Az ajtóban álló anyám hangja csendesen, mégis jéghidegen hasított át a nappalin.
— Tedd le a kezed, Zoltán. Most. Vagy én teszem le neked.
A férjem úgy fordult felé, mint egy hüllő, akit zseblámpával világítanak meg. Először meglepettség villant át az arcán. Aztán gúny.
— Maga meg ki a fene, hogy itt parancsolgasson?! Ez az én házam! Az én feleségem!
Anyám nem szólt vissza. Csak letette a szatyrot a földre, levette a kabátját, és beljebb lépett. Olyan határozottsággal, amit még én sem láttam tőle évek óta. Pedig ő volt az, aki egyedül vitt végig minket három gyerekkel, munkanélküli apával, rezsivel, számlákkal, sírós éjszakákkal.
— Nem a házad. A lányom háza is. És ne felejtsd el, Zoltán… én láttalak téged tízéves korodban, amikor a saját apád előtt sírtál, mert megütött. Ismerem azt a tekintetet, amit most hordasz.
Zoltán köpni-nyelni nem tudott. Láttam a kezét, ahogy önkéntelenül kiengedte az öklét. Anyám odalépett hozzám, finoman megérintette a karom. A bőröm alatt még égett a tegnapi ütés nyoma. Rám nézett. Mélyen. Aztán újra őt nézte.
— Most szépen odamész a szobába, összepakolsz, és elmész. Ha egy szavad is van, hívom a rendőrséget. És ne hidd, hogy ez fenyegetés. Ez ígéret.
— Ő az én feleségem! — ordította végül Zoltán, egy utolsó, kétségbeesett próbálkozással. — A feleségem, érted?! Mit képzelsz, hogy csak így…?!
— Épp ezért. Aki egy feleséget így kezel, az nem férj. Az csak egy gyáva ember, aki a nőkön vezeti le a saját nyomorúságát. És tudod, mi a legszánalmasabb? Hogy ezt még el is hiszed jogosnak.
Zoltán végül nem válaszolt. Nézett engem, nézte anyámat, aztán a földet. Aztán megfordult, belépett a hálószobába. Egy perc sem telt bele, és már a cipője csattogott a folyosón. Még egyszer hátranézett. Én nem mozdultam.
— Nem voltál mindig ilyen — mondta halkan, majd becsapta maga mögött az ajtót.
A csend úgy omlott ránk, mint egy megszűnő vihar után. Anyám odajött hozzám, ölébe vont, én pedig zokogni kezdtem. Olyan sírással, aminek se eleje, se vége nem volt. Csak jött. Jött az évek alatt elfojtott fájdalom, a megaláztatások, a rettegés minden egyes este. A szégyen. Az önvád. A csend.
— Miért nem jöttél hamarabb? — kérdeztem végül reszkető hangon.
— Mert csak most mertem. Mert azt hittem, erős vagy, és majd megoldod. De ma… ma a hangodban volt valami, amit nem lehetett nem hallani.
Este csöndben ettünk. Az asztalon meleg kenyér, némi sajt, és egy kis paradicsom. Anyám még teát is főzött. Úgy ültem ott, mint egy gyermek. A világ lassan forgott tovább, de belül, bennem valami megtört. Vagy talán éppen valami új kezdődött.
Másnap reggel újra jött. Egy bőrönddel. Nem Zoltán. Anyám.
— Maradok egy darabig. Ha nem bánod.
Nem bántam. A lakás üresebb volt nélküle, de mégis valahogy tágasabb lett. Könnyebb lett benne lélegezni.
Az első hét furcsa volt. A csönd néha ordított. Néha a reflexeim készen álltak az ütésre, az ordításra, a vágott mondatokra. De semmi nem jött. Csak a csend. És anyám halk lépései. Az, ahogy esténként teát főzött. Az, ahogy rendet rakott a konyhaszekrényben. Az, ahogy rám nézett, mikor hallgatásba burkolóztam.
Egy este elővettem egy régi naplót. Zoltán sosem engedte, hogy írjak. “Időpazarlás” — mondta. De most leültem, és írtam. A napot. A félelmet. A megkönnyebbülést. A bizonytalanságot. A dühöt. A szeretet.
Anyám olvasni akarta. De nemet mondtam. Elmosolyodott.
— Jó. Akkor már biztos vagy benne, hogy most magadnak élsz.
Egy hónap telt el, amikor megjelent a rendőrség. Nem hozzánk jöttek. A szomszédhoz. De valahogy a hangok újra feltépték bennem a múltat. Később megtudtam: egy másik nő. Zoltán új “barátnője”. Ő is jelentette. Azt mondta, “elnézést”, hogy “nem tudta”, hogy “nem hitte volna”.
Nem kívántam neki rosszat. De nem sajnáltam. Mert tudtam: én voltam az első, aki kiléptem. Aki nem várt tovább.
Ma egy kis könyvesboltban dolgozom. Nem sok pénzért. De minden reggel mosollyal ébredek. A kávém forró. A cipőm tiszta. Az ágyam meleg. És a nevem… az enyém. Nem hangzik el többé, mint egy vád.
Anyám néha megkérdezi:
— Sajnálod, hogy így alakult?
Ránézek. Mosolygok. És azt válaszolom:
— Csak azt sajnálom, hogy nem történt meg hamarabb.
Egy napon egy fiatal lány lépett be a boltba. Sebhely volt a karján. Riadtan nézett körbe. Láttam a szemében azt, amit annyira jól ismertem.
Megkérdeztem:
— Segíthetek?
Rám nézett. Tétován bólintott. És én tudtam:
Igen. Segíthetek.
Mert a történet, amit én lezártam — most másnak segíthet kinyitni egy ajtót. A saját szabadsága felé.
Vége.
