Amikor Erika ismét megrántotta a ruha pántját, Anikó felnyögött – nem a fájdalomtól, hanem a szégyentől.
A mellkasa szorított, a légzése akadozott. Mintha újra ott lett volna az otthon egyik sötét szobájában, ahol a nevelők csak néztek félre. Ahol még a takarítónő is csak ennyit mondott:
— Tűrj, Anikó. Tűrni kell. Csak így visznek el innen.
És most megint „tűrni kell”. Csak most elegáns ruhában, vendégek előtt.
— Csak egy pillanat, — suttogta remegve, — ki kell mennem… a mosdóba…
— Nem mész sehová! — sziszegte Erika, miközben vendégekre mosolygott. — A lány csak meg van illetődve! Kicsit szégyenlős, de hát ilyen egy igazi menyasszony!
Anikó ujjai zsibbadtak. Az agya egyetlen dolgot visszhangzott: el innen. Most. Akárhogy.
A vőlegény — Mihály — húsz évvel volt idősebb. Három boltja volt, egy kisteherautója és vastag aranylánc a nyakában. Egy hónapja látta őt először.
— Nem rossz — mondta akkor Mihály, végigmérve. — Egy kis fogszabályozás, meg rendes ruha, és mehet. Csak ne beszéljen sokat.
Anikó csak bólintott. Erika ott állt mögötte, szótlanul, de villámló szemekkel.
— Hálásnak kellene lenned, — mondta később. — Ő nem iszik, van lakása, gyereket akar. Ilyen lehetőséget nem dobsz el csak úgy!
A „lakodalom” inkább hasonlított egy vásárhoz. Rokonok, rotyogó bogrács, iszogatás, majd „a menyasszony bemutatása”.
Anikó úgy állt ott, mintha láncban lenne.
Minden tekintet az ő testét méregette.
— Na gyere, kislányom, — mondta Mihály, tapsolva, — hadd lássuk, mit vettem magamnak!
Mintha elvágták volna valamit benne.
Egy másik hang vette át a vezérlést.
Anikó hirtelen lehajolt, felkapott egy üres poharat. Szorosan a markába fogta.
— Ha még egyszer hozzám érsz, — mondta rekedten, — szétvágom a kezem. És mindenki láthatja majd, mit akartatok csinálni velem.
— Te megőrültél?! — suttogta Erika.
— CSÖND! — kiáltott Anikó. — Tizennyolc vagyok. Nem vagyok senki tulajdona! Nem vagyok báb, nem vagyok áru!
Mindenki elnémult. A zene is megállt.
— Micsoda hiszti! — szólt be valaki.
— Ne törődjetek vele! — hadarta Erika. — Csak ideges. Állami gondozott volt, tudják…
— És te az utca széléről jöttél! — vágott vissza Anikó. — Felhasználtál, zsaroltál, eladtál. Most pedig mindenki hallani fogja az igazságot.
Felmutatta a pici kamerát, amit a melltartójából húzott elő.
— Mindent rögzítettem. Minden „puszild meg, kapsz csokit”-ot. Minden „ne felejtsd, honnan jöttél”-t. És ha most nem engednek el… rendőrségre megyek.
Mihály, elsápadva, felpattant.
— Én ezt nem akarom! Azt hittem, ez…
— Maga felnőtt férfi. Tudta, mit csinál. Van lánya? Képzelje el, ha vele történne ez.
Senki nem szólt. Csak a pohár csörrenése hallatszott.
Anikó az ajtó felé indult.
— Köszönöm. De velem többet nem találkoznak.
Két órával később már a vonaton ült. Nem volt nála semmi, csak egy sporttáska. De belül szabad volt.
Később barátnőknél aludt, kihallgatták a rendőrök, és egy napon hívás érkezett.
— Anikó, figyeltük az ügyét. Egy alapítvány vagyunk. Szeretnénk segíteni: tanulás, albérlet, új élet. Ön bátor volt.
Két év telt el.
Fehér köpeny volt rajta — orvosi, nem menyasszonyi.
Épp ügyeletet adott át. Mentőállomás.
Kitűzőjén ez állt: „Szolnoki Anikó – mentőtiszt”
Már nem tartozott senkihez.
Nem kellett eljátszania a hálás áldozatot.
Dönthetett. Segíthetett.
Egy nap egy idős nőt hoztak be.
Erika volt az.
— Te vagy az… — suttogta felismerve. — Tönkretettél mindent…
Anikó halkan, határozottan beszúrt egy infúziót.
— Nem. Csak túléltem.
