A vendégek, akik még az előbb békésen vacsoráztak, megdermedtek a villával a levegőben. Egyetlen ember mozdult csak – Anasztázia. Nem sikoltott. Nem torpant meg. Egyszerűen odarohant.
— Anafilaxiás roham! — kiáltotta. — Valaki hívja a mentőket!
Knyazsev már nem tudott lélegezni. Az arca foltokban vörös lett, az ajkai megduzzadtak. Anasztázia nem tudta, hogy ételallergiáról van-e szó, vagy fullad-e valamitől, de emlékezett: Eleonóra nénitől tanulta, mit kell tenni vészhelyzetben. Egykor egy hasonló eset volt az otthonban.
— Adrenalin… autoinjektor… — motyogta, miközben a férfit oldalra fektette, és szabaddá tette a légutakat. A hátára mért pár gyors ütést.
A konyhából közben hatalmas csörömpölés hallatszott — Dömötör rontott ki, kezében a gyógyszeres dobozzal.
— Itt van fecskendő! Anasztázia!
— Készítsd elő!
Nem volt orvos, de úgy mozdult, mintha az lenne. Egy gyors mozdulattal a combjába szúrta az injekciót. A férfi hirtelen megremegett, majd nagyot köhögött. A mellkasa lassan emelkedni kezdett. Hörgött még, de élt. Élt.
— Már úton van a mentő! — kiáltotta valaki.
Anasztázia a padlóra rogyott. A keze remegett, a szíve zakatolt. Antal akkor ért a helyszínre. Végignézett a jeleneten, majd jéghideg arccal Anasztáziára förmedt:
— Te megőrültél?! Orvos vagy te?! Meg akartad ölni?! Ő egy képviselő, te…
De ekkor valami egészen más történt.
Knyazsev a padlón fekve, még levegő után kapkodva Anasztáziára nézett:
— Ő… megmentett… az életemet. Ha ő nincs… már nem lennék itt…
A mentők öt percen belül megérkeztek. Elvitték a politikust, de előtte még odaszólt:
— Ezt a lányt jegyezzék meg. Bátorabb, mint bárki, akit ismerek. Nem felejtem el, amit tett.
A történet másnapra bejárta az egész kerületet.
Egy helyi újságban jelent meg először: „Fiatal pincérnő mentette meg a képviselő életét. Árva lány hőstette egy belvárosi étteremben.” Egy órán belül átvette a hírt több országos portál is. A tévé is jelentkezett.
Másnap reggel Anasztázia remegő szívvel lépett be a munkahelyére. Azt hitte, vége. Hogy Antal kirúgja, vagy rosszabb.
De Antal nem volt ott.
— Nem hallottad? — súgta oda Szilvi, az egyik felszolgálónő. — Éjszaka letartóztatták. Egy kaszinóban. A bőrönd tele volt borravalóval. A mi pénzünkkel…
Anasztázia mozdulni sem tudott. Dömötör megjelent a háta mögött, mosolyogva:
— Tudod, mi a legjobb? Knyazsev vallomást tett. Mindent elmondott róla – a lopásokat, a megalázásokat. És azt kérte, hogy te ne dolgozz többé a vendégtérben.
— Tessék?! — kérdezte Anasztázia ijedten.
— Nem azért… Hanem mert tanulnod kell. Ő fizeti. Egészségügyi képzés, mentős, orvosi asszisztens – amit csak szeretnél.
Anasztázia leült egy székre. Szóhoz sem jutott.
— Én értem — mondta Dömötör. — Mert különleges vagy. Nem féltél. Még azt is megmentetted, aki nem érdemelte meg.
Eltelt két hónap.
Antalt bűnösnek találták, de felfüggesztett büntetést kapott. Többé nem jelent meg. Az étterem élére új vezető került – fiatal, nyugodt, igazságos. A hangulat megváltozott. Dömötör előlépett: most már segédszakácsként dolgozott, és az egyik új receptje felkerült az étlapra. A vendégek imádták.
Anasztázia esti tagozaton kezdte el a tanulmányait egy egészségügyi főiskolán. Mentőtiszt szeretett volna lenni – embereket menteni, mint akkor, abban a pillanatban. Boldog volt. Képes volt hinni.
És végre… nem érezte magát kívülállónak.
Dömötör gyakran hazakísérte. A lépcsőház előtt ültek, teázgattak, receptekről beszéltek, nevettek, néha csak csendben ültek. Egymás kezét fogva.
— Tudod, mit mondott az új főnök? — kérdezte Dömötör egyik este. — Hogy te erős vagy. Nem csak úgy árva-erős. Igazi emberi erő van benned.
Anasztázia lesütötte a szemét.
— Csak… túl akartam élni.
— Most már élsz is.
Egy őszi délután különös vendég tért be az étterembe. Egy idős asszony. Régi, elsárgult fényképet szorongatott a kezében, és keresett valakit.
— Elnézést… — lépett oda Anasztáziához. — Ez a baba… nem maga?
A képen egy pólyás kisbaba volt, kezében cetli. A képen hátul ismerős kézírás. Anasztázia felismerte. Eleonóra néni írása volt.
— Hol találta ezt?
Az asszony a szemébe nézett.
— Évekig kerestem magát. Nem tudtam magát elvinni. De amikor magára néztem akkor, tudtam, hogy életben marad. Ne haragudjon… ha tud…
Csend lett. Anasztázia nem szólt. Aztán közelebb lépett… és átölelte az asszonyt.
— Már akkor megbocsátottam… amikor megtanultam élni. Minden ellenére.
A háttérben taps hangzott fel. A kollégák álltak ott. És Dömötör is.
Anasztáziának már nem kellett „csak” egy név. Volt múltja. Volt jövője. És szíve, amelyben már nem lakott harag.
Csak fény. Csak élet. Csak szeretet.
