Sűrűbb lett, nehezebb, tele valami feszültséggel, amit nem lehetett megfogni, de érezni annál inkább. Éreztem a pillantásokat magamon, de nem azért, mert szép lettem volna. Inkább azért, mert valaki észrevette: nem úgy lépek be, mint egy menyasszony. Úgy léptem be, mint akitől elvettek valami fontosat.
Artúr ott állt az ívnél, kissé idegesen birizgálva az ingujját. A mosolya megremegett, amikor meglátott.
– Mi történt az arcoddal?.. – suttogta, mikor közelebb értem. – Sírtál?
Megráztam a fejem, de feleslegesen — a szemem úgyis mindent elárult.
– Az anyám?… – megfagyott. – Ő… mondott valamit?
Nem akartam tönkretenni ezt a pillanatot. Tényleg nem akartam, hogy most omoljon össze minden. De én sem voltam kőből.
– Letörölte a sminkem. Azt mondta, túl feltűnő vagyok. Hogy ne akarjak kirakat lenni – mondtam halkan, a szemébe nézve, eltökélten.
És ő másként nézett rám, mint eddig bármikor.
– Értem – mondta csendesen. Aztán előrelépett.
Azt hittem, megcsókol. Vagy mond valami bátorítót. De ő a vendégek felé fordult, és felemelte a kezét, mintha mindenkihez szólna.
– Anya? Kérlek, gyere ide egy percre.
Az anyósa gyorsan odalépett, de már mosolya mögött érezni lehetett a feszültséget.
– Valami baj van? – kérdezte édeskés hangon.
Artúr a vendégekhez fordult:
– Barátaim, rokonok. Mielőtt elkezdjük, szeretnék valamit tisztázni. Ma feleségül veszem Zsófit. Mert ő igazi. Mert tud önmaga lenni. Mert azért szeretem, ahogy nevet, ahogy mérges lesz, ahogy sminkel — és még azért is, ahogy néha vitatkozik velem.
Aztán az anyjára nézett:
– És ha valaki azt hiszi, hogy joga van megmondani, hogyan nézzen ki a feleségem… jobb, ha most azonnal elhagyja a termet. Mert itt ma ünnep lesz. Nem ítélkezés.
A terem elnémult. Olyan csend lett, hogy hallani lehetett, ahogy valaki elejt egy villát az egyik asztalnál.
Az anyósa elvörösödött. Aztán elsápadt. Egy lépést hátrált.
És szó nélkül, fejét leszegve kisétált a teremből.
Artúr megfogta a kezem. Erősen, határozottan.
– Gyerünk. Úgyis késtünk egy kicsit — és ez lesz a legemlékezetesebb esküvő a családunk történetében.
Amikor újra a tükörbe néztem — az ő szemében —, már tényleg szépnek láttam magam. És ezt többé senki nem tudta letörölni.
