Az idős asszony a földön térdelt, reszkető ujjaival próbálta megtapogatni férje pulzusát.
– Lélegzik! – kiáltotta egyszer, aztán újra elcsuklott a hangja. – Uramisten, kelj fel, kérlek! Karl! Karl!
Viktor odalépett, meg akart valamit mondani, de nem tudta mit. A férfi mozdulatlanul feküdt, mintha elszállt volna belőle minden, amitől valaha ember volt. A nap utolsó sugarai vérvörösre festették a kavicsos utat. Az SUV motorja még mindig járt, mint egy távoli, közönyös dobbanás.
– Hívom a mentőket – mondta Viktor, elővette a telefonját. De az asszony csak legyintett, és halkan azt suttogta:
– Már nem kell. Tudom én… harminckét évig voltunk együtt. Érzem, ha elment.
Csend ereszkedett rájuk, mint egy nehéz takaró. A forró nyári napból egyszerre lett fojtogató est.
– Én… sajnálom… – motyogta Viktor. – Én nem tudtam, ki ő…
Az asszony felegyenesedett. Szeme vörös volt, de tekintete áttörte Viktor falait, mint egy tőr.
– Hogy ki volt? – kérdezte halkan. – Ő tanított emberségre. Ő volt az, aki nyugdíjasként is önkéntesként segített hajléktalanokat etetni. Ő építette újra a helyi óvodát a saját kezével, miközben a város nem adott egy centet sem. És tudod mit? Ő volt az az ember, aki annak idején aláírta azt az engedélyt, aminek köszönhetően te most ott ülhetsz abban a drága autóban.
Viktor nem értette.
– Tessék?
– Az önkormányzatnál dolgozott. Amikor a céged első telephelyére engedélyt kértél, ő volt a döntéshozó. Átnézte a terveket, látta, hogy fiatal vagy, és adott egy esélyt. Mert mindig azt mondta: „A világ nem attól lesz jobb, ha ítélkezünk. Hanem ha bízunk.”
Viktor mellkasát jeges marok szorította össze.
– A… a neve? Hogy… hívták?
– Karl Schäfer.
Viktor hátratántorodott. Ez a név ott állt minden céges dokumentum alján, amely elindította a karrierjét. A név, amit akkor el sem olvasott. Egy „öreg hivatalnok”, akinek az aláírása utat nyitott neki a sikerhez.
Most a porban feküdt, elnémulva. A ribizli még mindig ott szóródott az aszfalton – fekete szemekként bámulva rá.
Aznap este Viktor nem ment el a tárgyalásra. A luxusétterem ablakán túl csak az üres asztal maradt. Ő pedig egy kisvárosi kórház hideg padján ült, ahol az asszony várta, hogy kiállítsák a halotti bizonyítványt.
És másnap? Másnap visszament ugyanarra az útra.
Letérdelt a ribizliszemek közé.
És elkezdte összeszedni őket.
Egyik bogyót a másik után. Csak most először figyelve rájuk igazán.
