Ádám némán állt. Mintha minden vér kiszökött volna az arcából.
A nappalit betöltötte a felvétel hangja — az én hangom, ahogy néhány nappal korábban, mikor a bevásárlásból jöttem haza, véletlenül meghallottam anyósom telefonbeszélgetését a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül. Valami megmagyarázhatatlan megérzés hatására elindítottam a hangrögzítőt.
— …igen, Imre, már itt vagyok náluk. Hoztam a bőröndöket is meg az ékszeres dobozt. De figyelj, nem fogom kibírni a hónap végéig. Komolyan. Te, ha azt mondom, hogy a menyem lopta el? Szerinted beveszik? Olyan kis nyuszi, csak pislog, biztos elhiszik. Közben meg én eladom a cuccokat, tudod jól, fele még a háborúból van, a nagyanyámé volt…
Csend.
A kapitány, aki eddig unott arccal jegyzetelt, most kihúzta magát. A fiatal rendőr döbbenten nézett rám. Ádám a hajába túrt, majd lassan leült a kanapéra. Katalin néni arcából teljesen kifutott a vér.
— Ez… ez hazugság! Hamisítvány! Megvágtad! — suttogta, szinte zihálva. — Ez nem is az én hangom!
A kapitány felemelte a kezét:
— Hölgyem, ez elég egyértelmű. Most már gyanú merül fel az ön szándékairól is. Ha ön hamisan hívta ki a hatóságokat, és másra próbálta hárítani a saját cselekedeteit — az bűncselekmény.
— Én… nem akartam rosszat… csak egy kis segítség kellett volna… — kezdte dadogni, de már senki nem figyelt rá együttérzéssel.
Én a kapitányhoz fordultam:
— Hogy is mondta? Hogy a „tolvaj” biztos valaki, aki hozzáfért a dobozhoz, és csak ő? Akkor tessék. Itt a bizonyíték.
A kapitány bólintott, majd a jegyzőkönyvbe írta:
— Katalin Kiss, gyanúsítottként hallgatjuk ki. A felvétel alapján további nyomozás indokolt.
Ádám akkor felállt. Odalépett anyjához. A hangja csendes volt, de reszketett benne valami új, ismeretlen érzelem:
— Anyu… ezt hogy tehetted meg velünk? Velem? Lillával? Te nem csak a feleségemet rágalmaztad meg, hanem engem is összetörtél.
Katalin néni csak ült. Elveszett tekintettel, mintha nem is értené, mi történik. A rendőrök kérték, hogy kísérje őket be az őrsre jegyzőkönyv-felvételre.
Nem bilincselték meg. Nem vitték el erőszakkal. De abban a pillanatban minden méltóságot elveszített.
Másnap reggel egy bőrönd és egy kézzel írott levél vártak az ajtóban.
A levél rövid volt:
„Nem tudok a szemedbe nézni. Nem kérek bocsánatot, mert azt nem lehet. Elmegyek.”
Aláírás nem volt. Csak egy régi fotó volt mellé csúsztatva: Ádám kisgyermekként, az ölében egy mosolygó nő — Katalin néni, akkor még fiatal és meleg tekintetű.
Ádám hosszasan nézte a képet, aztán összefogta, és elrakta a fiókba. Nem a kukába — csak félretette.
Hónapok teltek el. Katalin néni nem jelentkezett. Ádám időnként küldött neki pénzt — sosem beszélt róla. Én nem kérdeztem.
Egyik este, mikor együtt főztünk, Ádám váratlanul megszólalt:
— Tudom, hogy nem elég, amit tettem… vagy amit nem tettem. De most már soha többé nem engedem, hogy valaki így bánjon veled. Még ha az anyám is.
Megöleltem.
Nem bocsátottam meg teljesen. De elkezdődött valami.
Néhány hét múlva levelet kaptunk egy ügyvédtől. Kiderült, hogy több ékszert — köztük a hírhedt gránátos brosst — Katalin néni már hónapokkal korábban elzálogosított. A felvétel megerősítette: az egész jelenet egy színjáték volt.
Nem pereltük be. Nem akartam újabb háborút.
Elég volt, hogy a hazugság napvilágra került.
Nyáron elutaztunk a Balatonhoz. Sem ékszerek, sem dobozok, sem emlékek nem jöttek velünk.
Csak mi ketten.
És a tudat, hogy az igazság néha egy gombnyomásnyira van — csak bátorság kell hozzá, hogy lejátszd.
