Valika nagymama mozdulatlanul ült a kanapé szélén. Mellette, a pokróc alá bújva, ott feküdt Kitti, a megviselt plüssnyulat szorongatva. Apró ujjai az egyik fülét piszkálták – görcsösen, szinte öntudatlanul. Mintha csak abban az egyetlen mozdulatban keresne menedéket.
Valika fejében csak egy gondolat zakatolt:
„Hogyhogy nem vettem ezt észre korábban?..”
Eszébe jutott, milyen lett az utóbbi években a lánya, Mariann. Távolságtartó. Feszült. Egyre gyakrabban ideges, sőt, dühös. Mindig a munkára panaszkodott, a gyerek „kiszámíthatatlanságára”, a „kimerülésre”.
De Valika mindezt akkor csak legyintve fogadta. Azt hitte, túl van reagálva. Hogy csak felnőttélet.
Most viszont ott feküdt előtte az unokája, egy hatalmas lila folttal a hátán, rettegéssel a szemében.
— Kittikém, drága… mondd meg nekem az igazat — szólt végül gyengéden, de a hangja remegett. — Sokszor bánt téged anyu?
A kislány csak vállat vont, de aztán lassan bólintott is. Apró mozdulat volt, de elég volt.
— Néha… ha nagyon ideges. Ha nem pakolok el, vagy ha kérdezgetek… Egyszer csak azért, mert kiborítottam a tejet. Meg ha rossz jegyet hozok. És még… — megállt, lehajtotta a fejét.
— Még mit, kicsim?
Kitti szorosabban ölelte a nyusziját. Szinte belebújt.
— Be szokott zárni a fürdőbe. Vagy kiküld az erkélyre. Azt mondja, kell egy kis hideg levegő, hogy lehűtsem magam.
Valika ekkor a kezét a szája elé kapta. Szinte rosszul lett. Mintha jeges kéz markolta volna meg a mellkasát.
„Ez nem lehet Mariann. Ez nem az én lányom. Mi történt vele?”
Este, mikor Kitti már békésen aludt a mesére, Valika csendben kiosont a konyhába, vizet töltött, és leült az asztalhoz.
A döntés azonnal megszületett. Egyszerű volt.
Nem engedi vissza a gyereket haza. Nem holnap. Talán nem is holnapután.
Két órával később Valika már az autóban ült. Mellette Béla bácsi, a nyugdíjas szomszéd, aki korábban rendőrként dolgozott.
— Valika… biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Az önkormányzat, a gyámügy, bejelentés… komoly dolgok ezek — nézett rá komolyan.
— Biztos vagyok, Béla. Nem engedem, hogy a gyerekből roncsot csináljanak. Ez nem csak egy kék folt. Ez egy segélykiáltás. A kisunokám nem háziállat. Ha én nem állok ki érte, akkor ki?
Másnap reggel hivatalos emberek csengettek Mariann ajtaján. Egy középkorú nő szigorú arccal lépett be.
— Jó napot kívánok. A gyermekvédelmi szolgálattól jöttünk. Jelzés érkezett hozzánk, mely szerint Kitti veszélyeztetve lehet otthon.
Mariann elfehéredett.
— Az anyám, ugye?! Ez mind ő! Megőrült! Rágalmak! Én jó anya vagyok! Gyönyörű lakás, rend, ruha, tanulás — a lányomnak mindene megvan!
— És a zúzódások? Az is „mindenből jár egy kicsi”?
— Egyszer csaptam rá! Ez nem bántalmazás! Ez nevelés! Én vagyok az ANYJA! Jogom van! Mindig ellenem volt az a nő, mindig! Most meg… feljelent? Ez őrület!
— Kérem, nyugodjon meg — szólt közbe a férfi ügyintéző. — Mi nem ítélkezünk. Kivizsgáljuk a helyzetet. De addig is, a kislány a nagymamánál marad. Ez átmeneti döntés.
Mariann az asztal szélébe kapaszkodott. Most először fogta fel: a lányát elvehetik tőle.
Két hét telt el. Kitti azóta Valikánál lakott. És napról napra nyílt meg. Egyre többet mosolygott. Már nem sírt elalvás előtt. Újra rajzolt, újra beszélgetett, nevetett, játszott.
Egy este, vacsora után, egyszer csak megkérdezte:
— Nagyi… itt maradhatok örökre?
Valika nyelt egyet, megsimogatta a haját, és halkan azt válaszolta:
— Amíg én élek, kicsim, itt biztonságban vagy.
Egy hónap múlva Mariann is megjelent.
Nem hasonlított önmagára. Nem volt smink, nem volt hangos düh. Csak egy fekete kabát, fáradt tekintet és megtört testtartás.
— Anya… én… jártam pszichológusnál… a hivatalnál is… mindent végiggondoltam. Elrontottam. Tönkretettem… de kérlek, adj egy esélyt. Hogy jóvá tegyem.
Valika hosszan nézte. Aztán lassan bólintott.
— Megpróbálhatod, Mariann. De nem mint anya. Hanem mint ember. Előbb vissza kell találnod önmagadhoz. És csak utána… Kittihez.
Mariann elsírta magát. Igazán. Nem hisztérikusan. Nem játszva.
Őszintén.
Kitti a szobaajtóból nézte. Aztán lassan odalépett. Hosszú ideig semmit sem szólt. Aztán halkan csak annyit mondott:
— Ha nem ijesztesz meg többé… akkor igen. De csak ha olyan leszel, mint a nagyi.
És ezzel megfogta az anyja kezét.
Ez lett az új kezdet.
Nem volt benne kiabálás. Nem volt rettegés.
Csak gyógyulás. Három ember között, akik végre megtanultak:
a szeretet nem parancs,
nem fegyelem — hanem döntés. Nap mint nap.
