujkált.
Majd’ egy éve nem láttam. Más városban élt, mindig azt mondta: „sok a dolgom, nem tudok csak úgy felugrani”. Most meg itt állt, kabátban, hátizsákkal, és olyan tekintettel, mint akinek sürgős dolga van – de nem magával.
– Te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten a fiam. – Azt mondtad, csak jövő héten tudsz jönni…
– Átköltöztem. Végleg. Anya hozzám jön.
A menyem szinte felhördült.
– Micsoda? De hát ti is alig fértek el abban a pici lakásban! És a feleséged?
– A feleségem mondta ki először: nem való anyának otthon. Hanem családba. Hozzánk.
– Péter, ezt nem érted… – kezdte a fiam –, mi csak segíteni akartunk…
– Segíteni? – Péter egy lépéssel közelebb lépett, és szinte belenézett a bátyja arcába. – Azt nevezed segítségnek, hogy beteszed azt az embert egy idegen helyre, aki minden éjjel ott ült az ágyad szélén, mikor gyerekként sírtál?
Felém fordult.
– Gyere, anya. Összepakolunk.
Megremegtem.
– Nem akarok én senkinek terhére lenni…
– Nem vagy te teher, anya – mondta halkan. – Csak fáradt vagy. De ez nem azt jelenti, hogy el kell tűnnöd a világból.
Az úton senki nem szólt. Csak a kerekek hangja hallatszott az aszfalton. Egyszer csak Péter megszólalt.
– Mindenre emlékszem. A tejbegrízre, amit akkor csináltál, amikor nem volt más otthon. A mesékre, amiket a sötétben suttogtál, hogy ne féljek. Te mindig ott voltál. Most én jövök.
– Régen volt már… – motyogtam.
– Lehet. De most is számít. A gyerekeidnek példát mutatsz. Vagy elfelejtetted, hogy Lívia hallotta, amikor azt mondták: „nem bírjuk már”? Ő is megtanulja ezt. Vagy… mást.
A lakásuk meleg volt. Olyan igazi. Illata volt – almás pitéé, fahéjé, életé. Péter felesége, Szilvi, az ajtóban várt.
– A szobád kész. Nem nagy, de tiéd. Beraktam a kis vitrinbe a képeidet. Remélem, jó lesz.
Nem tudtam mit felelni. Csak néztem körbe, aztán leültem az ágy szélére. Először éreztem azt, hogy valaki számít rám. Nem mint teherre, nem mint problémára – hanem mint édesanyára.
Másnap hívott a fiam.
– Anya… sajnálom. Fáradtak voltunk. Talán te is… De nem így kellett volna.
– Tudom – mondtam. – De hozd el Líviát hétvégén. Megtanítom almás pitét sütni. Aztán majd emlékezni fog rá. És nem úgy, mint arra, aki csak ült egyedül egy névtelen szobában.
Este Péter kiült mellém az erkélyre. Gyújtott egy cigarettát.
– Azt hittem, nem félek az öregedéstől – szólalt meg halkan. – De most jöttem rá, hogy nem a ráncok, hanem az egyedüllét az, amitől igazán félni kell.
– És most?
– Most már nem félek. Mert most már tudom, hogy soha nem hagyunk magadra.
És akkor, hosszú idő után először, valóban mosolyogtam. Nem illendőségből. Nem udvariasságból. Hanem mert végre úgy éreztem: hazataláltam.
