Amikor a rendőrség megérkezett a kórházba, Anna még mindig nem tudott lábra állni. De a hangja már nem remegett. Benne volt valami új – halk, de erősödő tűz.
— Feljelentést szeretnék tenni, — mondta határozottan. — Levente Ionescu és Eleonóra Ionescu ellen. Családon belüli erőszak, fenyegetés és zaklatás miatt.
A két rendőr egymásra nézett, majd bólintott. Az egyikük csendesen megjegyezte:
— Bátor vagy. További kihallgatásra is szükség lesz, de a szociális munkatárs hamarosan jön, és segít majd mindenben.
Aznap este Márta forró tejeskávét és egy kis csokit hozott Annának, és csak ennyit mondott:
— Ez azoknak a nőknek jár, akik már nem hagyják magukat megalázni.
A következő napok mintha egy rémálomból való ébredés lettek volna. Anna négy nap után hagyta el a kórházat, pszichológiai segítséggel és hivatalos támogatással. Leventét és Eleonórát nem értesítették azonnal a feljelentésről — csupán arról, hogy vizsgálat indult.
— Hová mész most? — kérdezte Márta, miközben Anna a kevés holmiját pakolta egy vászonszatyorba.
Anna lesütötte a szemét, majd halkan mondta:
— Nem tudom. De oda biztosan nem megyek vissza.
— Nálam lakj pár napig, — felelte az idős asszony egyszerűen. — Van egy üres szobám. Nem palota, de béke van. És senki sem ver meg.
Eleonóra csak akkor kezdett gyanút fogni, amikor a lakás ajtaján egy rendőr és egy szociális munkás jelent meg. Levente dühösen, köntösben nyitott ajtót, még félig aludt.
— Mi ez az egész? — morogta.
— Védelmi intézkedés van érvényben, — válaszolta a rendőr. — Egy órájuk van elhagyni Anna Popescu lakását. Mától kezdve nem léphetnek vele kapcsolatba.
— Ez valami vicc?! — kiabálta Eleonóra. — Az is a fiam otthona! Ő tartotta el a lányt!
— Nem, asszonyom. A tulajdoni lap szerint a lakás Anna nevén van. Most negyvenöt percük van, hogy összepakoljanak és elmenjenek.
Mikor Anna és Márta megtudták a hírt, az idős asszony majdnem táncra perdült a konyhában.
— Ez a te győzelmed, kislányom! Ne hagyd, hogy újra bántsanak!
De Anna nem mosolygott. Kiégettnek, fáradtnak érezte magát. A győzelem valódi volt, de a veszteség még fájdalmasabb.
És mégis, minden reggel, amikor új ágyban ébredt, anélkül hogy félnie kellett volna egy üvöltéstől vagy ütéstől, egy halvány fény szivárgott be a lelkébe.
A következő hónapok a lassú újrakezdésről szóltak. Anna terápiára járt, részmunkaidős állást keresett, és megtanulta, hogyan járjon végig egy utcán anélkül, hogy hátranézne.
Megérkezett a hír: Leventét hivatalosan feljelentették, és bírósági eljárás indult ellene. Eleonóra is figyelmeztetést kapott, hogy ne közelítse meg Annát.
De a bosszú nem maradt el: régi szomszédok és ismerősök között mocskolódó pletykák kezdtek terjedni.
„Anna bolond lett.”
„Anna direkt bántotta magát.”
„Anna kirúgta őket a saját lakásukból.”
A szavak eljutottak hozzá — ismerősök, névtelen üzenetek, közösségi oldalakon szúrták oda. De Anna már nem válaszolt. Márta minden nap emlékeztette:
— Erősebb vagy, mint gondolnád. És nem vagy egyedül.
Egy napon, a pszichológiai tanácsadóban, ahol Anna terápiára járt, egy fiatal nő ült vele szemben. Kék folt volt a szeme alatt, keze remegett.
Sokáig nem szóltak egymáshoz, majd a nő megszólalt:
— Te vagy Anna Popescu? Láttalak a tévében… az interjúban, ahol arról beszéltél, mit tett veled a férjed…
Anna bólintott. A szíve hevesen dobogott.
— Tegnap este eljöttem tőle. Megütött, és a kisfiam sírt… Már nem tudtam, mit tegyek. Aztán rád gondoltam. Azt mondtad: „Ne hallgassunk többé.” Ezért jöttem ide. Köszönöm.
Anna először mosolygott igazán, mióta mindez megtörtént. Halvány mosoly volt, de valódi. Felállt, megfogta a lány kezét, és csak ennyit mondott:
— Nem vagy egyedül. És már megtetted az első, legnehezebb lépést.
Pontosan egy évvel azután, hogy elveszítette a babáját, Anna kiment a temetőbe. Letett egy virágot a szülei sírjára, leült egy padra és halkan suttogta:
— Megtanultam, anya. Nem várom, hogy valaki megmentsen. Már tudom: meg tudom menteni saját magam.
Ahogy felállt, a temető bejáratánál megpillantotta Mártát, kezében két kávéval, mosolyogva.
— Gyere, kislányom. Az élet megy tovább. És ma jó napnak tűnik egy új kezdethez.
Anna átvette a kávét, felnézett az égre, és csendesen elindult tovább.
