Bálint hallgatott. Nem lépett közbe, nem fogta meg Lénát, nem küldte el. Csak állt ott, mint aki nem hiszi el, amit lát, és egyszerre nézett rám… meg a földön heverő copfra. Én reszkettem a vékony hálóingemben, hajam csúnyán megtépve, tincsekben lógott az arcomba, mintha valaki megkínozott volna. Léna pedig… mosolygott.
— Teljesen őrült! — ordítottam. — Bejött a hálószobánkba, Bálint! Éjszaka! Az ágyam fölé hajolt, és levágta a hajam!
Léna némán állt, az ollót óvatosan letette az éjjeliszekrényre. Úgy, mintha valami nemes szertartás végére ért volna. A szemeiben nem volt bűntudat. Csak nyugalom.
— Újjászületés ez, Szilvi — mondta halkan. — Most minden elölről kezdődhet. Ezt szeretetből tettem.
— Azonnal takarodj a házamból! — mutattam az ajtóra, remegő kézzel. — Azonnal! Soha többé ne lássalak itt!
Bálint meg se mozdult. Léna csöndben összeszedte magát, megfordult, és kiment a szobából. A folyosón, mielőtt eltűnt volna, még visszanézett:
— Álmodtam erről. Ugyanígy vágtam le a hajad, és te csak sírtál… de a boldogságtól. Még meg fogsz érte köszönni.
Reggelre összepakolt. Némán, csendben. Nem hisztizett, nem bocsánatot kért. A bőröndje mellé egy szatyrot is tett — tele az én cuccaimmal, amiket nyilván kisajátított. Nem néztem végig, nem volt erőm hozzá. A tükörben néztem magam: a hajam darabokban, szétszaggatva, egyenlőtlenül vágva. Reszkettem.
Bálint elvitte az állomásra. Amikor visszatért, sokáig nem szólalt meg. Végül leült velem szemben, és a kezébe temette az arcát.
— Én… nem hittem, hogy képes ilyesmire. Ő az én húgom, Szilvi. Egy válás, depresszió, pszichológusok… azt hittem, csak egyensúlyba kell kerülnie. Meg akartalak védeni. Mindkettőtöket.
— És mit védtél meg, Bálint? — a hangom remegett. — Az ágyamhoz jött. Egy ollóval. És te csak nézted. Ez nem normális!
Nem válaszolt. Kiment a műhelybe, és egész délután nem jött elő.
Két hétig ki se mozdultam otthonról. Végül a fodrász levágta a maradékot — rövid, kemény frizurára. Sírtam, amikor tükörbe néztem. Olyan volt, mintha Léna nem csak a hajam vágta volna le, hanem egy darabot belőlem. A nőből. A biztonságomból. A határaimból.
Aztán egy este felhívott egy ismeretlen szám.
— Ne haragudj, hogy így kereslek. Véra vagyok… Léna régi barátnője. Csak azt akarom kérdezni… nem tett veled semmi furcsát?
Nem bírtam visszatartani a könnyeimet.
— Levágta a hajam. Éjjel. Amíg aludtam.
A vonal másik végén csend lett.
— Istenem… — suttogta végül Véra. — Már harmadszor.
— Tessék?
— Két másik barátnőjénél is ugyanezt csinálta. Először kedves volt, segített a háztartásban. Aztán elkezdett másolni: ruhát, parfümöt, beszédstílust… végül, amikor teljesen beférkőzött, levágta a hajukat. Azt mondta, így „megszabadítja” őket. Mintha rítus lenne.
— Ő beteg, ugye?
— Nagyon ügyesen álcázza. De… nem normális. Én azóta se engedem a közelembe. És neked is azt tanácsolom: ha visszajönne, ne nyisd ki az ajtót. Soha.
Egy hónap múlva visszajött. Az ajtóban állt, virággal a kezében. Mosolygott.
— Szilvikém! Csodásan nézel ki! Tényleg jól áll a rövid haj!
Megmerevedtem.
— Mit keresel itt, Léna?
— Csak meglátogatlak. Megköszönni, amit tettél. Mert az az este… — elhalkult, lehajtotta a fejét — …fordulópont volt. Köszönöm, hogy hagytad. Most már új életem van: munka, albérlet. Végre szabad vagyok.
A kezem a kilincsen. Nem engedtem be. De hallgattam.
— Hoztam valamit — átnyújtott egy kis dobozt.
Egy hajkefe volt benne. Mellette egy üzenet: „Gyönyörű vagy. Most már valódi. Köszönöm, hogy ott lehettem a pillanatban.”
Becsuktam az ajtót. Hosszú percekig csak álltam. Aztán egy hét múlva egy képeslap került a postaládába. Aláírás nélkül. Csak egy mondat állt rajta:
„Egyszer majd te is valakit megszabadítasz — szeretetből.”
Nem tudtam, hol van. De tudtam: nem engedem vissza az életembe.
Egy este megálltam a tükör előtt. A rövid hajamhoz nyúltam. És először… elmosolyodtam. Nem neki. Nem magamnak. A szabadságnak.
— Most már én döntöm el, ki érhet a hajamhoz. És ki az életemhez — mondtam ki halkan.
És tudtam: végre… felébredtem.
