— Rendben. Kétszázezer. Rögtön a tárgyalás után. A sminkszoba ezen az emeleten van. A ruhatár szemben. Tíz perc. A neved?
— Anna.
— Tökéletes. Anna, tizenöt perc múlva a feleségem vagy. Viselkedj meggyőzően.
A nő nem válaszolt. Csak bólintott, és elindult az ajtó felé. Sándor figyelte a lépteit. Volt valami a járásában… valami, ami kizökkentette. Nem tudta megfogalmazni, de valami ott motoszkált benne.
A vendégek már elhelyezkedtek a tárgyaló különtermében, amelyet panorámaablakok öleltek körül. Kristálypoharak, halk zene, elegáns előételek — minden készen állt arra, hogy lenyűgözze a kínai delegációt.
Sándor lazának mutatta magát, de folyamatosan a bejárati ajtót figyelte. És akkor… megérkezett.
Anna belépett. Sötétvörös nadrágkosztümben, kontyba tűzött hajjal, sminkje természetes, mégis elegáns. De a tekintete… az a tekintet megfagyasztotta a levegőt. Nem jött zavarba, nem játszotta meg magát — mintha egész életében ebben a szerepben élt volna.
Chen Yilin, a kínai fél vezetője, felállt:
— A felesége?
Sándor még válaszolni akart, de Anna megelőzte:
— Jó estét, Chen úr. Öröm találkozni önnel. Orlai Anna vagyok, Sándor felesége.
Tökéletes angolsággal. Akcentus nélkül. Sándor belül megmerevedett. Ez nem lehetett véletlen. Ezt nem lehet megtanulni az utcán…
Chen udvariasan mosolygott:
— Nem is tudtam, hogy ilyen elegáns asszonya van, Orlai úr.
— Nem szoktunk kérkedni a magánéletünkkel, — válaszolta Anna egy finom mosollyal, majd leült Sándor mellé, megfogva a kezét.
Már az első pohárköszöntő után Anna kérdezni kezdett. Kérdezett a kulturális különbségekről, az üzleti szokásokról, a déli tartományok viszonyairól. Chen, aki általában hűvös tárgyalópartner, mosolygott. Érdeklődött. A szemében tisztelet csillogott.
— Bocsásson meg, Anna, de hol tanult ön? — kérdezte egyik magyar partner.
Anna nyugodtan nézett rá:
— Az ELTE-n. Bölcsészkar. ’89-ben diplomáztam.
— És utána?
Kicsit elmosolyodott.
— Azután jött az élet.
A találkozó után Sándor idegesen járkált. Végül megkereste Annát, aki már visszaöltözött a takarítói ruhájába.
— Ki maga valójában? — kérdezte tőle halkan.
— Egy nő, akinek pénzt ajánlottak egy szerepért. Nem ezt akarta?
— De… Maga lenyűgözte őket! Nem játszotta meg magát. Maga… túlnőtt rajtunk mind.
Anna levette a kabátját, leült, és csak ennyit mondott:
— Sándor… Maga azt hiszi, hogy a munkaruha egyenlő a butasággal. Én tanítottam. Fordítottam. Volt férjem, volt gyermekem. Aztán elváltam, a fiam megbetegedett, adósságba kerültem. És itt kötöttem ki.
Sándor lassan leült mellé.
— De akkor miért nem… miért nem csinál valami mást?
— Mert nem mindenki mászik vissza a csúcsra. Néha csak élni kell. Dolgozni, lélegezni. De egy dolgot maga nem ért.
Közelebb hajolt:
— Aki fent van, gyakran nem látja, kik tartják alatta az alapot.
Egy hónap múlva újra látta.
Egy magániskola előtt. Anna éppen a napot zárta le, takarítóként.
Sándor odalépett hozzá:
— Vacsora. Csak kettesben. Nincs fogadás. Nincs pénz. Csak beszélgetni szeretnék.
Anna sokáig nézte.
— Egy esély. De nincs több szerep.
Az étteremben órákig beszélgettek. Anna mesélt a fiáról, aki 2014-ben halt meg. Az elveszett kéziratáról. A fiatalkori álmairól.
Sándor először mesélt arról, hogy gyerekként egy kétszobás panelban nőtt fel. Hogy mindig csak azért küzdött, hogy elég legyen. Hogy valaki legyen. De most, itt, Annával, megértette:
Aki mindent elért, néha nem több egy embernél, aki még semmit nem látott igazán.
És lehet, hogy a csúcson volt.
De ez a vacsora volt az igazi kezdet.
