Nem csaptam be az ajtót. Egyszerűen csak elmentem. Nem dacból, nem bosszúból, hanem mert nem bírtam tovább egy olyan ember mellett maradni, aki elveszítette az irántam érzett tiszteletet, és mégis elvárta, hogy szeressem.
Az utca nedves volt, hűvös és szürkés. A falevelek a járdán ragadtak, mint elfeledett mondatok. A vállamon táska, a számban fémes íz. Nem akartam anyának telefonálni. Nem akartam azt mondani: „igaza volt.” Mert nem volt.
Egy éjszakát egy olcsó hostelben töltöttem. A szobában idegen testek szaga, valaki halkan sírdogált, máshol valaki horkolt. Én csak néztem a plafont, és próbáltam visszaemlékezni arra a napra, amikor beköltöztünk. A falak még frissen festve, a jövő még előttünk. Akkor még elhittem, hogy ez a mi otthonunk.
Másnap reggel visszamentem. Nem hozzá – magamhoz. A lakásba, amit együtt építettünk, de amit én finanszíroztam. Be akartam menni a dokumentumokért.
Zuhany után nyitott ajtót, álmos szemekkel, törölközővel a derekán.
– Na, visszajöttél? Mi van, nem bírtad ki nélkülem? – gúnyolódott.
Szó nélkül léptem be. Odamentem a szekrényhez, elővettem a dossziét, a piros dobozt is, amit ő mindig üresnek hitt.
– Mi ez, viszed a kis „függetlenséged”? – nevetett.
Ránéztem. És először hónapok óta kimondtam az igazat:
– Nem hirtelen felindulásból mentem el. Tudtam, hogy mit fogsz mondani. De egyet elfelejtettél: a lakás az én nevemen van. A nagymamám örökségéből vettem. Amikor ideköltöztél, egy táskával jöttél, és sok ígérettel.
Megdermedt.
– Ez… ez nem lehet igaz…
– De igaz. Itt van az adásvételi szerződés, itt van a tulajdoni lap. Te csak vendég vagy.
Az arca eltorzult.
– Ki akarsz rúgni? Engem?! Hol fogok aludni?
– Ott, ahol nekem mondtad: a faluban, anyádnál. Vagy ott, ahol rád nyílik egy ajtó. De ez az ajtó ma bezárul mögötted.
Elkezdte felforgatni a lakást. Kapkodott, lapozgatott papírokat, mintha varázslatra bukkanna valamire, ami visszaadja neki a jogot maradni. De nem talált semmit.
– Ezt nem teheted velem! – kiabálta.
– Megtettem.
Elment. Nem rögtön. Dühöngött, kiabált, becsmérelt. Aztán becsapta maga mögött az ajtót. Két óra múlva már jöttek az első üzenetek. Először káromkodások. Aztán könyörgések. Aztán emlékek: „emlékszel, amikor először főztél nekem tojáslevest?” „Emlékszel a karácsonyunkra?”
Én közben takarítottam. Mostam a falakat, a padlót, az ablakokat. Mintha a bántás nyomát is el akartam volna törölni. Minden egyes mozdulat egy felszabadulás volt. A sírás nem jött. Csak csend. Mély, nehéz, mégis békés csend.
Három nappal később levettem a jegygyűrűt. Négy nappal később beadtam a jelentkezésem egy állásra. Öt nappal később felvettek. Amikor azt mondták: „holnap kezdhet”, akkor tört ki belőlem a zokogás. Nem a fájdalom miatt, hanem mert végre újra éreztem valamit.
Egy hónap telt el. Vettem magamnak virágot. Fehér liliomot – azt utálta. Azt mondta, temetőszagú. Én meg végre szabadon lélegeztem. És bár alig maradt pénzem, mégis boldogabb voltam, mint az elmúlt két évben összesen.
Nem tudom, hol van most. Talán még mindig ír. Vagy már nem. Én nem olvasom el.
Mert én már nem az vagyok, aki csipesszel a kezében állt a balkonon, és könyörgött egy kis segítségért. Én most már az vagyok, aki kimondta: elég.
És aki valóban meg is értette, mit jelent az, hogy: elég.
