De nem is Balázs miatt. Hanem magam miatt. Hogy hagytam. Hogy nem álltam fel. Hogy nem védtem meg azokat a nőket, akik évek óta mellettem voltak. Akik tudták, milyen vagyok igazán – és mégis szerettek.
Reggel még a vekker előtt keltem. Lefőztem a kávét, leültem a konyhaasztalhoz, és csak bámultam ki az ablakon. A gondolataim Olsira, Katára és Kírára csavarodtak, mint a hajszálvékony pókháló, amit nem lehet lesöpörni.
Elővettem a telefonom. Egyenként írtam mindhármuknak. Hosszú, őszinte üzeneteket. Nem mentegetőztem Balázs miatt. Csak magamat kértem bocsánatot. A némaságomért.
Csak Olgi válaszolt rögtön. Egy szív-ikonnal. A többiek hallgattak. Jogosan.
Balázs frissen borotválkozva, elegáns ingben lépett ki a fürdőből. Magabiztosan húzta ki magát, mint akinek semmi sem történt.
– Ma nagy nap! – mondta, mintha az előző este nem történt volna meg. – Megismerem az új főnököt. Mindenki azt mondja, kemény nő, de én tudom, hogy hogyan kell emberekhez szólni.
Elmosolyodtam. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki azt hiszi, hogy minden játszótér az övé.
– Sok sikert, Balázs – mondtam halkan.
Az irodában mindenki erről beszélt. Az új osztályvezetőről. Hogy nő. Fiatal. Higgadt, de határozott. És hogy senki nem tudja, honnan került ide.
– Tudod, ki ő? – kérdezte Judit a recepciós, miközben kávét főzött. – A neve: Kíra Szakács.
Majdnem elejtettem a bögrémet.
A telefonon remegő ujjakkal írtam Katának:
– Kíra? Ő AZ a Kíra?
Válasz jött pár másodperc múlva.
– Igen. Tudta, hogy Balázs itt dolgozik. És azt mondta… látni akarja. Hogy személyesen dönthesse el, mit kezd vele.
Hideg borzongás futott végig a hátamon. Balázs semmit sem sejtett. De Kíra… ő pontosan tudta, mit csinál.
10 órakor a vezetői értekezlet kezdődött. Balázs felvette a zakóját, igazított a haján, majd kiviharzott az ajtón, mint egy filmhős. Én csak ültem, és néztem utána.
Két óra telt el. Majd… megjelent.
Nem ugyanaz az ember volt.
Fehér, gyűrött arc, lehajtott vállak. A szeme üres volt, mint aki éppen most nézett szembe valamivel, amit sosem akart látni.
Nem vett észre. Elment mellettem, mintha nem is léteznék.
Este csend volt. Nem kapcsolta be a tévét. Nem kért vacsorát. Csak ült a sötét nappaliban, és nézett maga elé. Olyan volt, mintha megvakult volna belül.
Éjjel, amikor azt hittem, már alszik, megszólalt:
– Ő az. A te barátnőd. Kíra. Ő az új főnököm…
Nem szóltam.
– Úgy nézett rám, Lilla… mintha olvasna bennem. Mintha tudná, ki vagyok valójában. Hogy miket gondolok másokról. Hogy milyen vagyok, amikor nem figyel senki.
A hangja remegett.
– Ki fog rúgni. Érzem.
Felálltam.
– A vendégszobában alszom.
Egy hét sem telt el. Balázs kapott egy e-mailt: „a szervezeti átalakítások miatt munkaviszonyod megszűnik”. Semmi több. Nem volt vita. Nem volt veszekedés. A HR-es elbúcsúzott egy kézfogással. Ennyi.
Otthon némán szedte össze a dolgait. Azt hittem, majd dühöng. Vádaskodik. De nem.
Csendes volt. Kicsi. Összetört.
És én? Nem sajnáltam.
Egy hónap múlva e-mail érkezett:
„Kedves Lilla, várlak egy megbeszélésre az új projekt kapcsán. – Kíra Szakács”
Féltem. De elmentem.
Kíra az irodában fogadott. Hűvösen, de tisztelettel. Már nem barátnő volt. Főnök.
– Ülj le. Nem a múltról fogunk beszélni – mondta. – Hanem arról, hogy mit kezdesz a jövőddel.
Most egy kis csapatot vezetek. Adminisztráció, de fontos dolgokat csinálunk. Fejlődöm. Lépésről lépésre. És minden nap hálás vagyok. Nem a lehetőségért. Hanem hogy végre megláttam magam. Kívülről.
A barátnőimmel megint találkozgatunk. Balázs már nincs a képen. Nem hiányzik. Nem a férfi kell, aki uralkodik. Hanem a nők, akik megértenek.
És az áfonyás mártás… nos, az lett a mi szimbólumunk. Az este, amikor minden széthullott. Hogy végre újraépíthessük. Magunkból. Egymásból. Igaziból.
