Az önkéntesek arcán fáradtság, kétségbeesés – de valami más is. Makacs elszántság. A puszta akaratuk tartotta őket talpon.
„Élve. Csak élve.”
Bence édesanyja, Krisztina, alig szólalt meg. A szavak valahol belül rekedtek meg. Már nem sírt – a könnyei az első este elfogytak. Csak halkan suttogott fiának valamit, mintha mellette lenne:
— Tarts ki, kisfiam… anya már úton van…
Bence vacsora után indult el, mondván, csak egy kicsit sétál az erdei ösvényen. Gyakran tette ezt – a falu szélén lévő erdőség régen természetvédelmi terület volt. Ahol a moha puhán fedte a földet, a fenyők közt madarak daloltak, s a patak csobogott. A telefonját – pechjére – otthon felejtette. Este tízkor már nem volt sehol.
Eleinte azt hitték, talán egy barátjánál van. Aztán telefonálni kezdtek – senki sem látta. Két órával később már a rendőrségen ültek.
A harmadik napon bukkantak először nyomra. Egy pásztor, aki a felső domboldalon hajtotta a nyájat, látott egy fiút piros pólóban. Egyedül ment, gyors léptekkel, a tekintetét a földre szegezve – mintha keresett volna valamit.
— Talán elveszett a kutyája? Folyton a fű közé nézett, — mesélte az öreg.
A rendőrség keresőcsoportot állított fel. Az önkéntesek 500 méteres „blokkokra” osztva járták át az erdőt. Éjszaka hőkamerás drónt is bevetettek.
Semmi.
A hetedik napon az egyik rendőr, Lihács Ádám őrmester, kissé eltért a kijelölt útvonaltól. Valami csillant meg a fák között – mintha egy harmatcsepp a ruhán.
Negyven métert ment még előre – és megdermedt. Egy öreg fenyő alatt, a törzséhez támaszkodva, ült valaki.
Piros póló. Fej a mellkason. Ajkai szürkések. De a szeme… nyitva volt. És rá nézett.
— Bence? — suttogta Ádám, és már futott is felé.
A fiú életben volt. Sovány, mint egy csontváz, az ajka kirepedezve, a szeme alatt sötét karikák. A keze remegett. Nem tudott beszélni – csak annyit nyögött:
— Vizet…
Amikor helikopterrel elszállították, az egyik rohamrendőr, a húszéves Dani Kurta kilépett az ösvény szélére, és sírva omlott össze egy fa tövében.
— Mit tettek ezzel a gyerekkel… — motyogta.
A pszichológusok később azt mondták: „pszichotikus trauma disszociatív elemekkel”. De Bence – napokkal később, a kórteremben – maga mesélte el, mi történt.
— Ott volt egy lány.
— Milyen lány? Hol? — kérdezte az anyja, kezét szorítva.
— Az erdőben. A patak felé mentem, mikor sírást hallottam. Letértem az ösvényről. És megláttam őt. Egy tuskó mellett ült, mezítláb. Fehér ruhában volt. Az arca… mintha elmosódott lett volna. Mintha ismertem volna, de mégsem tudtam ki ő.
Bence akadozva beszélt. Néha elfelejtette a szavakat. Az orvosok szerint ez a kiszáradás, az alacsony vércukor és a sokk következménye.
A történet lényege viszont ez volt:
— Követtem őt. Folyton hívott. Hol eltűnt, hol újra ott volt. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy már fogalmam sincs, hol vagyok. Visszafordultam — se út, se patak.
— És mit tettél?
— Kiabáltam. De senki sem válaszolt. Éjszaka… ő újra megjelent. Mellém ült, suttogott valamit. És… nem éreztem éhséget. Csak rettegést.
A mentők több tűzrakás nyomát is felfedezték. Bence egy kidőlt fa alatt rendezkedett be. Leveleket evett, egyszer talált egy kis csipkebogyót. Esővizet ivott. De miért nem indult vissza?
— Nem tudtam, merre van az „előre”. Minden irány egyforma volt. Amint léptem egyet valamerre, ahol mezőnek vagy útnak kellett volna lennie – elfogott a pánik. Mintha ő… nem engedett volna el.
Egy hét után az orvosok megengedték, hogy Krisztina hazavigye fiát. De éjszaka Bence felriadt, sikoltott. Azt mondta, „újra hívja őt”. Az anyja a kezeit fogta, csendben imádkozva.
A pszichoterapeuta, dr. Mária Petrovna, azt mondta: az elme így védekezik. A kamasz tudata nem bírta el a teljes elszigeteltséget, ezért „alkotott” egy személyt, hogy ne őrüljön meg.
De egyszer – már szeptemberben – Krisztina hazatért, és megtorpant a szobaajtóban. Bence az ablaknál ült, egy régi, megperzselődött fényképet szorongatva.
— Ki ez? — kérdezte halkan, leülve mellé.
Bence hallgatott. Aztán suttogta:
— Ő.
A képen egy lány volt. Körülbelül vele egyidős. Fehér ruhában. Erdő a háttérben.
Később kiderült, hogy a fotót azon a helyen találták, ahol Bencére rábukkantak. Egy önkéntes vette észre a földből kikandikáló sarkát. Elhozta a bázisra – aztán valahogy elfelejtették.
Mígnem ez történt.
Az újságírók kutakodni kezdtek. A rendőrség kérte a családot, ne szítsák a szenzációt. De a történet elterjedt. Az emberek gyertyákat, játékokat hoztak az öreg fához. Azt suttogták: 1993-ban eltűnt ott egy kislány. Soha nem került elő.
Natasa volt a neve.
Bence soha többé nem ment vissza az erdőbe. Iskolát váltott, zárkózott lett. De két évvel később – egyetlen alkalommal – visszatért. Egyedül. Csak pár percre. A fa alá letett egy új fényképet. Magáról.
A hátoldalra ezt írta:
„Köszönöm, hogy nem engedted, hogy megőrüljek. De most már egyedül megyek tovább.”
Készen állok az olasz, bolgár vagy román változatra is — csak szólj.
