A kis jószág riadtan ugrott hátra, és azonnal a macska mögé bújt. A nő torka elszorult.
— Elég legyen! — lépett előre hirtelen, nem is tudva, honnan veszi a bátorságot. — Hogy képzeli, hogy egy seprűvel ver egy kisállatot?!
Az utcaseprő megvetően nézett rá. Arcán nem volt bűntudat, csak fáradt undor.
— Ezek miatt van itt minden tele ürülékkel és bűzzel. Aztán meg az ilyenek, mint maga, még etetik is őket. Ez nem állatkert, hölgyem. Ez a város!
A nő megrázta a fejét. Nem akart vitatkozni, de a keze ökölbe szorult.
— Az emberség nem attól függ, hány négyzetméteren élünk, hanem attól, hogyan bánunk a nálunk gyengébbekkel — mondta csendesen. — Ezek ketten senkit nem bántanak. Csak túlélni próbálnak.
A férfi vállat vont, aztán továbbtolta a seprűjét. A nő leguggolt a kiskutyához, aki remegve simult a macskához, mintha már nem merne hinni semmiben.
— Ne félj… ne félj, kicsim… — suttogta. — Nem engedem, hogy bántsanak.
Aznap este nem tudta kiverni a fejéből a történteket. A kanapén ült, a laptopját az ölében tartva, és valami furcsa késztetést érzett. Megnyitott egy új dokumentumot, és írni kezdett.
„Egy szürke macska és egy kiskutya a város szélén. Együtt fekszenek a nedves kövön, és várnak. Nem kérnek sokat. Csak egy falatot. Egy pillantást. Egy esélyt az életre…”
Posztolta. Fotót is csatolt róluk, amit aznap reggel készített. Nem várt semmit. Talán csak annyit, hogy legalább néhányan meglátják őket.
De amit kapott, az egész más volt.
Két nap alatt több mint hatezer megosztás. Kommentek ezrei.
Voltak, akik ételt ajánlottak fel. Mások meleg kuckót, vagy pénzt, hogy el lehessen őket vinni orvoshoz. Egy fiatal pár jelentkezett, hogy örökbe fogadnák a kiskutyát. Egy nyugdíjas hölgy, hogy nála lenne hely a cicának.
A nő könnyeivel küszködve olvasta a sorokat. Nem hitt volna benne — de mégis, az emberség valahol még élt.
A következő reggelen már nem egyedül ment a kis zughoz. A nyugdíjas hölgy, Ilonka néni, ott várt rá egy sárga esernyő alatt.
— Jöjjenek csak, kis drágáim… — szólította a macskát, és annak óvatos léptei, mintha csak egy régi baráthoz közeledett volna.
A kiskutya eleinte félt. De a nő ott guggolt mellette, mosolyogva, halk szavakkal biztatva, míg végül ő is odament. A kis farka már nem félelemtől remegett, hanem izgatottságtól.
Ilonka néni könnyes szemmel nézett a nőre.
— Nem tudom, hogy hívják magát, de… köszönöm. A világ jobb lett magától.
—
Néhány hét telt el. A nő továbbra is járt a megszokott megállóhoz. Csak most már nem sietett úgy. Mert minden reggel, mielőtt elindult volna, kapott egy képet.
A cicáról, ahogy az ablakpárkányon sütkérezik. A kutyusról, aki már egy új nyakörvvel szaladgál a kertben.
Az egyik képen a kiskutya egy kisgyerekkel játszik a nappaliban. A háttérben a cica figyel.
Alatta csak ennyi állt:
„Család lettek.”
—
És egy reggelen, amikor a szél újra borzolta a haját, a nő újra megállt ugyanott. Már nem volt ott se macska, se kutya. Csak a fal tövében egy kis papírdoboz, benne egy cetli.
A cetlin csak ennyi állt, gyerekbetűkkel írva:
„Köszönöm, hogy megmentette az anyukámat és a testvéremet.”
A nő sokáig állt ott, a szívében valamiféle halk, meleg dobbanással.
Nem volt rajta aláírás.
Nem is kellett.
